Egy ismerősen magyaros mentalitás

Haha, pénteken még azon filóztam, illik-e tájékoztatást vagy segítséget kérni egy ismeretlen magyartól, akit aznap láttam életemben mondjuk harmadszor... ma reggel már levél várt tőle az oviban. „Segítségedet előre is köszönöm” – esett rá az utolsó sorra a tekintetem. A borítékban prospektusok voltak, amiből kiderült, hogy a nő mozgásterápiás foglalkoztatásokat vezet itt és és a határon túl is. A levélben pedig az állt, hogy ha lehet, terjesszem a hírt az ismerettségi körömben.

Kicsit lenéző ez a magyaros mentalitás formula, elismerem. Ha nekem kellene vállalkozóként ügyfeleket vadásznom, talán én is így csinálnám. Ráadásul valahol érthető, hogy hozzám (is) fordul, hiszen ritkák errefelé a magyarok, mint a fehér holló, és gondolom a magyar gyerekekből áll az egyik célcsoportja.

De azért ez nekem így mégiscsak kínos, hiszen kicsit úgy érzem most magam, mintha kötelező lenne eredményeket szállítanom. Ha már egyszer megkért rá. Csakhogy a kollégáimon kívül nem nagyon ismerek olyanokat, akiket érdekelhetne a dolog. És köremailt írni 60 embernek valami olyanról, ami az 1%-ukat érinthet csak (ha érdekel egyáltalán bárkit)... ráadásul úgy, hogy én magam sem ismerem az adott mozgásterápiát... szóval egy kicsit kellemetlen ez. ADDIG biztosan nem merek most már segítséget kérni tőle, amíg legalább én nem segítettem neki egy picit.

(Vagy csak túlbonyolítom)

Megint az öregedésről

Valamit ki kellene találnom, hogy ne keserítse meg az életemet ennyire ez a látható fizikai leépülés. Tegnapelőtt képkeretet mentem vásárolni, egyébként vicces módon pont egy olyan fotóhoz, amelyet azért készíttettem sok másikkal együtt egy kolléganőm férjével, hogy legyenek már megint olyan képek rólam és Boniról, amelyen én is vállalhatóan nézek ki (a gyerek mindenhogy gyönyörű). Szóval bementem a boltba és rögtön az eladó csajtól kérdeztem, hogy hol találom azt a konkrét keretet, amit már kinéztem a neten. A csaj átkiabált egy másik lánynak a bolt másik végébe, hogy Mutsad már meg légyszi az XY kereteket ennek a hölgynek!

Értitek, egy hölgy. Une dame, franciául. Magyarán, dáma. Miután teljesen megzavarodva felkaptam a keretet, belenéztem az egyik tükörbe, hogy lecsekkoljam a látványt. Tényleg egy középkorú nő nézett vissza belőle. Még az éveket talán vállalnám is (nincs más választásom, ugye), nem baj, ha nem nézek ki fiatalabbnak. De ez a középkorú nő csúnya is volt, ráadásnak. Mert vannak azok, akik jól öregednek meg, és vannak azok a szerencsétlenek, mint ezek szerint én is, akin minden megcsúnyul, és magának az arcnak a szerkezete is megváltozik.

A mamám, aki még munkahelyi szépségkiránynő is volt fiatalon, és egészen sokáig csinos volt, jól öltözött, mára már iszonyúan elhanyagolja magát. Nem értjük a húgommal, hogy hogy válhatott egy szép nőből egy olyan néni, aki kócosan, szedett-vedett ruhákban megy ki az utcára (szerencsére Budapesten azért összeszedi magát, de ott a faluban, kutyasétáltatáshoz tényleg nem néz ki valami jól). De asszem kezdem érteni a folyamatot. Mert ugyanazon a napon, amikor a keretet megvettem, én a lehető legjobb formában voltam. Reggel sminkeltem, a hajamat megcsináltam, körültekintően kiválasztott farmer és magas sarkú csizma volt rajtam – mindez hosszú perceket és gondolkodást vett igénybe. De mindezt azért, hogy munkába érve az első kolléganőm kedvesen és tök jóindulatúan megkérdezze, hogy ugye nagyon fáradt vagy? Szóval nem is tudom, megéri-e a hosszas reggeli készülődés, vagy a ruhák gondos mérlegelése. Ezért? Ennyi macera azért, hogy egy icipicit jobban nézzen ki az ember? El tudom képzelni, hogy lesz olyan idő, amikor csak legyintek a szép ruhákra és a hosszas reggeli készülődésekre.

