Nézőpontváltás

Az államat, a számat és a nyakam vonalát a mamámtól örököltem. Egy bizonyos szemszögből, félprofilból, tökéletesen észrevehető a hasonlóság, főleg régi fotókon. Mindig is utáltam ezt a szemszögöt. Van egy fekete-fehér fénykép, amin kb. 8–10 éves lehettem: nyáron készült, egy csónakban ülök, rajtam nagy karimás fehér kalap, és pont úgy vagyok fordulva, hogy látszik ez a furcsa, családilag rámhagyományozódott, szabályosnak nem igazán mondható félprofil. Tökre utáltam ezt a fotót, és arra gondoltam, hogy ha nem fordultam volna el így, hanem mondjuk a kamerába néztem volna, milyen jó kis kép lehetett volna.

Boni is megörökölte ezt a vonást. Komolyan mondom, hogy már az UH látszott, hogy az én számat (és a mamám száját, és ki tudja hány felmenőmét) fogja örökölni. Születése óta rácsodálkozom egyébként, hogy milyen erősen ez az anyai ág dominál nála, nem csak a kinézetben, hanem a tulajdonságait tekintve is. (És még azt hittem, francia kisfiam lesz, haha!)

Na de szóval ezt a félprofilt, amit annyira utáltam saját magamban, egyszerűen szédületesen gyönyörűnek látom Boniban. A legjobban azokat a fotóit szeretem, amin látszik. Élőben agyonpuszilom ezt a tőlem örökölt állát és pofiját (kisebb korában a száját is). A világ legszebb, legmeghatóbb, legformásabb, legszabálytalanabb, legfinomabb félprofilja ez. Az egyik legeslegszebb vonása Boninak (a rengeteg közül).

De basszus, ha tudtam volna fiatalon, hogy ennyire szépnek lehet látni azt, amit én utáltam...! Hogy mennyire lehet szeretni ezt a bizonyos vonást, amit én legszívesebben kiretusáltam volna az összes fotóról!

Kár, hogy már nem élvezhetem ezt a megnyugvásos állapotot, ugyanis az idő múlása nagyon nem vált a fejem előnyére, és a mondott profil megereszkedett, az orr megnyúlt, toka teremtődött, az arc megkeményedett.. szóval sajna bottal üthetem ennek a szenzációsan gyönyörű vonásnak a nyomát...

„Vérségi kapcsolattal legitimizált örökös elégedetlenség”

A papám mondta nekem a múltkor:

– ... szóval nem tudom, mi lesz majd, ha Jonatán bölcsibe fog járni. Nem mond semmit, hogy hová megy vissza dolgozni, hogy mihez fog kezdeni... Nem mond nekem semmit, a saját lányom! Hát hogy lehet ez, a saját apjának!

Megállt a kezem a levegőben. Huh. Itt a kiváló alkalom. Mondjam? Ne mondjam? Konfrontálódjak? Vagy maradjak csendben, azaz ne mondjak semmit? (ahogy 42 éve?) De aztán folytatta a papám:

– Persze, nem mond semmit, mert nem akarja, hogy beledumáljak. (elgondolkodott) De hát a szülők már csak ilyenek. Nyilván beledumálnak. Jót akar az ember.

Na, még jó, hogy nem válaszoltam az ezek szerint költőinek szánt kérdésre! Hát hiszen tudja. Tudja, de jogosnak érzi a saját apám azt a lehetetlen, őrületbe kergető és állati felesleges szokását, hogy bármit, amit a két lánya tesz (vagy nem tesz) kommentálja, minősítse, bírálja és véleményezze. Tanácsokat osztogasson. Próféciai kijelentéseket tegyen. Összehasonlítson. Útbaigazítson. Régi hibákat felemlegessen. Azokból konklúziókat vonjon le. Még ha a jó szándék vezéreli is (nyilván), miért gondolja úgy, hogy élete végéig nevelnie kell a lányait? Csak mert a lányai? De hát már késő, így vagy úgy, de föl vagyunk nevelve. Majd ezt meg kell jegyeznem, akkorra, amikor Boni elköltözik...

