Kérdés

Vannak azok a mondatok, amelyekrôl nem lehet eldönteni, hogy a gazdájuk poénnak szánja ôket, vagy sem. Mert viccnek jò vicc, értékelendô, szeretem én a jó humort, szìvesen röhögök magamon, másokon, az élet hihetetlen dolgain, na de ha mégis KOMOLYAN hangzott el, és mégsem irónia, túlzás vagy szaríra áll a hátterében, akkor az GÁZ.

El kell mondanom, hogy jövô hétre brutális kánikulánát jósolnak a világnak ebben a mégiscsak óceáni éghajlattal jellemezhetô részére, meghùzták a vészharangokat a munkahelyemen is (igyunk sokat, ne menjünk a napra stb.). Délben a következô üzenetet kaptam a férjemtöl (aki folyton viccelôdik, de aki, ugye, nem vállal semmilyen egészségügyi rizikót):


« Szerinted nem kellene vennünk egy klímát a jövô hétre? Állìtólag a Darty-ban lehet kapni, 300 euró! »

Egy kis statisztika

Napra pontosan nem számoltam ki, de ettől a hónaptól, azaz 2019. júniusától kezdve az életem nagyobb részét, már külföldön élem: Huszonegy évesen mentem el Magyarországról, két bőrönddel, azóta öt hétnél több egybefüggő hetet nem töltöttem el otthon. Évente kb. kétszer megyek haza, a legtöbb idő asszem nyolc hónap volt, hogy nem látogattam el Magyarországra. Éltem és dolgoztam három országban, laktam négy különböző városban.

Tulajdonképpen már fogalmam sincs, milyen lehet Budapesten élni, tanulni vagy dolgozni, vagy egyáltalán: milyen lehet nem kétlakiként létezni ebben a világban.

Filozófiaérettségi

A múltkor azt írtam, hogy míg egy magyar átlagember simán ismer 2, 3 vagy 4 kortárs költőt, addig a francia egyet sem. Ez így igaz, ugyanakkor ha kortárs filozófusokról lenne szó, akkor viszont a francia utca embere lenne előnyben: bárki simán felsorol párat közülük, hiszen rádióban, Tv-ben szerepelnek, könyveket írnak stb. A filozófiának fontos szerepe van a gimiben is, ugyanis kötelező tantárgy, és érettségi is van belőle (legalábbis most; a reform után nem tudom, mi lesz a sorsa).

Ma volt a központi filozófiaérettségi napja. Minden évben megnézem a kérdéseket, általában az egyik-másik újság által javasolt megoldásokat is. Idén is baromi érdekes (de nehéz!) kérdéseket tettek föl a diákoknak, akiknek négy órájuk volt megírni a dolgozatot.

A legnehezebb szakon a következő két kérdés közül (és egy szövegelemzés közül) lehetett választani: A kultúrák sokasága megakadályozza-e az emberi faj egységességét? vagy: A kötelezettségnek való megfelelés azt jelenti-e, hogy lemondunk a szabadságunkról? Biztos a kultúrát választottam volna, és noha nincs jó vagy rossz válasz, hanem csak jó vagy rossz érvelés, mégis az az érzésem, hogy nem illő (azaz politikailag inkorrekt) mással válaszolni, mint hogy nem, erre utal pl. az EU jelmondata is (Egyesülve a sokféleségben). Az igenlő választ viszont a háborúk, konfliktusok, inkvizíciók igazolnák.

A gazdasági szak kérdései: Az erkölcs a legjobb politika? vagy Megosztja-e a munka az embereket? Szerintem a második téma könnyebb, mert lehet amellett érvelni, hogy a munkavégzés maga többféle, sokrétű és szerteágazó, illetve már maga az a tény is megosztó, hogy míg valaki dolgozik, a másik nem (munkanélküli, beteg, simán csak gazdag stb.). A munkát és a munkamegosztást viszont úgy is lehet vizsgálni, mint az emberi szerveződés és szolidaritás megnyilatkozását.

A legkönnyebb (irodalom) szakon a Megszökhetünk-e az idő elől? és a Mire jó megmagyarázni egy műalkotást? kérdést tették fel. Mindkettő nagyon érdekes, a másodikról a volt főnököm jut eszembe, aki egyszer azt mondta (olyan okos pasi volt, hogy szájtátva hallgattuk), hogy a 20. század képzőművészete annyiban tér el az előzőektől, hogy a vizuális élmény mellé ma már mindenképpen társulnia kell egy elemzésnek is, a kettő csak együtt értelmezhető. Ellenérv: felesleges megmagyarázni egy jó filmet, illetve magyarázat nélkül is tudjuk élvezni mondjuk a Holdfény szonátát.

