Játszótér, lelki élet és a múló idő

A játszóterezés hasonlít a kocsmázáshoz: az ember mindig ugyanazokkal találkozik. Elbeszélget kvázi ismeretlenekkel a pultnál  a csúszdánál, majd leül az asztalhoz a padra, ahol szintén félismerősökbe botlik, majd dolgavégeztével és az aktuális pletykákkal meggazdagodva hazamegy. Otthon jelentést tesz a házastársának, hogy ki volt ott (a Fura Ruhás Nő?, a Professzor? a Focista Anyukája?), majd együtt jól megtárgyalják az eseményeket (neked az ikrek apukája mindig szokott köszönni? Szerintem engem nem ismer meg. És Martin anyukája vitte a bébit? Ja, ma a nagymamája volt?).

Most, hogy kitavaszodott, és én intézem Bonit reggelente, többnyire Z-re maradt a játszóterezés és asszem eléggé élvezi. Összehaverkodott Boni egyik csoporttársának az apukájával; ez az a kisfiú, akit már az első héten szeptemberben kiszúrtam magamnak és reméltem, hogy Boni vele fog összebarátkozni. Eszméletlenül aranyos gyerek, de kicsit magának való és visszahúzódó, ezért hiába kérdezgettem egészen idáig Bonit, hogy játszott-e az oviban a Raphaellel, mindig nemet modott. Raphaelt leggyakrabban a papája (egy genetikailag kambodzsai, de kulturális identitását tekintve francia pasi) hozza-viszi mindenhova, mert a mamája sokat utazik. Szóval ezek ketten, a férjem és Raphael papája a játszótéren váltják meg a világot, miközben a gyerekeink együtt játszanak, aminek mindkét család tökre örül. Alexis (a papa) minden másnap sms-t küld Z-nek a játszóterezés miatt, tök vicces. Boni meg minden este lelkendezve jön haza, hogy megint volt a Raphael! és együtt játszottunk!

Egyszer, amikor én mentem, Raphael nagyon nyűgös volt (még soha nem láttam ilyennek, és az apja elmondása szerint is amúgy nagyon könnyen kezelhető gyerek), nem is akart Bonival játszani, csak rohangált ide-oda. Szegény kicsi fiam nem értett semmit, futott Raphael nyomában, és folyamatos kérdezgette: T'es mon copain? T'es mon copain?? (=A barátom vagy?). Aztán elege lett a sok visszautasításból, odajött hozzám, és szomorúan ingatta a fejét, hogy Raphael nem akar velem játszani, már nem a barátom. Itt kb. meg akart szakadni a szívem, annyira sajnáltam szegényt. És hány visszautasításban, csalódásban lesz még része!

Boni: legfontosabb témánk mostanában az idő múlása, a napok és a hónapok. Még nem igazán érti: a sorrendet már tudja (reggeli-ovi-ebéd-kis alvás-játszás-vacsora-nagy alvás), de előfordul, hogy a délutáni alvás után reggelit kér, meg hogy este akar oviba menni. Meglepődik, ha vacsoránál még világos van, vagy ha délután már látszik a Hold, mindkét esemény összekavarja a fejében épp kialakuló rendszert. Mindent a kezemen kell, hogy elmutogassak: hányat kell még aludni, hogy elinduljunk, mennyi az egy óra, mennyi idő van még karácsonyig. Minden reggel megkérdezi, hogy van-e ma ovi, hétvégéket beleértve, hiába mondjuk, hogy akkor zárva tart. Jellegzetes kérdés pl.: Mama, lesz holnap éjszaka? Csináltunk együtt egy naptárt, ahova a terveim szerint fel lehetett volna ragasztani az aktuális nap esetményeit, de elkeverte a kis kartonpapírokat, szóval használni nem igazán tudjuk, mutatom:

Katasztrófa-forgatókönyv

Z. őrjöng, idegeskedik, másról sem beszél, folyamatosan a rádiót hallgatja. Én viszont totális zen-állapotban veszem tudomásul a választásokról szóló híreket, amelyek szerint már az is elképzelhető, hogy a második fordulóban Le Pen és Mélenchon fog megmérkőzni egymással – a szélsőjobb és a szélsőbal populista képviselői, a pestis és a kolera, a totális káosz és államcsőd jövőbeli megvalósítói, az EU és az euró ellenlábasai.

Megpróbálok úgy csinálni, mintha az elcseszett politika nem vezethetne tragédiákhoz. Mintha az elmúlt 100 évben nem tört volna ki több háború, nem lett volna holokauszt, totális diktatúra, nem vertek volna le forradalmakat – és mindezt csupán csak Európában. Nem akarom elhinni, hogy elég egy(-két) őrült államfő, és dől az egész kártyavár.

Az öregedés meglepetéseket is tartogat

Pl. teljesen elképesztő helyeken és szokatlan irányban bukkannak fel váratlan ráncok:

Minimalizmus nálunk (zéró hulladék?!)