Mentem én úgy haza idén nyárom a mamámmal a Dunakanyarból Budapestre, hogy szinte végig azon kesergett a kocsiban, hogy a húgom milyen kupis, hogy nem találja az egyik asztalát (ez mondjuk vicces.. hogyan lehet elveszteni egy asztalt? Jó, mondjuk AKKORA kupiban...), hogy baby-sitter vigyáz a gyerekre, amíg ők filmet néznek... Szomorú jelenet volt, ahogy ülünk a kocsiban, ő meg sorolja a húgom hibáit. Belegondoltam, hogy vajon rólam mit mondhat a hátam mögött. Mondjuk akkor már tényleg a hátam mögött tegye, engem nem érdekel a kritika.

Egyértelmű, hogy a húgomat sem érdekli a kritika, ezért sem meséli el, hogy mikor megy vissza dolgozni és hova. Szerintem ez világos, mint a nap. Az ember jobban szeret olyanokkal beszélgetni, akik meghallgatják, tudomásul veszik, regisztrálják a mondanivalóját, esetleg együttéreznek, ne adj' isten nevetnek, poénkodnak, de nem keresnek benne hibát, korrigálni- vagy kidobnivalót.

Hallo Papa-Tango-Charlie

A férjem egy első hallásra izgi időtöltésnek hódol: repülőgépet vezet. Engem kb. két hónapig érdekelt a dolog, utána rájöttem, hogy aki nem pilóta, hanem olyan mezei halandó, mint én, annak ez a hobbirepülés halálosan unalmas ügy (teljesen megértve és elfogadva ugyanakkor, hogy a fizikai, meteorológiai stb. vonzatai érdekesek a repülésnek, ami amúgy is az emberiség évezredes vágyálma volt). Először is az év nagy részében egy hideg hangárból kell kihúzni-vonni a kiszemelt gépet (ha más repülőgépek vannak előtte, azokat félretolni). Aztán várakozni, amíg a pilóta megtankolja. Aztán ez utóbbi rendszerint eltűnik valami iroda mélyében, hogy leadminisztrálja a repülést. Az ember elunja az életét a gép mellett, mire megjelenik, de még mindig van tennivaló, ellenőrizni kell, hogy minden OK a géppel.

Utána beszuszakoljuk magunkat a gépbe, ami úgy méretileg, mint a szaga alapján leginkább egy Trabantra emlékeztet, két hosszú szárnnyal az oldalán (teljesen hihetetlen, hogy egy ilyen tákolmány képes felszállni. Vagy hogy bármilyen tárgy képes felszállni.). Ha süt a nap, folyik rólunk a víz, ha a motor jár, nem halljuk egymás hangját. Ez idáig már minimum 25-30 perc kínszenvedés, pedig még föl sem szálltunk.

És most őszintén: föntről minden totál egyforma. Utak, autók, traktorok, mezők, kisvárosok. A tenger is kb. két percig érdekes, de oda csak ritkán megyünk. Az ember elnézelődik, megcsinálja az obligát fotókat, majd leszállunk ugyanoda, ahonnan indultunk, és ahol újabb gépmanőverezési és adminisztratív köröket kell futnia a pilótának. Ha más reptérre megyünk, az egész napos gyötrelem út, azzal a plusz nehézséggel, hogy a kisrepülőterek mindentől távol esnek, így ha várost akar nézni az ember, taxiba kell ülni - de akkor már praktikusabb lett volna kocsival menni.

Emiatt én már kb. 10 éve nem is ültem ilyen kisgépen, egészen a mai napig. Amióta Boni megvan, elkisérjük ugyan az apját, de lent várjuk meg: Boni vagy a használaton kívüli irányítótoronyban játszik a makettekkel, vagy kint szaladgál, vagy a többi pilótával kokettál. Ma krétával sínpályákat és leszállópályákat rajzoltunk a betonra, amikor Z. megkérdezte tőle, hogy lenne-e kedve repülni vele.

Azt hittem, nemet fog mondani. Két dologra tanítottuk meg, kiskora óta mondjuk neki: az egyik, hogy propellerhez soha, de SOHA ne nyúljon, még akkor sem, ha senki nincs a gépben (a másik az, hogy soha ne szálljon helikoptrre). A propellertől ezért annyira fél, mint ördög a szentelt víztől (jobb is).

