Mérföldkő

Eljött ez is: Boni tegnap életében először volt úgy játszani egy barátjánál, hogy mi nem maradtunk ott. Nem így terveztük, a játszótéren lett volna találkozójuk a gyerekeknek, de már reggel eleredt az eső (ma is esik) és az anyuka javasolta, hogy akkor inkább menjen át játszani hozzájuk Boni. Szegénykém, eléggé izgult az ismeretlen helyzet és a a köszönés szükségessége miatt! Szerintem egyébként nem köszönt az anyukának, de teljesen nyugodt vagyok, nem fogják hülyének nézni: az a kisfiú is fura. Annyi különbséggel, hogy ő legalább köszön, de nagyon kerüli az ember tekintetét. Pont emiatt nem is lett második gyerekük a szülőknek, mesélte egyszer az anyuka, mert évekig azt hitték, hogy a gyerek autista. Később kiderült, hogy egyszerűen csak félénk, illetve vannak bizonyos (kezelhető) koordinációs problémái.

Vicces volt, amikor megérkeztünk (az ajtóig elkísértem): Boni teljesen megilletődve lépett be a lakásba, Rafael szintén félénken jött ki a szobájából, percekig úgy tűnt, hogy nem is fognak egymáshoz szólni. De minden rendben ment, Z. ment érte később, addigra már mindkét gyerek tombolt és rohangált és célba dobált, Boni teljesen kezelhetetlen volt egész délután (mi pont ezért szoktunk ritkán hívni hozzánk barátokat; nem tudom, hogyan lehet ezt jól csinálni).

És érte őt egy kisebbfajta sikerélmény is, aminek nagyon örülök, mert jót tesz az önbizalmának (ami nincs neki): leült a kisfiú zongorájához és eljátszotta azt a darabot, ami mostanában tanul (erről majd még írok, egy Chopin), és a szomszéd feltelefonált, hogy basszus, ki játszik ilyen szépen?!

Kastély, könyvesbolt, kompromisszumok

• Végül csak Párizsig mentünk, annyi csavarral, hogy nem vonattal utaztunk, hanem autóval. Így meg tudtunk állni oda-vissza egy kisvárosban, ahol a szálloda egy régi udvarházban, a Francia Nyelv Múzeuma pedig egy kastélyban volt berendezve. A szálloda isteni volt, a kiállítás érdekes (de talán lehetett volna jobb; a kérdésemre, hogy miért nem halt ki az irodalmi múlt, nem kaptam választ).
• Boninak feladtam a szünetre ezt a könyvet, amit még karácsonyra megvettem neki, és ami azóta a könyvespolcon porosodik. Azért tettem neki kötelezővé, mert úgy láttam, mostanában semmi sem szippantja igazán be, több regényt is félbehagy, majd leggyakrabban mangáknál köt ki. Nem akarta elkezdeni, de az első kötetet már az autóban odafelé kiolvasta. Párizsban megvettük a 2. és 3. részt, amit azóta szintén kivégzett, úton van a negyedik rész is felénk. Jaj, ezt a gyereket annyit kell noszogatni!
• Párizsban kicsit macerás volt az, hogy hárman háromfelé akartunk menni. Általában kompromisszumot kötöttünk, és azt csináltuk, amit Boni akar (különös tekintettel a pizzériákra), illetve amit én láttam helyesnek (Természettudományos Múzeum, panoráma a Montparnasse toronyból stb.) és ami mindenkinek tetszett utólag. Z. improvizált tervei teljesen megvalósíthatatlanok voltak, odafelé pl. be akart ugrani a lányához, de épp akkor nem tudta elérni telefonon. Én ezt nem bírom már cérnával, hogy miért nem tervez legalább egy fél nappal előre! (Végül visszafelé meglátogattuk őket.)
• Annyit nevettünk Z-n, aki extrém módon fel tud háborodni dolgokon. Most pl: Trump importvámjai, a párizsi dugók és a tény, hogy a Luxembourg-kertben nincsenek kukák, a játszótér pedig fizetős. Érdekes módon nem magában háborog (mint ahogy mi tennénk Bonival), hanem mondja, bárkinek, aki csak hallani akarja (recepciós, a kertben üldögélő nyugdíjasok stb.). Pár percig tart a felháborodása, addig, ameddig ki nem adja magából, utána teljesen megnyugszik egészen addig, amíg újra terítékre nem kerül a téma.
  