Mielőtt megszületett volna Boni, megbeszéltük, hogy nem halmozzuk el játékokkal. Nem lesz a szobájában ezer autó, kacat, ilyen-olyan fejlesztő huncutság, miniatűr étkészlet, játékhangszer, ötezer kirakó, legó, dupló, playmobil, matchbox, kutyafüle. Három év elteltével ott tartunk, hogy:

 valamit nagyon ELCSESZTÜNK!

Tizenegyesek

(Copyright by Martine)

Beleszagolni a májusi nyárba 
igényt támasztani a boldogságra

megkóstolni, kipróbálni, lázadni

éjjeli busszal hazazötykölődni

felmenni egy lakótelepi házba

varázsolni szúnyogból elefántot

kapaszkodót keresni barátokban

Amerikáról álmodni Bakonyban

kívánni valamit csillaghulláskor

válaszolni pimaszul és gőgösen

vihorászni mindenkin és mindenen

először repülni egyedül, messze

izgulni, hogy hónap végén elég-e

társasjátékot játszani szavakkal

rögeszmésen ragaszkodni elvekhez

fontoskodni fontos munkatársakkal

firkálgatni az értekezleteken

fázni július tizennegyedikén

dugóban ülni és rádiót hallgatni

térerőt keresni és jelszót kérni

meddőnek lenni, majd kisfiút szülni

külföldön lenni örökre külföldi

zeneiskolába beiratkozni

olvasgatni hajnali vonatokon

hozzákopni a kompromisszumokhoz 

asszisztálni kemoterápiához
kínosan ügyelni a helyesírásra

bicegni és sziszegni reggelente

szeretni eszelősen és rettegve

utolérni egy kék műanyag motort

kirázni a játszótéri homokot.

Egy francia regényhős

Én már csak azért is drukkolok Emmanuel Macron-nak, mert olyan atipikus élete van – nagyon imponálnak azok az emberek, akik mernek kilógni a sorból. Ezzel persze nem kritizálom a „szabályos” életpályát befutókat, de tény, hogy mindig vonzottak azok, akik nem az egyetem-karrier-házasság-gyerekek-családi ház-kutya szokványos és kitaposott útvonalát járják, hanem merészen megbontják az élet logikus és elvárt rendjét.

Amikor elvégeztem a nyelvész szakot egy francia egyetemen, csak fogtam a fejem, hogy hogyan lehettem ennyire hülye, most majd soha nem találok normális állást. Mit csinált ugyanilyen helyzetben Emmanuel Macron, aki kb. ugyanazokban az években végzett el egy másik párizsi egyetemen egy másik semmire nem jó (= filozófia) szakot? Beiratkozott két további mesterszakra (OK, nem akármilyenekre, de akkor is) ahonnan egyenes út vezetett a francia közigazgatás magas polcaira. Pár év után azt is megelégelte, átnyergelt bankárnak (ez mondjuk rejtély, hogy hogyan), politikaközeli kapcsolatai lettek, felfigyeltek rá a Szocialista Pártban, és extrém fiatalon már miniszter lett – értitek, egy pasi, aki Hegelből diplomázott, mert.. mert gondolom az érdekelte. Ugyanis azt a típusú (természettudományi) érettségit tette le (kitünő eredménnyel), ami itt ugródeszkának számít az orvosi, jogi, közgáz stb. karrierhez szükséges ún. „jó” egyetemekre (azaz nem a filozófia szakra).

Ami a magánéletét illeti, az még elképesztőbben kacifántos. Tizenhat évesen beleszeretett a nála huszonnégy évvel idősebb, háromgyerekes, elvált tanárnőjébe, és a kapcsolat azóta is tart. Gondoljatok bele, milyen nehéz lehetett ezt lenyomni a család és a közvélemény torkán! Amikor az embert már olyan semmiségekért is szabadon véleményezik és kritizálják, mert nem engedi el a hároméves gyerekét az ovis osztálykirándulásra, nekik ezt a nagyon nem szokványos felállást kell(ett) elfogadtatniuk a környezetükkel. Válaszolni a kérdésekre, eloszlati a félreértéseket, végighallgatni önjelölt pszichológusok áltudományos előadásait az Ödipusz-komplexusról. Micsoda beslő küzdelmet róhatott ez a helyzet mindkét résztvevőre, és mennyire nehéz lehet(ett) meggyőzni a családtagokat és barátokat arról, hogy a szerelem tényleg lehet vak.

És aztán úgy történt, hogy ez a nagyon furcsa és szintén atipikus választási kampány véletlenül pont Macron-nak kedvez. Még az is lehet, hogy ennek a pasinak az összes fura és rendhagyó döntését az élet azáltal fogja diadalmasan igazolni, hogy 39 évesen köztársasági elnök lesz. Ki tudja? Állítólag nagyon jó esélyei vannak.

Csatát nyertem a reuma ellen vívott háborúban

Egy év kihagyás után újra elmentem úszni. Mennyei volt! Alig akartam kijönni a vízből. És még lábra tudok állni!