A mesevilág és a valóság találkozása

– Mama, mondd meg őszintén, de ne hazudj!! – kérte lámpaoltás után Boni, abban a fél órában, amikor rátörnek a szomorú és megnevezhetetlen gondolatok, úgymint: meddig tart az örökkévalóság, és mit jelent a soha – A Télapó létezik?!?

A kérdés nem először merült fel, de egyrészt eddig valahogy mindig ki tudtam bújni alóla, vagy ő maga válaszolt rá, másrészt pedig csak most éreztem először, hogy komolyan kérdezi. Vártam is rá, hiszen már évek óta saját magának választja ki az olvasmányait, ráadásul nemrég egy osztálytársa is az orrunk előtt mesélte (amikor nálunk ebédelt), hogy ő tudja, hogy a szülők hozzák az ajándékot (ami persze formálisan nem zárja ki a Télapó létét).

Szóval azt gondoltam, itt az idő. Ebben a hónapban kilenc éves lesz. Ki tudja, mit mesélnek egymás között ezek a nagymenők az iskolában, akik közül sok már egyedül is hozzáférhet az internethez. Attól szerettem volna megkímélni, hogy mástól tudja meg, vagy hogy esetleg hülyének nézzék az osztálytársai (mert ebben a kérdésben roppant hiú, és nem szeretne kisbabának látszani). Valójában nem is tudtam elképzelni, hogy ebben az egészben még hisz. Úgyhogy megmondtam neki.

 

ISZONYÚ

 

CSALÓDOTT

 

VOLT.

 

Sírt, nem akarta elhinni, majd elhitte és megint sírt. Kérdezgette, hogy de akkor honnan tudtam, hogy tavaly kémiai készletet kért telefonon a Télapótól. Nekem ki adta a nagy csomag könyvet. Honnan van a karácsonyfa, és hogy termett a nappaliban, amikor mindhárman sétáltunk. Ki veszi a Szuszinak (kutya) az ajándékot. Azt mondta, hogy ha nem létezik Télapó, akkor ő már mindig egyedül fogja érezni magát a világon. Alig bírt elaludni, folyton odahívott magához, siránkozott, láttam rajta, hogy szomorú. Kérdeztem tőle, hogy gyanította-e, azt állította, hogy nem. Nos, nem tudom, mennyire őszinte ilyenkor; az érzelmeivel kapcsolatban hajlamos ködösíteni. Kérdeztem, hogy hazudnom kellett-e volna, azt válaszolta, igen.

Reggelre már továbbgondolta a kis fejében a dolgokat, és frissen, információkra éhezve elém állt:

– Mama, és a Mikulás... az létezik??

Na már most én addigra már átláttam, hogy két parancsnak kell itt engedelmeskednem. Boni egyszerre szetetett volna tájékozott is lenni és továbbra is hinni a Télapóban. Úgy gondoltam, hogy az első parancsot előző este teljesítettem, és a kétely magját elültettem. Úgyhogy ami a Mikulást illeti, azzal pedig a hitet és a varázslatot akartam erősíteni.

– Igen, a Mikulás, az létezik! – feleltem

– Biztos? Nem hazudsz? – nézett keményen a szemembe

– Nem – válaszoltam szemrebbenés nélkül, és hogy most elkárhozok-e ezért vagy sem, az majd később fog kiderülni.

– És a Nyuszi? – folytatta

– A Nyuszi is létezik, persze – hazudtam rendületlenül.

Ennyiben maradtunk. Boldogan számolgatta magában, hogy a karácsonyi ajándékok és a fa, azok mi vagyunk, oké, de a mikuláscsokik és a tojások, azok nem. Mire indulni kellett a suliba, egészen megvigasztalódott. Elképedve és izgatottan regisztrálta, hogy a lakás bizonyos pontjain karácsonyfadíszek vannak eldugva, és lelkesen jelezte, hogy akkor ezek után a dekorációról ő szeretne majd gondoskodni, meg hogy majd a fát is szívesen kiválasztja... Azért valami tényleg véget ért; évek óta titokban vesszük meg a fát és cipeljük fel, majd díszítjük lóhalálában éjszaka, majd januárban ugyanezt visszafelé.

Gyerekkel múzeumban

Szombaton lehetőségünk volt tanulmányozni a 21. századi gyerekek természetrajzának két alapvető vonását, úgy mint a képernyőfüggőséget és a fogyasztásmániát: múzeumban voltunk.