• Mikor elindultunk, még alig rügyeztek a fák, most már rengeteg a zöld (én soha nem szerettem a márciusi-áprilisi kopárságot, hiába van/volt jó idő). Annyira bírom ezt a viszonylag új érzést, hogy jó elutazni – és jó hazajönni is. Gondolom az öregedéssel jár. Imádom, semmi hiányérzet, semmi nosztalgia.
• Tökre élvezem azt is, hogy a GPT helyettem rajzol!

Kalandunk egy párizsi étteremben

Egy teljesen normális környéken történt. Sem a hely külseje, sem a belseje sem adott okot arra, hogy gyanút fogjunk. A probléma csak az volt, hogy egyetlen vendég sem volt az étteremben, épp ezért Z. nem is jött be. Kissé megsértve azt mondta, hogy akkor inkább a szállodában vacsorázik. De mivel mindketten nagyon körülményesek vagyunk az éttermek kiválasztásában, nem is bántam.

Benyitottunk az étterembe Bonival. Egy pizzéria volt egyébként. Egy indiai (?) pasi jött elénk és ültetett le minket. Egy másik pasi egy távolabbi asztalnál ült, nem is néztem meg nagyon, mert a laptopjába temetkezett. Pár perc múlva az indiai felvette a rendelést, majd kihozta az 1 liter vizet. Boni kissé el volt szontyolodva, hogy az apja nem eszik velünk (mondjuk ez Boni hibája volt, ragaszkodott ehhez az étteremhez), felhívtam hát Z-t. Már nem emlékszem, hogy akkor már féltem-e. Mindenesetre kategorikusan kijelentette, hogy olyan étteremben nem eszik, ahol nincs senki.

Mi Bonival savanyúan egymásra néztünk. Már nekünk sem volt kedvünk ebben a fura pizzériában vacsizni, ráadásul minkét pasi hátrament a konyhába, és folytott hangon valami lehetetlen nyelven (urdu?) veszekedni kezdtek. De tudjátok, milyen az, ha az ember nem ért egy nyelvet; a kedélyes adomázgatást esetleg veszekedésnek hallja.

Egyre hangosabbak voltak. Valami leesett a földre, talán el is tört. Ez akkor nem zavart, csak utólag rekonstruáltuk Bonival. Most már tuti biztos volt, hogy veszekednek, egyre hangosabban ráadásul, mi meg egyre rosszabbul éreztük magunkat. Sajnos már meg volt rendelve a kaja, es már el is keztdük inni a kb. 5-6 eurós ásványvizet. Hogyan szabaduljunk?

Fölálltam, hogy megnézzem, mi történik. Ekkor hallottuk, hogy az egyik pasi hangosan felkiált franciául: « Segítsééég! ». Rémes volt, a szívverésem is megállt. Vissza sem ültem, felrántottam a táskámat, kabátomat, odaszóltam Boninak, hogy indulás! és kirohantunk az ajtón. Lóhalálában végigszaladtunk a kis utcán, éppen belebotlottunk Z-be, aki jött visszafelé. Gyorsan vázoltam neki a szitut, lebeszéltem arról, hogy visszamenjen kifizetni a vizet, és csak akkor ereztem magam biztonságban, miután kiétünk a bulvárra. Szegény Bonikám úgy meg volt ijedve, hogy legszívesebben hazament volna azon nyomban (aztán persze már konyhakésekkel meg hullákkal tréfálkozott).

Este Z. visszament az étterembe, hogy megnézze, nem történt-e valmi komolyabb baj, de már zárva volt. A szomszédos étteremben kérdezte meg, hogy tudnak-e valamit, de nemleges volt a válasz. Én arra tippelek, hogy egy feketén dolgozó pincért terrorizál a fönöke, szóval ha hívtuk volna a rendörséget (amin elgondolkodtunk) akkor sem tudtak volna segíteni. Boni este azt mondta, és belegondolva teljesen igaza van, hogy a segélykiálltás nekünk szólt, különben nem franciául mondta volna. Hátborzongató.