Ugyanakkor meg nem csak az arc öregedése zavar (néha nem ismerek magamra a tükörben, komolyan, főleg a szemem változott meg teljesen. A szemem! A lelkem tükre!), hanem az is idegesít, hogy ennyire kivagyok ettől az egésztől. Miért nem tudom egyszer és mindenkorra (bölcsen!) tudomásul venni, miért kapálózok az öregedés ellen és szomorkodok. Egy panaszom sem lehet: nekem is megvolt a fénykorom. Van családom. (ráadásul az a kis majom Boni, aki mindig mindent utánunk szajkóz, a múltkor az új pizsamámra mondta elragadtatva, hogy Mama, nagyon jól áll!). És leginkább, a félig üres-félis teli pohár analógiájára: lesz ez még rosszabb is – azaz örüjek inkább annak, ami van hiszen ha ez így megy, öt év múlva senki sem fog rámismerni. De legesleginkább: vannak rosszabb dolgok is a világon.

Biztosan van valami módszer, recept, taktika vagy stratégia, amellyel leküzdhető ez a mindennapi elkeseredés a tükörbe nézvén, döbbenet azon, hogy valaki mássá alakulok át és szorongás attól, hogy milyen további leépülést hoz a jövő. Valami olyasmire gondolok, mint az időjárás elfogadása, amit az évek alatt teljesen sikeresen abszolváltam, és ma már csak kismértékben befolyásolja a hangulatomat az esős tavasz vagy a novemberi sötét.

Nem minden francia, ami annak látszik

Nem tudom, írtam-e már, hogy nyelv és kultúra tekintetében mennyire szokatlanul homogén környezetben élünk. Itt mindenki francia! Ez Nyugat-Európához képest, de főleg: előző lakhelyeimhez képest kivételes jelenség. Belgiumban pl. egyszer mesélte egy magyar lány, hogy amikor (belga) munkahelyén a kollégái megtudták, hogy a lány családja magyar, hitetlenkedve kérdezgették: De tényleg MINDENKI? Nem csodálom őket, Brüsszel a legkozmopolitább város, ahol valaha is jártam. Nem egyszer, hanem többször is előfordult, hogy a belvárosban angolul kellett megkérdeznünk az utat, ugyanis senki nem tudott franciául. Olyan is volt, hogy egy éjszakai buszon rajtam kívül egyvalaki utazott, az is a HVG-t olvasta!

Na ehhez képest ez itt nyelvi és kulturális sivatag. Itt mindenki franciául beszél, és a feketék, ázsiaiak, fejkendős muszlim nők is nagyon ritkák. A játszón vannak orosz és lengyel anyukák, Boni tavalyi csoporttársai közül három volt kétnyelvű, a második nyelv angol, spanyol és valamilyen arab nyelv volt. Idén mindegyik gyerek francia, ha jól látom/hallom. Magyar családod egyet ismerünk itt a városban, a volt kolléganőmet, de ők messzebb laknak és a gyerekek is nagyobbak, nem nagyon szoktunk összejárni.

Ebben a kontextusban nagyon fura volt, amikor Boni új ovónénije az év elején felkiáltott (miután megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélek), hogy nahát, neki is van egy magyar kolléganője!

