Tavaszi szünet

Elkezdődött a kéthetes húsvéti szünet, és elkövettem azt a hibát, hogy Z-re bíztam az utazási terv elkészítését, mivel folyton felpanaszolja, hogy minden utat én döntök el, már hónapokkal előre. Ebből az lett, de hát nem is vártam mást, hogy holnap indulunk, de még nem tudjuk, hová! Én Németországot javasoltam, vannak tőlünk nem messze (elviselhető távolságra) kanyonok és erdők is. Z. inkább a tengerpartra menne, nem tudom, mi ütött belé. A fiát, aki a tengerparton lakik, napok óta nem tudja elérni, pedig oda én is szívesen mennék (nem a tengerpart miatt) noha BAROMI messze van (elviselhetetlen távolságra). Aztán lehet, hogy végül csak Párizsig megyünk, az praktikus, közel van, és minden időjárásra, életkorra és lelkiállapotra kínál valamit.

Kérdezgettem Bonit, hogy neki melyik opcióhoz lenn kedve, tudjátok mit mondott? Hogy ő legszívesebben itthon maradna. Hezitálok aközött, hogy ez tök gáz, ellustultak a fiatalok, én az ő korában bárhová elmentem volna, nem kellett volna kétszer mondani! De lehet, hogy ez így jó; azt mutatja, hogy végül is Boni tök jól elvan itthon a kis szonátáival meg könyveivel, ma pl. usziban voltunk, hát egyetlen tenger vagy szállodai uszoda nem adja vissza ugyanazt az élményt, amit egy 50 méteres medence.

Én meg szállodafoglalás helyett azzal szórakozom, hogy Hergé-jellegű képeket gyártok magunkról...