Mégis azt válaszolta, hogy szívesen menne, és így ma volt a napja, hogy mindhárman megtettünk két rövid kört a repülőtér felett. Boni tök ügyes és szófogadó volt, nem félt (én igen), nézelődött, majd énekelgetett, és úgy tűnt, tetszik neki.

Na most ha esetleg rákapna az ízére, akkor tölthetem én is a szabadidőmet ilyen kis négyszemélyes gépekben, egyedül ugyanis nem engedem el őket (ha lezuhanna a gép, akkor én is zuhanjak velük) (amúgy nagyobb a valószínűsége, hogy hazafelé karambolozunk a kocsival, de akkor is).

Mókuskerék

Vannak ezek a borzasztó reggeli felkelések, amikor az ember szinte attól függetlenül hulla fáradt, hogy mikor feküdt le, hiszen krónikus kialvadtlanságban szenved úgy 10–20 éve. Alig látok az álomtól, fázom és minden egyes alkalommal tovább szeretnék aludni – ami pedig 7-ből mondjuk csak egyszer sikerül (ha sikerül): vasárnap, akkor is Z. fél óra múlva kirugdos az ágyból, hogy menjek már Bonival foglalkozni.

Pedig a kávészagú délelőttök tök jók! Ha már egyszer kivakartam magam az ágyból, baromira örülök, hogy egy teljes délelőtt áll a rendelkezésemre. Ezek a legjobb órák. A munkavégzés hatékony, a kedv pompás, a lelkesedés az egekben, ambiciózus és derűs tervek kovácsolódnak a napra. A délelőttök nem a pihenésről vagy az artisztikus alkotói önmegvalósításról szólnak, hanem az örömmel végzett munkáról, akár a melóban, akár otthon.

A hatékony fizikai vagy agyi megerőltetés után jól esik az ebéd. Ha fogalmazhatunk úgy, hogy kakaskukorékolásra ébredek, akkor pontban harangszóra már bizony a menzán ülök vagy az konyhában készítem a kaját. Tisztára, mint egy öregek otthonában.

De az az evés utáni ájult kajakóma! A reggeli kelésnél is klassziksokkal borzalmasabb. Nem is tudom, a hét melyik napján elviselhetőbb ilyenkor kornyadozni: amikor dolgozik az ember vagy amikor nem. A szem leragad, az agyra szürke köd száll, és valamilyen fiziológiai vagy biokémiai folyamatok miatt (nyilván az emésztésre tippel az ember) (bár ki tudja) az agyra is árnyék vetül: minden mindegy, az élet szar, úgyis a kipipálatlan teendőlistáimmal fognak egyszer eltemetni, most minek ez a sok reménytelen háztartási meg munkahelyi küzdelem az árral szemben. Tudom, hogy a gyerekek szervezete nem így működik, mert Boni ebéd után is ugyanolyan aktív, hangos, pörgős, dumálós, mint máskor. Sajnos az ebéd utáni alvásnak búcsút intettünk már... még nyáron rá tudtuk kényszeríteni (a meleg miatt jó is volt), most már egyszerűen nincs rá szüksége. Négy évesen 10 órányi alvásra van kalibrálva, szinte percre pontosan.

A délután már olyan kapkodós, be kéne fejezni a munkát vagy Bonival játszóterezünk (miközben be kéne fejezni a munkát). Visszajön az energia, ha nem is a reggeli mértékben. Imádom, hogy itt egy órával később sötétedik, és megértem, akik otthon el akarják törölni az óraátállítást (amit a hétvégén el kell majd tudnom magyarázni Boninak, mert állandóan azt figyeli, mikor lesz sötét.)

Az este finálészerűsen kapkodós. Az esti rutin sietős. Sötétedik. A cél az, hogy 20:30-kor kapcsoljuk le a villanyt Boni szobájában – kb. 10-ből 2–3x sikerül. Nem tudom, hogy lehetünk ilyen bénák.