Hittem is, meg nem is. A magyart gyakran keverik a lengyellel, bolgárral stb. meg aztán kizártnak tartottam, hogy Boni ovijában, ahova akkor már egy éve járt, dolgozzon egy magyar csaj – hogyhogy nem mondta eddig senki? Meg aztán ha magyar is, lehet, hogy második generációs magyar, azaz valójában francia. Na de száz szónak is egy a vége: lecsekkoltam (FB!), és a nő tényleg magyarnak tűnt, ráadásul nekem tetsző politikai tartalmakat osztott meg a falán, tehát még szimpi is. Mint később megtudtam, a Bonikékkal szomszédos teremben, félmunkaidőben dolgozik. Sajnos nem nagyon passzolnak a munkaidőink, mert amikor ő ott van, akkor én általában bent vagyok a mh-emen, de azért van némi átfedés, és így még szeptemberben bementem hozzá bemutatkozni.

Szóval tényleg az a helyzet, hogy Boni – aki itt csak tőlem hallja a magyart – közvetlen közelében dolgozik egy teljesen magyar nő. Reggelente be szoktam hozzá köszönni, néha berángatom Bonit is, bár ő az istennek nem akar meszólalni magyarul. Kicsit nehéz a dolog, mert kiscsoportosai vannak, tehát nem merem sokáig zavarni, beszélgetni csak úgy kutyafuttában tudunk. Mostanában azon gondolkodom, hogy elhívom egyszer munka után kávézni, de még nem mertem.

Két okból nem merem: először is, pont egy éve belefutottam egy ugyanilyen helyzetbe. A szolfézson az egyik (francia - mi más?) csoporttársam mesélte, hogy a csellótanára magyar, és a lány olyan lelkes volt, hogy össze is hozott minket. Úgyhogy egy őszi estén egyszer csak ott találtam magam a zenesuli előtt egy magyar csellótanárnővel, akivel lelkesen telefonszámot cseréltünk. Nos, egy év telt el azóta, és semelyikünk sem kereste a másikat. Nem mintha nem lett volna rokonszenves: az volt, sőt, még közös ismerősünk is akadt Budapestről. De nagyon természetellenesnek éreztem volna a helyzetet.. hívjam fel, csak azért mert ő is magyar? Passzírozzunk bele a rohanó életünkbe (ő egy másik városban lakik, két kamasz gyereke van) egy találkozót, és utána? Tartsuk a kapcsolatot, noha a régi barátnőimmel sem sikerül idő hiányában normálisan kapcsolatot tartani?

A másik ok meg az, hogy valójában égek a vágytól, hogy megtudjam, mit gondol egy magyar óvónő a francia oviról. Biztosan klasszisokkal többet tudna nekem mesélni, mint bármilyen vekerdys cikk vagy gyereknevelős portál. Ráadásul, mivel neki is nagyobb (már felnőtt) gyerekei vannak, ő már minden olyan (főleg nyelvi) kérdésre így vagy úgy de választ talált, amivel én most küzdök. Például a szavak betűzése, hogy csak egyet említsek. Szóval nem tudom, mennyire etikus valakit kávézni hívni csak azért, mert előre tudom, hogy segítségemre lehet.

Nézőpontváltás

Az államat, a számat és a nyakam vonalát a mamámtól örököltem. Egy bizonyos szemszögből, félprofilból, tökéletesen észrevehető a hasonlóság, főleg régi fotókon. Mindig is utáltam ezt a szemszögöt. Van egy fekete-fehér fénykép, amin kb. 8–10 éves lehettem: nyáron készült, egy csónakban ülök, rajtam nagy karimás fehér kalap, és pont úgy vagyok fordulva, hogy látszik ez a furcsa, családilag rámhagyományozódott, szabályosnak nem igazán mondható félprofil. Tökre utáltam ezt a fotót, és arra gondoltam, hogy ha nem fordultam volna el így, hanem mondjuk a kamerába néztem volna, milyen jó kis kép lehetett volna.

Boni is megörökölte ezt a vonást. Komolyan mondom, hogy már az UH látszott, hogy az én számat (és a mamám száját, és ki tudja hány felmenőmét) fogja örökölni. Születése óta rácsodálkozom egyébként, hogy milyen erősen ez az anyai ág dominál nála, nem csak a kinézetben, hanem a tulajdonságait tekintve is. (És még azt hittem, francia kisfiam lesz, haha!)