Érdekesek ezek a feladatok, mert az embernek (az érettségizőnek) el kell gondolkodnia egy sor olyan fogalmon is, hogy erkölcs, politika, kultúra, emberi faj, szabad akarat, munkavégzés, műalkotás stb., továbbá ismerni kell a legalapvetőbb filozófiai irányzatokat, nézeteket. A veszélye viszont talán az, hogy mivel bármelyik oldal mellett lehet jól és okosan érvelni, az egész a szavakkal való játékká, stílusgyakorlattá degradálódik.

Mint ahogy azt is kíváncsian várom, hogy hogyan tanítják meg ezeket a piciket olvasni egy olyan nyelven, ahol az írott szó és a kiolvasott hangsor között nagy az eltérés (azaz: szakadék), úgy azt is érdeklődve fogom (majd) figyelni, ahogy egy ilyen filozófiaoktatás zajlik.

Gabriel (és egy ovis sztori)

Értékrendekről, szülői elvárásokról (sőt, követelményekről), a pálfordulásomról és egy kisfiúról szeretnék mesélni ebben a posztban. De kezdjük a kisfiú családjával: az anyját még soha nem láttuk, az apja és a kishúga egyformán színtelenek, szótlanok, mosolytalanok, mintha kettőig nem tudnának számolni. Kirínak, még az öltözetükkel is a játszótéri társaságból.

A kisfiú, Gabriel, idén Boni csoporttársa volt: egy intelligens tekintetű, tűzrőlpattant kisfiúról van szó, totális ellentéte az apjának. A vérében van az irányítás, a dominálás, megkockáztatom: a manipuláció. Nem mondom, hogy rosszindulatú, mert nem tudom, de őszintén megmondom, nem tűnik annak. Inkább olyasvalakinek látom, aki tisztában van a céljaival, és tesz is értük. Az osszd meg és uralkodj módszerrel ösztönösen kezébe vette az ovis kisfiúk irányítását, Bonikám is teljesen természetesen meséli, hogy Gabriel a chef (főnök) és ő parancsol.

Hogy hatással van ez a Gabriel a fiamra, az nem kérdés: mindegyik fiút mágnesként vonzza. Háborúsat játszik, kergeti a lányokat, pisztolyozik, egyiket uszítja a másik ellen, ovis foglalkozások alatt dumál, játszótéren botokkal rohangál stb. szóval minden olyan izgi tevékenységre rá tudja venni a többieket, ami amúgy eszükbe sem jutna (vagy?). Ő a külvilág szócsöve; amikor mi itthon el tudjuk mintegy „titkolni” a gyerek elől, hogy leégett a Notre-Dame, meg hogy agyoncsapott Lille-ben egy kisfiút a villám, másnap Boni már jólinformáltan jön haza az oviból: mindent elmesélt neki a Gabriel.

Na már most: én nem akarom, hogy ezzel a kisfiúval jóban legyen a gyerekem! Tisztában vagyok vele, hogy ez itt nem kívánságműsor, és hogy Boni úgyis azzal fog barátkozni, akivel akar, hogy nekem, liberális szülőként semmiféle elvárásom nem lehet a haverjaival kapcsolatban. Nem tehetek róla; akkor sem szívlelem ennek a gyereknek a dolgait noha (magát a kisfiút aranyosnak, bár turbulensnek gondolom).

Tegnap, amikor beléptem az oviba, a síró Sacha fogadott; Bonikám állítólag leköpte. Döbbenten vonom kérdőre a fiamat, aki nem tagadott semmit. De hát miért? – értetlenkedtem. A Sacha a nagy haverja, iszonyú aranyos kisfiú, a családja is szimpi, leinformált értelmiségiek. Hát, mert a Gabriel mondta – hangzott a válasz, azaz a magyarázat, de semmiképp sem a mentség.

Papolhattam neki egész délután az udariasságról, szolidalitásról – az egyik fülén be, a másikon ki. Délután elmentünk a játszóra, ahol megjelent Gabriel is, tele ötlettel, energiával, csak úgy izzott körülötte a levegő, Bonikámnak is felcsillant a szeme. Kérdeztem Gabrieltől, hogy miért parancsolta Boninak, hogy köpje le Sacha-t? De hát nem én mondtam neki, hanem a Baptiste! – hangzott a válasz. Ravaszul, jó hangosan Bonikámhoz pedig a következő szavakat intézte (miközben mosolygós szemmel rám nézett): Ha valaki hülyeségre buzdít téged, nem kell mindig szót fogadni!

