2020. december 9., szerda

Ki kapja a következő orvostudományi Nobel-díjat?

Végül is összeállt a tündérmesém, ahogyan én a vakcinagyártást elképzelni szerettem volna, és a sok gyártó neve mellett egyre többet beszélnek egy konkrét nőről, akinek a zsenialitásához köthetők az első vakcinák. Mondtam is a férjemnek, hogy én pont a Pfizer és BioNTech védőoltását szeretném megkapni, hiszen az illető nő magyar, ergo jobban bízom benne (tudom, teljesen hülye logika). Úgy tűnik azonban, nem lehet válogatni, azt kapjuk, és akkor, amit lehet – ami azért fura, mert az egyszeri ember hónapok óta követi a híreket a befutó oltóanyagokról, hát önkéntelenül is elkezdi preferálni az egyiket vagy a másikat, nem? Az AstraZeneca vakcinája például megrémít; mi az, hogy véletlenül fél dózist adtak be az egyik csoportnak?!

A mai híreket olvasgatva viszont arra gondoltam, hogy a jövő évi Nobel-díjat nem is egyetlen személynek vagy kutatók egy csoportjának kellene kapnia, hanem annak a többszázezer embernek, aki önkéntesként vesz részt ezekben a vakcinafejlesztési programokban. Felmérések szerint a franciák fele hezitál, hogy beadasson-e magának egy olyan oltást, amit hónapokig teszteltek és komoly engedélyezési eljáráson ment keresztül. Ezek az önkéntesek pedig szabad akaratukból vállalták, hogy egy fejlesztési fázisban lévő anyagot saját magukon teszteljék le. És még azt sem mondhatják el megnyugtatásul, hogy esetleg védve lesznek a koronavírussal szemben, hiszen az is lehet, hogy a placebót kapták. Elképzelni nem tudom, hogyan tudtak ennyi bátor és altruista embert összegyűjteni!

2020. december 8., kedd

Mézescsuporjára

Tegnap, amikor Z. már befejezte a (francia) esti mesét Boninak, én viszont még fogat mostam, a férjem elkezdte neki felolvasni az odakészített magyar mesét, hamisítatlan, tőrölmetszett francia akcentussal. Aztán azt hallottam, hogy a minden lében kanál Bonikám meg folyton kijavítja a hibáit – szintén hatalmas francia dialekttel. Ez a két okostóni ott ügyeskedett a magyar mesekönyv fölött, és egymást segítve-javítva olvasták föl hibásan a magyar szöveget! Alig bírtam befejezni a fogmosást a röhögéstől. (Valószínűleg ugyanígy röhöghetnek ők rajtam, amikor próbálom eltalálni a francia szavak nemét, jelentős hibaszázalékkal.)

Gyorsan odaszaladtam a telefonommal, hogy fölvegyem ezt a kakofóniát, de ahogy Boni meglátott, átvette a könyvet és ő folytatta az olvasást. Ami azért is meglepő, mert őt – a férjemmel ellentétben – soha nem tanítottam a magyar betűkre. Az alábbi felvételen azért hallatszik, amint próbálják kisilabizálni a tudta szót: Boninak először sikerül is, de Z. valami okból ragaszkodik a tudRa változathoz egészen addig, míg rá nem jön a hibára. Másodszor azonban Boni már simán csak tudást olvas helyette. Amin viszont mindketten elhasalnak, az a címben említett összetett, ragozott szó:

 



2020. december 4., péntek

Leselejtezett papírok újrahasznosítása régen és ma

Gyerekkoromban szinte mindig olyan papírok hátuljára rajzolgattam, amelyeket a papám hozott haza a munkahelyéről. Számokkal, betűkkel, táblázatokkal volt teli az egyik oldaluk, már nem kellettek senkinek; a másikra oldalra rajzolhattunk. Emlékszem az érzésre, hogy hát azért ez így nem olyan jó, kerüljön is ki bármilyen gyönyörű alkotás a filctollam alól. De hát nem volt más.

Bonikám százgrammos, hófehér papírokra rajzol, napjában rengeteget. Iszonyú gyorsasággal fogyasztja az ötszázas csomagokat. Ha az első tollvonás nincs összhangban a fejében megalkotott tervvel, már dobja is el a papírt, ahelyett, hogy kijavítaná a rajzot, netalántán a másik oldalon folytatná. Ha gyűrött, szamárfüles stb. undorodva hajítja el, még ha ő gyűrte is össze. Veszi elő a másikat.