A múltkori olvasmányom adta az ötletet, hogy menjünk el a párizsi Evolúciós Múzeumba. Témába vágott, Boniék úgyis hétfőn írtak felmérőt az elő- és ősemberekből, bennem meg még élénken élt a könyv emléke. Jól sikerült a nap, bár a múzeum kicsit csalódás volt: Z. is és én is jobbra emlékeztünk. Évekkel ezelőtt ott láttam először indiánok által készített zsugorított fejet, soha nem felejtem el, most pedig nem volt sehol! Lehet, hogy jobban tetszett volna a múzeum, ha el tudtuk volna olvasni rendesen a magyarázatokat, de hát Bonikám fel-alá szaladgált, egyik csontváztól a másikig, esélyünk sem volt elmélyedni a látni- és olvasnivalókban. Rácuppant viszont az interaktív képernyőkre, sajna ha nem szólunk rá, fel sem emeli a fejét belőlük, rémes. Ezek után úgy hajtott minket végig a kiállításon, mit valami hajcsár; egyetlen vágya az volt, hogy menjünk már le a shop-ba (ahogy ő nevezi ezeket a múzeumi boltokat) és... vásároljunk!

Nem is értem, mikor vette át a hatalmat a romlott kapitalista rendszer Bonikám fölött! Mikor ilyen szép csontvázakat is megcsodálhatott volna!

Mikor este kérdeztem, hogy mi fog neki megmaradni a múzeumi látogatásunkból, azt válaszolta nagy dülyfösen, hogy az, hogy nem vettem meg neki meg a nemtudommit a shopban. Kikönyörgött amúgy drága pénzért valami játékot, amivel, mint azt előre tudtam, tíz percig játszott összesen. Én viszont vettem magamnak egy szuper könyvet, ami jó kiegészítésnek tűnik a múltkor elolvasotthoz.

A kiállítás után meguzsonnáztunk a múzeum kávézójában (ott fotóztam az Eiffel-tornyot az ablakból) és a szomszéd asztalnál figyelmes lettem egy családra: papa, mama és három kislány, Boninál kicsit fiatalabbak. Az öltözetük és a lányok keresztnevei alapján beraktam őket abba a skatulyába, ami úgy van fölcímkézve, hogy „jómódú, katolikus párizsiak”. Vicces volt hallgatni az apukát, amint kérdezte a kislányokat, hogy mit gondolnak a tartósított elefántagyról, mire a lányok, mintha meg sem hallották volna a kérdést, csak tömték a sütit a szájukba és látszott rajtuk, hogy legalább annyira érdekelte őket a kiállítás, mint Bonit.

Amúgy nekem az a cím maradt meg leginkább a látogatásból, hogy: „művészet az őskorban”, ebből is ez a szó: művészet. Az jutott róla eszembe, hogy az ember ha nem is félve, de mindenképpen óvatosan bánik ezzel a szóval, akár a főnévi, akár a melléknévi alakjával, és azokra az alkotásokra tartogatja, amelyek elismertek, és amelyekért valakik valahol sok pénzt is hajlandóak kiadni. Nem mondanám például, hogy Boni művészi rajzokat hoz létre, azt meg végképp nem sütném rá, hogy Boni művész. Pedig lehet, hogy jobban tenném, ha lazábban állnék hozzá a szóhoz, mert ha az ősember barlangi firkálmányait művészetnek aposztrofáljuk, akkor miért ne tennénk ugyanezt a gyerekek rajzaival?

Sokat, majdnem 19 km-t gyalogoltunk, Boni hősiesen bírta. Utólag úgy látom, leginkább a gyorsvonatot élvezte, azon belül is az étkezőkocsit, ahol hazafelé komótosan megvacsorázott. Otthon vettük észre, hogy az egész napot (7-kor keltünk) pisilés nélkül csinálta végig...!

Ősember

 

Boni

 

Pusztába kiáltott szavak

 

– Bonikám, menj légyszi zuhanyozni!

– Bonikám, vedd már fel a pizsamádat, meg fogsz fázni!

– Bonikám, gyere vacsorázni, kihűl!

– Bonikám, menj már fogat mosni, ne húzd az időt!

– Bonikám, nyomás az ágyba, holnap álmos leszel!

Elhangzik: minden hétköznap 18:30 és 20:45 között, több szólamban, egymás után, kánonban, különböző hangfekvésben... a célszemély teljes közönyétől kísérve. Boni úgy viselkedik, mint egy természeti jelenség, amelynek megvan a maga ideje, de amelyet sürgetni, gyorsítani, előrehozni stb. nem lehet. Meg kell várni, amíg bekövetkezik. Mi pedig, eszelős makacssággal, a magunk idealista módján, szavakkal szeretnénk az időjárást vagy az árapályt irányítani, befolyásolni, uralmunk alá vonni, és azt hisszük, hogy ha következetesek vagyunk és elszántak, sikerülhet.