Újult döbbenettel fordultam Bonihoz: de hát miért nem szóltál, hogy nem a Gabriel mondta? Kisfiam, mint aki nem is érintett az ügyben, csak a vállát vonogatta: Jaj, mama, hát összekevertem! Na már most, én nem tudom, mi zajlik ebben a csoportban... a Baptiste az a kisfiú, aki mellől a múltkor Sachát el kellett ültetni, szóval lehet, hogy tényleg megéri a pénzét. Egyet tudok: minden csoportnak – minden életkorban és minden miliőben – van egy adott dinamikája, ami a negatívtól a pozitívig széles skálán terjedhet, és ami az adott szereplők temperamentmából fakad.

És noha én voltam a legjobban felháborodva, amikor azt láttam, hogy ebben az országban nincsenek állandó osztályközösségek, azaz hogy évről-évre változnak az osztályok összetétele, ovitól gimiig, ezzel értelemszerűen változnak a klikkek, a konfigurációk és a legjobb barátságok... na, most én vagyok az, aki ezt zseniális pedagógiai húzásnak és okos francia találmánynak tartom. És megkönnyebbülten gondolok arra, hogy nem nyolc hosszú éven keresztül kell ezeket a kiskakasokat kiismernem, belelátnom az elmesélt történetekbe a mögöttes indítékokat, lavírozni gyerek és gyerek között stb. Hanem hogy már csak röpke négy hét van hátra ebből a társaságból, és hogy úgy mondjam, szülő is és gyerek is tiszta lappal indul szeptembertől.

Művész úr

Ahogy a kézírás, a rajzok is annyira jellemzőek a készítőikre! Boni nagyon szívesen, de teljesen máshogy rajzol, mint én ennyi idősen. Általában kicsi figurákat készít (előfordul még mindig, hogy fej-láb embereket rajzol), és a rajzokat szakadatlanul írással vagy számokkal egészíti ki. Előfordul, hogy képregényszerűen, buborékba rajzolja a mondanivalót. Színezni nem nagyon színez, aminek egyrészt az az oka, hogy a filctollak félig-meddig működnek csak, a ceruzákat hegyezni pedig nincs kedve. Le szoktam fotózni egy-egy alkotást, mert miután kész van, gyakran szétvágja, felragasztja, mintegy újrahasznosítja őket.

Ez egy álarc, amit úgy készített el, hogy közben egyáltalán nem próbálta föl. Miután elkészült és fölvette, meglepetten vette észte, hogy valami nem stimmel; a szája részén tudott csak kikukucskálni, mivel az arányok nem nagyon stimmeltek. Ami még nagyon tetszik, az a feje tetején lévő bojt, ill. csiga.

Balra az ott egy esernyőből készített kard, amit aztán lerajzolt – elég élethűen, még a masni is látszik! Alá rendszámtáblát készített, ez ugyanis egy rendszámtáblával rendelkező kard.

Szívesen másolja le a DVD-borítókat is, szépen bekeretezve. Ez itt a KockásTÜLÜ nyúl és a Totoro, a koromgolyócskákkal.

 Ennek a rajznak a formátuma is jellemző (egymásrateszi-ragasztja az A4-es lapokat), a téma pedig univerzális: építkezés, mindenféle „automatikus” (kedvenc szava mostanában) gépekkel.

Listaíró szülők listaíró gyereke: a múltkori kullancsos hosszúhétvége előtt összeírta (és lerajzolta), hogy mi mindent fogunk csinálni. Bírom a jobboldali részeg bálnát, meg az európai zászlót középen. Fönt az erdő látszik a szállodával, ami elé beparkolunk a kocsival. Bizonyos tevékenységeket akkurátusan megkérdőjelezett (UNO, labdázás) mert nem volt benne biztos, hogy lesz kedve.

Ez pedig a Buborékmúzeum, belépés 5–88 évesek számára. Vannak olyan kiálló bigyók, amelyekből a buborékok jönnek, és olyanok, amelyeken szétpukkadnak (éclateur – mondta nem létező francia szóval).

Vírusok és baktériumok (avagy kullancsból elefántot)

Bennem idáig még soha nem volt kullancs, nem is láttam soha kullancsot. A franciák nem ismerik a kullancscsípés jelenségét, mert az ország nagy részén nem honos, kivéve a mi régiónkat, ahol viszont igen. Úgyhogy amióta ideköltöztünk, vizsgálgatjuk is rendesen a gyereket egy esetleges kullancscsípés miatt, de eddig nem találtunk semmit.