Egyszer gondoltam egyet, és a szobájában hányódó félkész vagy gyűrött papírlapokat idehozom a dolgozószobámba, feltornyoztam őket a számítógép mellé. Jegyzeteléshez vagy teendőlisták írásához jók lesznek még nekem!

Nagyot fordult a világ és ezt jól illusztrálja ez a példa: megváltoztak a szülők, a gyerekek, a tárgyakhoz való viszonyunk, a pénz (másik örök példám a narancs – meg nem enné!). Míg gyerekként kénytelen voltam megalkudni az érthetetlen krikszkrakszokkal teleaggatott papírok hátuljával, ma már a szülő dolgozik uraságtól levetett fecniken.

2020. december 1., kedd

Téli napfény

Szeretem az év-, napszak és az időjárás bizonyos – ritkább vagy gyakoribb – együttállásait. Például a kánikulai napot követő meleg, tücsökciripelős estéket, amikor ki lehet ülni a teraszra. Vagy a szeptemberi kora hajnali csípős ködöket, amelyek egy szép őszi nap hírnökei. De szeretem a későőszi-koratéli estéket is, amikor a Rózsadombról legyalogol az ember, és egyszerre érzi a kipufogógáz szagát és az égetett avar illatát. A fiam és a férjem imádják az eső kopogását az ablakon, én erre teljesen érzéketlen vagyok – kivéve azokat a tavaszi reggeleket, amikor még az ágyból hallom, hogy zuhog a tavaszi eső odakint. Hogy a virágillatú, friss tavaszi reggelekről ne is beszéljek! Vagy azokról a nyári estékről, amikor egy szürke nap után este 20 órakor süt ki a nap, kárpótolva ezzel az óceáni éghajlat okozta hűvös időjárást.

Ugyanennyire szeretem azokat a csikorgóan hideg, téli napokat, amikor a nap alacsonyan jár az azúrkék égbolton, és hosszúak az árnyékok. Ilyenkor a napsütés, a nyárival ellentétben, nem elvárás vagy juss, hanem ajándék!



2020. november 26., csütörtök

Egy kisfiú világa

Boni a háborúk, csapdák, fegyverek és autósüldözések világában (is) él. (Szerencsére más is érdekli, még mindig meg van veszve az írószerekért és a madzagokért, továbbá a teljes karácsonyi dekorációt is nyugodt szívvel rábízhatnám, olyan jó ízlése van).

Tegnap este a szemben lévő gimiben valaki égve hagyott egy villogó lámpát, amely egész éjjel föl-le kapcsolódott a tornateremben, kétmásodpercenként megvilágítva az utcafront felőli, hatalmas ablakokat. Kétmásodperc fény, kétmásodperc sötétség, egészen ma reggelig. A teljes utcában látni lehetett, hát még tőlünk, pont szemben vannak az ablakaink! Boni megütközve nézte, együtt találgattuk, mi lehet, majd izgatottan kérdezte:

– Mama! Csak nem valami SZABOTÁZS?!

2020. november 23., hétfő

Mindennapi telefonbeszélgetéseink

Nem tudom, az ember hány másik emberrel áll szoros, mindennapi kapcsolatban azokon kívül, akikkel együtt él. Én a korona előtt, mivel már évek óta távmunkázom, szerintem senkivel. Két-háromnaponta beszéltem Petra barátnőmmel rendszeresen, pár másikkal hetente cseteltünk. Szüleimet egy héten egyszer hívom, kivéve, ha valami ok miatt (pl. lakás) gyakrabban kellett, és leszámítva a fotókat-videókat, amelyeket sűrűbben küldök. A kollégáimmal napi szintű ugyan a kapcsolat, de semmiképp sem bensőséges. Más barátnőimmel félévente, évente telefonálunk, jó előre lefixált időpontokban.

De a márciusi lezárások óta szerintem egy (na jó, két) kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan nap volt, amikor nem beszéltünk Petrával. Kialakítottunk egy ritmust, és nem ritka az sem, amikor naponta kétszer beszélünk: egyszer dél körül, főzés közben, egyszer pedig amikor sétálok. Előfordul az is, hogy egyszerre indulunk el sétálni, én itt, ő ötszáz kilométerrel arrébb – közben „beszélgetünk”, akár olyan dolgokról is, hogy na, hogy aludtál vagy hogy figyi, eszembe jutott valami arról, amit tegnap mondtál. Az a jó, hogy bármikor le tudjuk tenni a telefont, akár mondat közben is, mert úgy is tudjuk, hogy 24 órán belül úgyis beszélünk megint. Ha sürgős az ügy, csak elküldünk a másiknak egy üzit: el kell mesélnem valamit.