Tavaszi szünet

Elkezdődött a kéthetes húsvéti szünet, és elkövettem azt a hibát, hogy Z-re bíztam az utazási terv elkészítését, mivel folyton felpanaszolja, hogy minden utat én döntök el, már hónapokkal előre. Ebből az lett, de hát nem is vártam mást, hogy holnap indulunk, de még nem tudjuk, hová! Én Németországot javasoltam, vannak tőlünk nem messze (elviselhető távolságra) kanyonok és erdők is. Z. inkább a tengerpartra menne, nem tudom, mi ütött belé. A fiát, aki a tengerparton lakik, napok óta nem tudja elérni, pedig oda én is szívesen mennék (nem a tengerpart miatt) noha BAROMI messze van (elviselhetetlen távolságra). Aztán lehet, hogy végül csak Párizsig megyünk, az praktikus, közel van, és minden időjárásra, életkorra és lelkiállapotra kínál valamit.

Kérdezgettem Bonit, hogy neki melyik opcióhoz lenn kedve, tudjátok mit mondott? Hogy ő legszívesebben itthon maradna. Hezitálok aközött, hogy ez tök gáz, ellustultak a fiatalok, én az ő korában bárhová elmentem volna, nem kellett volna kétszer mondani! De lehet, hogy ez így jó; azt mutatja, hogy végül is Boni tök jól elvan itthon a kis szonátáival meg könyveivel, ma pl. usziban voltunk, hát egyetlen tenger vagy szállodai uszoda nem adja vissza ugyanazt az élményt, amit egy 50 méteres medence.

Én meg szállodafoglalás helyett azzal szórakozom, hogy Hergé-jellegű képeket gyártok magunkról...

Paramecium aurelia

Boni meséli, hogy biológiaórán tanulták a paramécie c. állatot: gusztustalan pocsolyákban él, és egyetlen sejtet tartalmaz. Fujjj, mondta. 

Megnéztem, hogyan is van ez az állat magyarul: papucsállatka! Jé, hát így ismerem. Ráasásul magyarul sokkal aranyosabban, szelídebben hangzik. Az ember könnyen megbocsátja neki a pocsolyát! Vajon ki nevezte el egy papucsról, ráadásul becézve?

Karinthyra gyanakszom!

Múlt idő(k)

Érthetetlen, hogy a francia irodalmi múlt (passé simple) még él és virágzik. Ez egy olyan igeidő, amit (nem számítva két-három ige egyetlen alakját) csak és kizárólag írott, irodalmi szövegekben használnak, sőt, manapság már ott sem nagyon. Hogyhogy nem halt ki ugyanúgy, ahogy mondjuk a Jókainál olvasható magyar régmúlt? (halálos ellensége leendett, szüntelen háboríták kedélyét stb.) 

Lehet, hogy az iskola miatt: Boniék most tanulják ezt az igeidőt. Tanév végéig minden hétfőre meg kell tanulniuk öt ige ragozását, szódolgozatot is írnak (végre egy tanár, aki szódolgozatot irat! Ő fogja a latint is tartani, örülök.) Szóval elképzelhető, hogy mivel a tananyag része, ezért maradt fönt évtizedek (évszázadok) óta? Ugyanúgy, ahogy mondjuk a francia (bonyolult) helyesírást is a közoktatás tartja úgy-ahogy életben?

Szoktam hallani olyan kritikákat, hogy a gyerekeknek szóló ifjúsági regények fordítói gyakran nem a francia irodalmi múltat használják, hanem a neki megfelelő élőszóbeli múltat (passé composé), és hogy ez sajnálatos módon hozzájárul a nyelv sorvadásához. Most direkt megnéztem, a Harry Potterben pl. van irodalmi múlt, de a Percy Jacksonban nincs. Nem jellemző amúgy a kortárs írókra és az újságírókra sem, hogy egy szöveget végig irodalmi múltba tegyenek, gyakran vegyítik a kettőt vagy pedig egyáltalán nem használják. Épp ezért bizonyos igéknek (van, mond, tesz, él, ért stb.) bizonyos alakjait (jellemzően az egyes szám harmadik személyt) még úgy-ahogy ismeri az ember, na de rengeteg igét és alakot nem (ils accrurent!).