A múlt héten több napot is a szabadban töltöttünk, erdőben, folyóparton stb., és egyik este, zuhanyzás után, de még törölközés előtt találtam egy kis bogárszerű lényt a lábamba fúródva. Amíg Z-vel tanakodtunk fölötte, jött is a megerősítés cseten a húgomtól és Petrától: az bizony minden kétséget kizáróan kullancs! Egy csipesszel estünk neki, hülye fejjel egyetlen oktatóvideót sem néztünk meg előtte arról, hogy miképp is kell kiszedni (most már máshogy csinálnám). Lényeg a lényeg, a kullancs egyik része kijött, a másik bennmaradt.

Felhívtuk az orvosi ügyekben éjszaka hívható sörgősségi telefonszámot, hogy most mit kell tenni? Már sokszor fordultunk hozzájuk (Bonival, persze), de még soha nem mondták azt, amit most: azonnal menjek be az ügyeletre! Fél 11 volt, pizsamában készülődtünk lefeküdni egy hosszú és fárasztó nap végén. De ezek után, rendes és felelősségteljes állampolgár létemre nem mertem otthon maradni, bementem a kórházba.

Három órát várakoztam a hülye kullancscsípés miatt; kiszedték, ellátták, és senki nem nézett hülyének. Sőt, megerősítették, hogy bizony egy maradványkullanccsal be kell menni az ügyeletre. A várakozás és az egész ügyeleti légkör viszont szar volt. De relativizáltam: vittem a Kindle-emet, szóval nem volt feleslegesen elvesztegetett három óra, ráadásul látván a folyamatosan érkező szülőket, pizsamás, alvósállatot szorongató kisgyerekükkel a karjukon, hálát adtam az égnek, hogy bennem volt a kullancs, nem Boniban.

Korán reggel Z-nek el kellett utaznia, még meghagyta, hogy a biztonság kedvéért nézzem újra át Bonit, amit meg is tettem. De basszus, mit találtam: a lábában, hátul, egy jó nagyra hízott kullamcsot! Most már fotót sem kellett küldenem senkinek, magamtól is tudtam, hogy mi az. Viszont nem mertem megpróbálkozni a kiszedéssel, hívtam a gyerekorvost, aki még délelőtt tudott fogadni minket.

Attól az időponttól kezdve, hogy értesítettem Z-t a kullancsról egészen addig, amíg ki nem jöttünk a dokitól, a férjem kb. tízszer hívott/küldött üzenetet. Halál idegesen először is nekem esett, hogy miért nem vettem észre a kullancsot még este (nem tudom, én magam sem értem, és borzasztó belegondolni, hogy amíg én az ügyeleten ültem a kullancsfejjel a lábamban, addig Boninak épp a vérét szívta egy másik), majd sorolta-sorolta a kérdéseket, amit majd a doktornőnek föl kell tennem. Úgyhogy amikor sorra kerültünk, vázoltam a helyzetet az orvosnak: itt egy kullancsos gyerekláb, én a sajátomat beletörtem, ami miatt ügyeleten töltöttem az éjszakát, a gyerek apja pedig a vonaton ül Párizs felé, és borzasztóan ideges.

A nő tök aranyos volt, megmutatta, hogyan kell kiszedni (előzőleg vettem célszerszámot), majd mivel jól ismeri a férjemet, a következő döntési helyzet elé állított: felírna Boninak a biztonság kedvéért egy Lyme-elleni antibiotikumkúrát, mert mindketten tudtuk, hogy a hipochonder és egészségügyileg szorongó Z-t csak ezzel lehetne megnyugtatni. De ha vállalom, hogy figyelem a csípés helyét, akkor „kockáztassunk”, és ne lőjünk ágyúval verébre.

Egy másodperc alatt döntöttem, remélem, jól: azt mondtam, ne írja föl a gyógyszert. Nem is inkább amiatt, hogy ne kapjon a gyerek feleslegesen antibiotikumot, hanem mert úgy gondolkodtam, hogy ha az első kullancscsípést antibiotikummal kúráljuk, akkor Z. azt a következtetést fogja levonni az egészből, hogy a kirándulás egy baromira veszélyes tevékenység, és nem fogunk többet menni.