A lefekvés előtti órákban a tettrekészség a reneszánszát éli. Eltűnik az enerváltság, a kapkodás, átveszi a helyüket annak a mélyen fekvő, biztos tudata, hogy ami most nem lesz elvégezve, az megint tolódik másnapra. Ugyanakkor van ebben valami kis ismeretlen lazaság is: kit érdekel! Legyen már valami privát, lappangó és megbízható kényeztetés is a napban. Egy blogbejegyzés. Fotók válogatása. Csetelés. Olvasás. Film. Az ember olyan nagylelkűen áldoz fel további félórákat a reggeli kelés és szenvedés oltárán. Vastag zokniban elmolyolás a lakásban, amit a skandinávok olyan ügyesen és akkora marketingérzékkel sajátítottak ki maguknak. Pakolás. Reggeli cuccok kikészítése. Aztán mi mindig azt mondogatjuk magunknak lefekvés előtt, hogy basszus miképp lehet, hogy aludni ennyire jó!

Négy év

Hát szóval van egy négy éves gyerekem, te jó ég! Négy éves ruhákat már akkor elkezdtem venni neki, amikor még nem volt két éves, ugyanis a szárítógépben összemennek, meg Boni egy kicsit amúgy is magasabb a konfekcióméretnél. Akkor még olyan messzinek tűnt az az idő, amikor lesz egyszer majd egy négy éves fiam, aki nem pelenkába pisil, akivel beszélgetni lehet, aki normálisan tud majd játszani, közlekedni, aludni... és itt van ez az idő is.

Apropó beszéd és játék. Éppen mostanában tettem pontot egy  több hetes dilemma végére, amikor is azon gondolkodtam, hogy most mi is legyen a C, E, G, H, J, S, Y és U betűkkel. Mondjam őket következetesen magyarul (cé, e, gé, há stb.), majd úgyis megtanulja, hogy kétféle szisztéma van, kétféle rendszer a két nyelv szavainak leírására? Vagy mondjam őket franciául (esz, ö, zsé, ás stb.), és inkább ne keverjem a kétféle jelölést, hiszen úgyis franciául fog megtanulni írni és olvasni először?

Furának tűnhet, hogy ezen én hetekig filóztam, de tényleg mindennapos problémáról van szó. Boni minden órában odajön hozzám, és kéri, hogy betűzzem le neki ezt vagy azt a szót, és körmöli, mint valami íródeák. Vagy kiolvastatja velem a körülöttünk lévő szavakat (Ilyen szempontból vannak ugye szerencsés és kevésbé szerencsés szavak, lásd Frakk vs. Phillips). Szóval döntenem kellett, és komolyan fontolgattam, hogy szakemberhez fordulok (tanítónő, logopédus), mert mi van, ha most teszem diszlexiássá a gyereket? De aztán végül úgy döntöttem, hogy franciául mondok minden betűt, aztán reménykedem, hogy ez majd így jó lesz. Amúgy sem annyira az összeolvasás, mint inkább az írás érdekli.

Az oviprobléma szerintem megoldódott. Noha Boni soha nem lesz az a gyerek, aki szívesebben megy oviba, minthogy itthon maradna (erre viszont vannak példáink!). Az elválás még mindig nehéz neki, de már csak a rend kedvéért sír, mostanában könny nélkül, tényleg csak amolyan műbalhét rendezve. A következő mondatán egy hétig röhögtünk (oviba érkezés után): – Mama, először vedd le a kabátomat, és majd utána sírok!

Amúgy is mostanában van az a korszaka, hogy teljes naívsággal és őszinteséggel mond halálosan cuki dolgokat. Egyszer pl. levették az egyik táblát a botanikus kertben (még mindig tart a táblamánia) és Boni izgatottan mutatott a hűlt helyére, majd mondta: – Mama, nem létezik!! Vagy amikor bújócskázunk, és közli velünk, hogy most a papa számol, és mi bújunk el a nagy fa mögé. Vagy amikor az egyik padot rendszeresen úgy hívja, hogy az a Louise konyhája (mert ott szoktak „sütit” sütni Louise-zal. Az a kislány meg tök természetesen szokta sorolni, hogy mi kell a sütibe: lisz, cukor, parmezán, limonádé..).