Na de szóval ezt a félprofilt, amit annyira utáltam saját magamban, egyszerűen szédületesen gyönyörűnek látom Boniban. A legjobban azokat a fotóit szeretem, amin látszik. Élőben agyonpuszilom ezt a tőlem örökölt állát és pofiját (kisebb korában a száját is). A világ legszebb, legmeghatóbb, legformásabb, legszabálytalanabb, legfinomabb félprofilja ez. Az egyik legeslegszebb vonása Boninak (a rengeteg közül).

De basszus, ha tudtam volna fiatalon, hogy ennyire szépnek lehet látni azt, amit én utáltam...! Hogy mennyire lehet szeretni ezt a bizonyos vonást, amit én legszívesebben kiretusáltam volna az összes fotóról!

Kár, hogy már nem élvezhetem ezt a megnyugvásos állapotot, ugyanis az idő múlása nagyon nem vált a fejem előnyére, és a mondott profil megereszkedett, az orr megnyúlt, toka teremtődött, az arc megkeményedett.. szóval sajna bottal üthetem ennek a szenzációsan gyönyörű vonásnak a nyomát...

„Vérségi kapcsolattal legitimizált örökös elégedetlenség”

A papám mondta nekem a múltkor:

– ... szóval nem tudom, mi lesz majd, ha Jonatán bölcsibe fog járni. Nem mond semmit, hogy hová megy vissza dolgozni, hogy mihez fog kezdeni... Nem mond nekem semmit, a saját lányom! Hát hogy lehet ez, a saját apjának!

Megállt a kezem a levegőben. Huh. Itt a kiváló alkalom. Mondjam? Ne mondjam? Konfrontálódjak? Vagy maradjak csendben, azaz ne mondjak semmit? (ahogy 42 éve?) De aztán folytatta a papám:

– Persze, nem mond semmit, mert nem akarja, hogy beledumáljak. (elgondolkodott) De hát a szülők már csak ilyenek. Nyilván beledumálnak. Jót akar az ember.

Na, még jó, hogy nem válaszoltam az ezek szerint költőinek szánt kérdésre! Hát hiszen tudja. Tudja, de jogosnak érzi a saját apám azt a lehetetlen, őrületbe kergető és állati felesleges szokását, hogy bármit, amit a két lánya tesz (vagy nem tesz) kommentálja, minősítse, bírálja és véleményezze. Tanácsokat osztogasson. Próféciai kijelentéseket tegyen. Összehasonlítson. Útbaigazítson. Régi hibákat felemlegessen. Azokból konklúziókat vonjon le. Még ha a jó szándék vezéreli is (nyilván), miért gondolja úgy, hogy élete végéig nevelnie kell a lányait? Csak mert a lányai? De hát már késő, így vagy úgy, de föl vagyunk nevelve. Majd ezt meg kell jegyeznem, akkorra, amikor Boni elköltözik...

Mentem én úgy haza idén nyárom a mamámmal a Dunakanyarból Budapestre, hogy szinte végig azon kesergett a kocsiban, hogy a húgom milyen kupis, hogy nem találja az egyik asztalát (ez mondjuk vicces.. hogyan lehet elveszteni egy asztalt? Jó, mondjuk AKKORA kupiban...), hogy baby-sitter vigyáz a gyerekre, amíg ők filmet néznek... Szomorú jelenet volt, ahogy ülünk a kocsiban, ő meg sorolja a húgom hibáit. Belegondoltam, hogy vajon rólam mit mondhat a hátam mögött. Mondjuk akkor már tényleg a hátam mögött tegye, engem nem érdekel a kritika.

Egyértelmű, hogy a húgomat sem érdekli a kritika, ezért sem meséli el, hogy mikor megy vissza dolgozni és hova. Szerintem ez világos, mint a nap. Az ember jobban szeret olyanokkal beszélgetni, akik meghallgatják, tudomásul veszik, regisztrálják a mondanivalóját, esetleg együttéreznek, ne adj' isten nevetnek, poénkodnak, de nem keresnek benne hibát, korrigálni- vagy kidobnivalót.