Kicsit ahhoz hasonlít ez a kapcsolat, mint amikor gimis az ember, és minden nap találkozik a barátnőivel, akik az élet zivatarában (töridolgozat! matekházi!) a biztos pontot és menedéket jelentik. Ugyanígy, Petra telefonhívásai számomra a valóságból történő kiszakadás: egy, a mindennapi dolgokra vetett másik nézőpont, új gondolatok, ötletek, érdeklődés, együttérzés, néha: felrázás az apátiából, rossz kedvből.

Nem tudom, meddig fog ez tartani, visszaállunk-e a ritkább beszélgetésekre, ha majd elmúlik ez a csapás. Én el tudnám képzelni az életemet így, naponta dumálva erről-arról az egyik legjobb barátnőmmel, aki okos, kedves és toleráns. Ugyanakkor belém hasított az a gondolat is, hogy milyen szuper lehet, ha az embernek egész életében van ilyen támasza: az anyja vagy a testvére. Tehát olyan valaki, aki „adott”, egy családtag, aki egy közeli barátnőhöz képest is jobban ismeri az embert. Nem ez lenne a „család” funkciója? Lehet, hogy idealista vagyok, de nekem mindig ez hiányzott a saját családomból: az érdeklődés, a humor, az intelligens és toleráns hallgatóság.

2020. november 20., péntek

Utopisztikus beszélgetés 2060-ból

...
– Tényleg nem emlékszel?
 – Nem. Látom a fotókon, de emlékeim már nincsenek róla... tényleg bárhová el mertünk menni maszk nélkül?? Hihetetlen.
– Igen, bárhová! És képzeld, erre te már biztosan nem emlékezhetsz: volt egy olyan szokás, hogy az emberek összeérintették a kezüket, ezt hívták kézfogásnak...
– Fúúj! Kesztyű nélkül??
– ... és várj, volt egy olyan is, hogy köszönéskor mindenki puszit adott a másiknak!
– Ezt tudom, láttam múltkor egy filmben. Gusztustalan. Egymáshoz dörgölték az arcukat, és közben csücsörítettek! Nem tudom elképzelni, hogyan lehettek az emberek ennyire felelőtlenek!
– Régen volt már ez, kicsim... Hatéves voltál az első világjárvány idején, akkor kezdett el megváltozni a világ. Az a koronavírus volt, lehet, hogy már elfelejtetted a nevét. Ma már ártalmatlan dolog, olyan, mint a rák. Van ellene költelező védőoltás. De a 2025-ös Nagy Antibiotikumrezisztencia-Járvány, na, az durva volt...
– Tudom, mama. Amikor azt a fura foglalkotzást űzted... hogy is mondtad?
– Fordító voltam!
– Ja, tényleg, Szegény, szerencsétlen mama. Örültél, amikor a gépek átvették a munkádat?
– Nem! Szerettem fordítani, képzeld. Ma már persze ez elképzelhetetlen, hogy hús-vér emberek egész napjukat töltötték azzal, amit ma egy okostelefon pár perc alatt elvégez, ráadásul jobban...
– Igen, hihetetlen. Azért szerencsére a világ mindig egyre csak jobb lesz... Bár nem tudom, az azért szuper lehetett, hogy akkor és oda utaztatok, ahova akartatok, nem?
– Hát igen, azt az időt picit visszasírom... az még akkor volt, amikor Magyarország és Lengyelország is az EU tagja volt. Még Trump második elnöksége idején is lehetett kvóták és engedély nélkül utazgatni, bár akkor már a járványok miatt nem volt nagy kevde az embernek hozzá. Mindenesetre még nem számolták az egyéni karbonfelhasználást. Beültünk az autóba, és mentünk, ahova csak akartunk.
– Jaj, tudom, és láttam még egy fura dolgot is abban a filmben: voltak olyan emberek, akik állattal éltek együtt! Kutyával, macskával.
– Igen. Nevük is volt az állatoknak! De egyszer gyertek majd át, hetente végül is lehet találkozni. Akkor majd mesélek többet. Mióta kigyógyultam ebből az Alzheimerből, olyan élesen emlékszem mindenre...
– Persze, mama!
– De most megyek, mindig megfájdul a nyakam, amikor hosszabb ideig nézem a képernyőt. Meg hozzák is lassan az ebédet. Jaj, soha nem fogok hozzászokni a rovarpörkölthöz... pedig finom....
...