Valahogy az (is) foglalkoztatja mostanában, hogy egyszer neki majd lesz egy kisfia. Gyakran meséli, hogy mi mindent fog csinálni a kisfiával. Egyszer gondterhelten hozzám fordult, és elmagyarázta, hogy még nem tudja, hogyan fogják hívni a kisfiát. Arra is kíváncsi, hogy akkor az ő kisfia most hol fog lakni? Azt szeretné, hogy itt, ebben a lakásban lakjon velünk ő is, meg a kisfia is. Egyszer pont a jövendőbeli kisfiáról beszélgettünk, mielőtt lekapcsoltam volna nála a villanyt és kijöttem volna a szobájából. Az ajtóban voltam már, amikor utánam szólt:

– Mama! És nagyon fogom majd szeretni!

MILF

Jaj, hogy is mondjam. Bajom van a fenti divatos betűszóval, és ez a mostani #metoo kapcsán akkor elmondom.

Előrebocsátom, hogy én vagyok az, aki legszívesebben a „kötelező” munkahelyi flörtölést is betiltaná (kivéve ha mindkét fél akarja, nyilván). Egyszerűen senki sincs olyan pozícióban a munkahelyén, hogy mint a magánéletben, simán elküdhesse a fenébe a rossz ízlésű, szexista célzásokat, vastag poénokat röhögve sütögető pasikat. Szerencsére főnökeim soha nem voltak ennyire alpáriak, kollégák viszont igen. Az ember (én) viszont nem szeretne (-ék) botrányt egy-egy hülye beszólás miatt, ezért inkább jó pofát vág, nevet, utólag szégyelli magát, viszont sajna soha, de soha nem ül le megbeszélni, elmondani, tiszta vizet önteni a pohárba. Pedig kéne. Na mindegy, zárójel bezárva. Hátha most elindul valami.

A MILF kifejezés viszont elképeszt, főleg, hogy nők is használják – büszkén, ráadásul. OK, ki nem szeretne ún. jó nőnek számítani. Szerintem majdnem mindenki, nem? Én legalábbis igen, különben mackónadrágban mennék a játszóra. Na de a jó nő és a jó nő, akit legszívesebben jól megdugnék között óriási nagy a különbség, szerintem. Bár lehet, hogy ez csak szavakon lovagolás, nem tudom. De az is lehet, hogy itt van az a bizonyos hajszálvékony választóvonal az ízléstelenség és a kulturált kifejezésforma között. Mindenesetre ha egy nő, mint én, felháborodik a második bekezdésben vázolt primitív és szexista (ágyra, cicire, puncira stb. vonatkozó) gusztálkodó kijelentéseken, akkor a nőket tárgyiasító, rájuk kizárólag szexuális célpontként tekintő és megalázó MILF szón is ugyanúgy fel kell háborodnia.

Nálatok mekkora a kupi a gyerekszobában?

Egy átlagos hétvége után ez milyennek számít? Mondjuk egy 0–5-ig terjedő skálán? Gáz? Elmegy? Normális?

Mert nálunk ez mostanában mindennapos, viszont a gusztusunkhoz képest kezd elfogadhatatlanná válni. Főleg úgy, hogy a játékok nagy része a pincében van, tehát a rendbontó matéria kevés. Én azt jól értem, hogy egy lassan 4 éves gyerek a semmiből is  két perc alatt őrült nagy felfordulást tud csinálni. Az viszont felfoghatatlan, hogy nem zavarja. Ha néha rendet rakunk, akor szívesen utánam ismétli, hogy így mennyivel jobb, szebb, átláthatóbb a szoba, de szerintem nincs róla meggyőződve. Semmi de semmi rendszeretet nem tudok nála felfedezni. Nem mondom, hogy kifejezetten élvezi a káoszt, de elvan benne. Rendet rakni viszont valóban utál, forgalja a szemeit, sóhajtozik (Mama, c'est nehéz!), és tényleg szar ügy nála pakolni, tudván, hogy 1-2 óráig tart a rend. Pedig jó példával járunk előtte, nem kupis a lakás (bár ő szívesen tenne ellene), az oviban minden foglalkozás után saját kezűleg elpakolnak (állítólag még élvezik is!).