Hallo Papa-Tango-Charlie

A férjem egy első hallásra izgi időtöltésnek hódol: repülőgépet vezet. Engem kb. két hónapig érdekelt a dolog, utána rájöttem, hogy aki nem pilóta, hanem olyan mezei halandó, mint én, annak ez a hobbirepülés halálosan unalmas ügy (teljesen megértve és elfogadva ugyanakkor, hogy a fizikai, meteorológiai stb. vonzatai érdekesek a repülésnek, ami amúgy is az emberiség évezredes vágyálma volt). Először is az év nagy részében egy hideg hangárból kell kihúzni-vonni a kiszemelt gépet (ha más repülőgépek vannak előtte, azokat félretolni). Aztán várakozni, amíg a pilóta megtankolja. Aztán ez utóbbi rendszerint eltűnik valami iroda mélyében, hogy leadminisztrálja a repülést. Az ember elunja az életét a gép mellett, mire megjelenik, de még mindig van tennivaló, ellenőrizni kell, hogy minden OK a géppel.

Utána beszuszakoljuk magunkat a gépbe, ami úgy méretileg, mint a szaga alapján leginkább egy Trabantra emlékeztet, két hosszú szárnnyal az oldalán (teljesen hihetetlen, hogy egy ilyen tákolmány képes felszállni. Vagy hogy bármilyen tárgy képes felszállni.). Ha süt a nap, folyik rólunk a víz, ha a motor jár, nem halljuk egymás hangját. Ez idáig már minimum 25-30 perc kínszenvedés, pedig még föl sem szálltunk.

És most őszintén: föntről minden totál egyforma. Utak, autók, traktorok, mezők, kisvárosok. A tenger is kb. két percig érdekes, de oda csak ritkán megyünk. Az ember elnézelődik, megcsinálja az obligát fotókat, majd leszállunk ugyanoda, ahonnan indultunk, és ahol újabb gépmanőverezési és adminisztratív köröket kell futnia a pilótának. Ha más reptérre megyünk, az egész napos gyötrelem út, azzal a plusz nehézséggel, hogy a kisrepülőterek mindentől távol esnek, így ha várost akar nézni az ember, taxiba kell ülni - de akkor már praktikusabb lett volna kocsival menni.

Emiatt én már kb. 10 éve nem is ültem ilyen kisgépen, egészen a mai napig. Amióta Boni megvan, elkisérjük ugyan az apját, de lent várjuk meg: Boni vagy a használaton kívüli irányítótoronyban játszik a makettekkel, vagy kint szaladgál, vagy a többi pilótával kokettál. Ma krétával sínpályákat és leszállópályákat rajzoltunk a betonra, amikor Z. megkérdezte tőle, hogy lenne-e kedve repülni vele.

Azt hittem, nemet fog mondani. Két dologra tanítottuk meg, kiskora óta mondjuk neki: az egyik, hogy propellerhez soha, de SOHA ne nyúljon, még akkor sem, ha senki nincs a gépben (a másik az, hogy soha ne szálljon helikoptrre). A propellertől ezért annyira fél, mint ördög a szentelt víztől (jobb is).

Mégis azt válaszolta, hogy szívesen menne, és így ma volt a napja, hogy mindhárman megtettünk két rövid kört a repülőtér felett. Boni tök ügyes és szófogadó volt, nem félt (én igen), nézelődött, majd énekelgetett, és úgy tűnt, tetszik neki.

Na most ha esetleg rákapna az ízére, akkor tölthetem én is a szabadidőmet ilyen kis négyszemélyes gépekben, egyedül ugyanis nem engedem el őket (ha lezuhanna a gép, akkor én is zuhanjak velük) (amúgy nagyobb a valószínűsége, hogy hazafelé karambolozunk a kocsival, de akkor is).