Ebben megegyezvén a doktornő még hozzátette, hogy ha viszont gyakran járunk Magyarországra, akkor az agyvelőgyulladás miatt javasolná a kullancsoltást Boninak is, nekünk is. Na mármost a nap többi részét azzal töltöttem, hogy egyrészt Z-t nyugtattam telefonon, aki olyan kérdéseket tett fel, hogy de mennyire tűnt aggodalmasnak az orvos, összevonta-e a szemöldökét stb., másrészt pedig az agyvelőgyulladásról olvasgattam a neten borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat, továbbá azt is megtudtam, hogy a kullancscsípés által terjesztett Lyme-kór egyharmadánál nem is jön elő körkörös bőrreakció (ami el is bizonytalanított a döntésem helyességével kapcsolatban).

Este megjött a férjem, mérgesen és idegesen, további medikális kérdéseket zúdítva rám. Addigra már kiokoskodtam azt is, hogy valószínűleg egy előző napi piknik során kerültek belénk a kullancsok, mert csak mi ültünk Bonival a fűben, az urbánus Z. egy padon foglalt helyet, és mint megtudtam az olvasmányaimból, a kullancs a vizes területek melletti magas füvet szereti, és ez pont ilyen volt. Azaz majdnem 24 óráig volt benne az a hülye kullancs.

Mi is akartam még írni? Ja igen, hogy a nemalvás, valamint a kullancscsípés és a férjem reakciója fölötti idegeskedés oda vezetett, hogy egy borzasztó nagy herpesz jött ki a számon. Érdekes, mennyire tipikusan lelki eredetű nálam ez a herpeszvírus, előfordult már, hogy konkréten egy e-mail olvasása közben érzett bosszankodás miatt jött ki.

Azóta naponta többször monitoringozzuk a gyerek lábát, de ezt úgy kell elképzelni, hogy a férjem éjszaka elemlámpával nézegeti. Azt kell, hgy mondjam, embert próbáló dolog egy hipochonderrel együtt élni, mert most már nem kérdezget folyton (ultimátumot adtam neki), viszont olyan arccal járt-kelt a hétvégén is a lakásban, hogy az egyszerűen bor, zasz, tó.

Kamaszpanasz

Most először történt, hogy nem kaptam meghívást a kolléganőim (és részhalmazuk: azaz ilyen-olyan fokú barátnőim) hétvégi, ottalvós bulijába, amelynek apropója az egyik lány szülinapja lesz. Eddig mindig meghívtak, de ezeket a meghívásokat rendszerint kénytelen voltam lemondani. Ennek oka vagy a távolság (túl messze), vagy az időpont (pl. nyaralás előtti hétvége), vagy az itthoni programjaink voltak (nem tudtuk megoldani Boni felügyeletét).

Egy nagyon szimpi kolléganőm kérdezte az egyik beszélgetésünkkor, hogy én miért nem megyek – így derült ki, hogy hát mert nem is tudok róla! Nem hívtak meg! És az a (másik) barátnőm, akivel rendszeresen kapcsolatban állok (munkán kívül is), diszkrécióból gondolom, nem is említette az egészet.

Na most nekem ettől az egésztől, mellőzött, kirekesztett személyként, rögtön rossz kedvem lett. Nem mintha annyira szeretnék ott lenni, ááá, nem! Az járt a fejemben, hogy de miért nem gondoltak rám: direkt vagy véletlenül? Latolgattam, hogy melyik a gázabb: ha direkt nem hívtak meg, mert olyan rossz fej vagyok, vagy ha véletlenül nem hívtak meg, mert kifelejtettek?! Egyik rosszabb, mint a másik!! Ebből a hiúságom már nem tud jól kijönni!

Egy teljes napig búslakodtam a sztorin, közben pedig azon filóztam, hogy elmenjek-e ezek után? Mert a szimpi kolléganőm, aki végülis szólt, csípőből meg is hívott, hogy nyugodtan csatlakozzam, „biztos mindenki örülni fog” (biztos?! mindenki?! örülni?!).

Aztán megjött a józan eszem is: ha hívtak volna is, sem akartam volna menni rá (az időpont nem volt túl jó, az ünnepeltet sem ismerem nagyon közelről), akkor meg miért emésztem magam – hát nem tök mindegy, hívtak-e vagy sem? Az eredmény ugyanaz. Ma meg már nem csak relativizálni, de röhögni is tudok magamon; te jó ég, hirtelen úgy viselkedtem, mint tinikoromban, amikor azon vesztünk össze a barátnőimmel, hogy ki ki mellé üljön a buszban az osztálykiránduláson. Ki gondolta volna, hogy harminc év múlva még mindig ugyanitt fogok tartani – egy olyan szülinap kapcsán, ahol az ünnepelt épp 50 éves lesz?!