Tévedés

Hűvösebb kint levegő, nem tarthatjuk mindig tárva-nyitva az ablakokat. Tavaly télen, amikor Boni hazajárt ebédre, csak beleszagolt a lakás levegőjébe, és az illatok dolgában szakértő, sőt, ínyenc gyerekem rögtön kitalálta, hogy mi lesz az ebéd. Emberfeletti szaglása (és hallása) van a kis vadászkutyámnak.

Tegnap uzsira sült almát csináltam. Mennyei illatok terjengtek a lakásban: karamellizálódó alma, fahéj, dió; olyan finom, édes, őszi, otthonos illatok, amelyeket csak magasztalni lehet, érzékeltetni vagy visszaadni nem. Boni belépett a lakásba, beleszimatolt a levegőbe, és… aggódva rám nézett:

- Mama, te HÁNYTÁL?!

Történelmünk

 

Ha veszünk két olyan embert, aki szeret olvasni, simán előfordulhat, hogy nincsenek közös olvasmányaik. Sajnos én gyakran járok így: hiába vannak körülöttem könyveket szerető emberek, nagyon ritkán tudom megbeszélni bárkivel is amit épp olvastam. Így jártam ezzel a könyvvel is, amit nemrég fejeztem be és annyira tetszett, hogy legszívesebben mindenkivel elolvastatnám. A címe kb. az lehetne, hogy Génodüsszeia (de így Magyarországon szerintem nem vennék, kellene valami frappánsabb). A férjem kategorikusan elzárkózott előle, mondván hogy nem akar egészségügyi témájú könyvet olvasni. Pedig ez nem egészségügy, igaz, hogy a génekről van benne szó. Ez inkább az emberiség története, a génetika segítségével elmesélve. Kezdve ott, hogy hétmillió évvel ezelőtt  a csimpánz és a kétlábú emlős útjai Afrikában szétváltak, majd ez az élőlény fokozatosan, több hullámban meghódította az egész földkerekséget.

Az írónő kutató, biológus és a különböző népességek genetikai állományával foglalkozik. Hihetetlen dolgok derülnek ki a DNS-vizsgálatokból, illetve érdekes tényekre lehet visszakövetkeztetni. Például az afrikai eredet, majd a neandervölgyi és a gyeniszovai emberrel való keveredés megkérdőjelezhetetlen. De nem csak ezeket a tényeket árulják el a géneink, hanem azt is, hogy mindez milyen sorrendben, vagy hogy mikor történt. Azt állítja például, hogy a halászó-vadászó életmódból a földművelésre való áttérés demográfiai robbanás miatt történt, nem pedig fordítva (azaz nem azért nőtt meg hirtelen a népesség, mert a megtermesztett búzával stb., a háziasított állatokkal stb. többet ettek). Ezt szuperul, érthetően és logikusan bebizonyítja, elmagyarázza. Tényleg majdnem mindent megértettem, pedig a téma maga összetett. Szó van benne a híres laktózemésztést segítő gének megjelenéséről (és bizonyos populációkban való elterjedéséről), a zsiráf példájával illusztrálva (aka miért hosszú a nyaka) – ezt még Bonival is el fogom olvastatni, annyira közérthető.

Egészen a mai napig végigvezeti az emberiség történetét, sőt, még azokra a kérdésekre is válaszol, hogy mi várható a jövőben: mennyire fog változni a génkészletünk, tovább fog-e nőni például az emberek testmagassága, vagy megáll egy szinten. Szó esik a faj (rassz) fogalmáról, és olyan szimpatikusan elmondja, hogy a szóválasztásnak tulképp nincs sok jelentőssége, minden attól függ, hogy mihez kezdünk a szóval, kirekesztésre és megbélyegzésre használjuk-e. Érdekesen elmagyarázza azt is, hogy miért nem igazán érnek sokat a ma divatos egyéni eredetvizsgálatok.