Végeztem egy kétszemélyes kis vizsgálatot azzal a két anyanyelvi franciával, akivel egy háztartásban élek. Megmutattam nekik a két lenti mondatot, magyarul mindkettő kb: Fáradtan leültem egy padra, és egy boldogan ugrándozó kutyát követtem a tekintetemmel. A különbség a kettő között az, hogy az első mondat két állítmánya (ld. kiemelést) irodalmi múltban van, a másodiké nem. Hipotézisem: a francia beszélők különbséget tudnak tenni a két mondat nyelvi regisztere, stílusa, műfaja stb. között, és az első verziót „irodalmibbnak”, „választékosabbnak”, „régiebbinek” érzik majd, míg a másodikat „modernebbnek”, „közbeszédszerűbbnek”.

1) Accablé de fatigue, je m’assis sur un banc et je suivis du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

2) Accablé de fatigue, je me suis assis sur un banc et j’ai suivi du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

Az első kísérleti személy (a férjem) először nem is vette észre a két mondat közti különbséget (nekik nem húztam alá az igéket). A második alany (Boni) észrevette. Elmondtam nekik, hogy az egyik mondatot egy könyvből másoltam ki, a másikat én írtam. Ami értelemszerűen csak annyiból állt, hogy módosítottam az igeidőket.

Nem várt reakciók (mindkettőjük részérről, holott nem egyszerre látták a mondatokat): melyik mondat a jó? Csodálkoztam, mert én úgy gondoltam, mindkettő mondat jó, csak más. Hiszen miért létezne akkor két különböző ragozási paradigma a két igére? (lásd a poszt első bekezdését: miért nem tűnt el az egyik?) Ráadásul: hát nem pont ők vannak olyan pozícióban, hogy el tudják dönteni, melyik mondat a „jó”?

Visszakérdeztem, ahogy egy rendes nyelvészhez illik: szerintük melyik a jó? Melyik állt a könyvben? A férjem szerint a második, Boni szerint az első. 

Következő kérdésem: miért? Miért nem a másik? Erre egyikük sem tudott válaszolni, csak a vállukat vonogatták. Tovább nyaggattam őket: mi a különbség a két mondat között? Egybehangzóan állították, hogy hát semmi, csak az egyik irodalmi múltban van. 

Na, erre varrjak gombot! Minikísérletem azzal a konklúzióval zárult, hogy az adatközlők 100%-a nem tud érdemi különbséget tenni az irodalmi múlt és a szóbeli múlt között. Érdekes, hogy akkor hogyan és mi alapján dönti el valaki (az író), hogy az elsőt vagy a másodikat írja?

(A példa egy, a könyvespolcról véletlenszerűen levett és középen felcsapott könyvből van: Albert Cohen: Ô, vous, frères humains, 1972, és a szövegben az első verzió áll.)

Mobiltelefon

– Szia! Mit csináltál, amíg nem voltam itt? – kérdeztem Bonitól, miután hazajöttem futásból.

– Hát semmit...

– Megcsináltad a francia házit?

– Mit? Ja, azt nem. Olvastam egy kicsit a Gyűrűk urát... meg a Donald kacsát... meg rajzoltam neked egy posztert! És komponáltam egy szonátát B-dúrban, meghallgatod?

Ezért nincs még ennek a szegény gyereknek mobilja. Mert mobiltelefon nélkül a szabad másfél órájában, igaz, nem csinálta meg a házit, de koncentrált, alkotott és gondolkodott. Ha lenne telefonja, borítékolom, hogy másfél órát töltött volna valami játék nyomkodásával vagy hírfolyam görgetésével vagy az apja nyaggatásával, hogy engedélyezzen neki még több képernyőidőt. És amikor ezt így átgondolom, mindig arra lyukadok ki, hogy belátható időn belül nem fog tőlünk telefont kapni.

Majd veszel magadnak az első fizetésedből! – szoktuk ugratni.

(Erre ő mostanában: Vigyázz mama, ha így folytatod, hentes leszek!)