Mókuskerék

Vannak ezek a borzasztó reggeli felkelések, amikor az ember szinte attól függetlenül hulla fáradt, hogy mikor feküdt le, hiszen krónikus kialvadtlanságban szenved úgy 10–20 éve. Alig látok az álomtól, fázom és minden egyes alkalommal tovább szeretnék aludni – ami pedig 7-ből mondjuk csak egyszer sikerül (ha sikerül): vasárnap, akkor is Z. fél óra múlva kirugdos az ágyból, hogy menjek már Bonival foglalkozni.

Pedig a kávészagú délelőttök tök jók! Ha már egyszer kivakartam magam az ágyból, baromira örülök, hogy egy teljes délelőtt áll a rendelkezésemre. Ezek a legjobb órák. A munkavégzés hatékony, a kedv pompás, a lelkesedés az egekben, ambiciózus és derűs tervek kovácsolódnak a napra. A délelőttök nem a pihenésről vagy az artisztikus alkotói önmegvalósításról szólnak, hanem az örömmel végzett munkáról, akár a melóban, akár otthon.

A hatékony fizikai vagy agyi megerőltetés után jól esik az ebéd. Ha fogalmazhatunk úgy, hogy kakaskukorékolásra ébredek, akkor pontban harangszóra már bizony a menzán ülök vagy az konyhában készítem a kaját. Tisztára, mint egy öregek otthonában.

De az az evés utáni ájult kajakóma! A reggeli kelésnél is klassziksokkal borzalmasabb. Nem is tudom, a hét melyik napján elviselhetőbb ilyenkor kornyadozni: amikor dolgozik az ember vagy amikor nem. A szem leragad, az agyra szürke köd száll, és valamilyen fiziológiai vagy biokémiai folyamatok miatt (nyilván az emésztésre tippel az ember) (bár ki tudja) az agyra is árnyék vetül: minden mindegy, az élet szar, úgyis a kipipálatlan teendőlistáimmal fognak egyszer eltemetni, most minek ez a sok reménytelen háztartási meg munkahelyi küzdelem az árral szemben. Tudom, hogy a gyerekek szervezete nem így működik, mert Boni ebéd után is ugyanolyan aktív, hangos, pörgős, dumálós, mint máskor. Sajnos az ebéd utáni alvásnak búcsút intettünk már... még nyáron rá tudtuk kényszeríteni (a meleg miatt jó is volt), most már egyszerűen nincs rá szüksége. Négy évesen 10 órányi alvásra van kalibrálva, szinte percre pontosan.

A délután már olyan kapkodós, be kéne fejezni a munkát vagy Bonival játszóterezünk (miközben be kéne fejezni a munkát). Visszajön az energia, ha nem is a reggeli mértékben. Imádom, hogy itt egy órával később sötétedik, és megértem, akik otthon el akarják törölni az óraátállítást (amit a hétvégén el kell majd tudnom magyarázni Boninak, mert állandóan azt figyeli, mikor lesz sötét.)

Az este finálészerűsen kapkodós. Az esti rutin sietős. Sötétedik. A cél az, hogy 20:30-kor kapcsoljuk le a villanyt Boni szobájában – kb. 10-ből 2–3x sikerül. Nem tudom, hogy lehetünk ilyen bénák.

A lefekvés előtti órákban a tettrekészség a reneszánszát éli. Eltűnik az enerváltság, a kapkodás, átveszi a helyüket annak a mélyen fekvő, biztos tudata, hogy ami most nem lesz elvégezve, az megint tolódik másnapra. Ugyanakkor van ebben valami kis ismeretlen lazaság is: kit érdekel! Legyen már valami privát, lappangó és megbízható kényeztetés is a napban. Egy blogbejegyzés. Fotók válogatása. Csetelés. Olvasás. Film. Az ember olyan nagylelkűen áldoz fel további félórákat a reggeli kelés és szenvedés oltárán. Vastag zokniban elmolyolás a lakásban, amit a skandinávok olyan ügyesen és akkora marketingérzékkel sajátítottak ki maguknak. Pakolás. Reggeli cuccok kikészítése. Aztán mi mindig azt mondogatjuk magunknak lefekvés előtt, hogy basszus miképp lehet, hogy aludni ennyire jó!