A könyvet befejezve az az érzése az embernek, hogy az emberiség története tulajdonképp egy hatalmas migráció: emberek vándoroltak és vándorolnak oda-vissza, gének keveredtek és keverednek folyamatosan. Európába például három jelentős bevándorlás hullám érkezett (Afrikából a halászó-vadászók, Közel-Keletről a földművelők és a Kaukázusból a nomádok). Ha egy európai államfő mondjujk azt találná mondani, hogy a Kárdát-medence lakossága nem kevert fajú nép (de hát ilyet egyetlen civilizált miniszterelnök sem mond, ugye?), nos, akkor fehéren-feketén be lehetne bizonyítani neki, hogy a magyarok génkészletében is találhatók akrikai, közel-keleti és kaukázusi elemek (minimum!). Azt is leírja, hogy „népességcserére” (Franciaországban a jobboldal divatos kifejezése) csak két esetben került sor: amikor a neandervölgyi ember kihalt, és amikor az európaiak meghódították Amerikát és kiirtották az ott élők 90%-át. Minden más esetben beolvadás és keveredés történt.

Borzongva gondol arra az ember, hogy ha egy másik ország vezetője mondjuk kiirtaná az emberiség egy nagy részét, tegyük fel atombombával (de ilyen is kinek juthat az eszébe, ugye), akkor a fennmaradó emberek genetikai állománya öröklődne tovább és népesítené be később a Földet – és ez a genetikai állomány viszont sokkal kevésbé lenne gazdag és változatos, mint a mostani!

Pár negatív észrevételem is van a könyvhöz, az egyik az, hogy tök bénák és elnagyoltak a térképek. Magyarként pedig felhúztam a szemöldökömet azon a kissé elsietett megállapításon, hogy európában mindenki indo-európai nyelvet beszél, illetve nem értem, mit akart mondani azzal hogy magyar szkíták, talán a hunokra gondolt?

De mindent összevetve, alig várom már, hogy valakivel megbeszéljem a könyvet. És mivel Boniék is pont az ősembert tanulják most, még arra is gondoltam, hogy a tanítónak megveszem karácsonyra! Itt ugye kötelezően fakultatív a tanárokat megajándékozni, hát nem járna jobban egy ilyen szuper könyvvel, mint mondjuk egy doboz csokival? Szerintem értékelné.

Olyan jó lenne, ha minden témában (5G, árfolyam-ingadozás, matematika, asztrofizika, energia stb.) lennének ilyen hiteles és könnyen olvasható könyvek!

Meglepődésből meglepődésbe (+kiegészítés)

– Láttad Antoine kisbabáját? – szegezte nekem a kérdést izgatottana férjem.

Hát jól meglepődtem! Antoine az a (velem egyidős) rokonunk, akinek nincs szerencséje a nőkkel. Egyetlen barátnője sem szeretett volna gyereket, és mindegyikük otthagyta. A legutolsó nő épp pár hónapja költözött el tőle. Most meg gyereke született?

– Antoine?? De hát – hebegtem a meglepetéstől – milyen kisbaba? És különben is, Antoine kemoterápiára jár, nem? – válaszoltam. Mielőtt a legutolsó barátnőjével szakítottak, kiderült, hogy Antoine rákos. Emlékszem, megdöbbentett a kegyetlenség, hogy valaki szakítani tud egy halálraítélttel (kissé drámai túlzásokba estem).

– Na és? Mi van, ha kemoterápiára jár? – fortyant föl Z. – Teljesen természetes, hogy egy ilyen helyzetben az ember apa szeretne lenni! Továbbörökíteni a génjeit! Bármi árom!

Megint jól meglepődtem, mert pont Z. volt az, aki amiatt nem akart gyereket vállalni, mert hogy, úgymond, túl idős hozzá. Én voltam az, aki bármi áron szerettem volna gyereket. Továbbá én vagyok az, aki a családban megszülető minden egyes gyereknek, föggetlenül a kontextustól, teljes szívemből tudok örülni. A kemoterápiát csak azért kérdeztem, mert fogalmam sem volt, hogy úgy is lehet gyereket nemzeni. De a meglepődésem még nem ért véget:

– Muti a képet! – kérleltem – Jujj, de cuki! Milyen aranyosan nézelődik! Kisfiű vagy kislány?

– Hát.. – a férjem egy pillanatra elgondolkodott – azt nem is tudom...

(Egy új csajtól van a baba, akit a már az előző barátnője után ismert meg. Azt nem tudom, hogy már akkor is kapta-e a kemót, Z-ből ilyen pontos infókat nem lehet kiszedni. Elég jól van, de hosszadalmas a folyamat. És kislány! :))

Állítás, amelynek vagy a premisszája, vagy a konklúziója igaz (de nem lehet igaz mindkettő egyszerre)

“Mindennél jobban szeretem a fiam, de ha újrakezdhetném, nem lenne gyerekem.”

(Rádióban hallottam)