Menzaérettség

Milyen igaz, hogy néha a gyereknek sokkal problémamentesebb, gördülékenyebb az, amin a szülő agyonaggódik! Amilyen könnyen és lazán adtam be Bonit kétévesen bölcsibe, annyira nehéz most elengednem az oviba. Illetve ez így nem igaz, a reggeli foglalkozások tök jók, azokra szívesen viszem. De mivel az utána következő menza-alvás-mapközi már nagyon macerás (más és más helyszínek, gondozók és gyerekek részvételével zajlik) és mivel nagyon gyakran dolgozom otthonról, nekem az volt eddig a legmegnyugtatóbb, ha ebédre hazahozom, és adott esetben már nem is viszem vissza.

Így viszont sokat kell főznöm, gyakran éjszaka dolgozom, mostanában Boni már nem is akar aludni otthon.. egy szó, mint száz, ideje volt változtatni a felálláson. A napközivel továbbra sem tudok megbarátkozni (hiába vannak ott is jó programok, megbízhatatlan a banda), viszont  elhatároztuk és a megvalósítás útjára is léptünk: Boni menzás lett!

Nem mintha nem tartanám iszonyú veszélyesnek, hogy a kisgyerekeket idegenek kísérik át a szomszédos épületbe egy forgalmas úton. Nem mintha nem lennének kétségeim a kaja frissességével, tápanyagtartalmával és ízével kapcsolatban, na meg azzal kapcsolatban, hogy mennyit eszik Boni. De jelentem: erre a változásra azt hiszem, mi, szülők, immár készen állunk!

Bonika – ellenben velünk – a világ legtermészetesebb módján veszi az egészet, és azóta vacsora közben sűrűn (minden 5 percben) kíván nekünk bon apétit-t.

Félelem

Z. anyja olyan nőgyógyászati rákban halt meg, amely sima rutinvizsgálattal kiszűrhető és gyógyítható lett volna, csakhogy ő soha nem mert sima rutinvizsgálatra menni, nehogy azt kelljen hallania, hogy rákja van. Őrület, ugye? Z. ezért lelkiismeretesen és rendszeresen eljár szűrésekre, vizsgálatokra, ellenőrzésekre, figyel az étrendjére, a súlyára, a koleszterinjére, a vérnyomására stb.

Viszont pár hónapja (egy éve?) aggasztóan fáj a gyomra. Anélkül, hogy belemennék a részlekekbe: a hányingertől és a rossz (sőt, katasztrofális) emésztésig fura tünetek egész sorát produkálja. A háziorvos szerint az idegességtől van, és gyógyszert írt föl rá.

De csak nem múlik, és néha már olyan mértékűek a tünetek, hogy szinte a mindennapjai látják a kárát. Én baromira aggódom. Dr. Tamko önjelölt gasztoenterológus szerint gyomortükrözésre kellene mennie, nem pedig a házidokihoz, aki jó ugyan, de mégiscsak 5 perc jut egy betegre. De még ha több jutna is: ő is tévedhet.

Ha megmerem pendíteni, ha minden bátorásomat összeszedve elő merek rukkolni az ötletemmel, az a veszekedés és a nagyjelenet tuti receptje. Z. a fejemhez vágja, hogy miért zaklatom és nyaggatom ezzel, az ő gyomráról van szó, felnőtt ember, tudja mit csinál. Különben is, az én hibám, mert mindig szekálom őt a gyereknevelési és háztartási problémáimmal, elveimmel és ötleteimmel, biztos attól fáj a gyomra, tönkreteszem. Lám, most is a gyomortükrözéssel jövök, hát minek idegesítem? Amikor amúgy is fáj a gyomra?

Z. az az ember, akivel lehetetlen vitatkozni. Ő az, aki tökéletesen meg van győződve az igazáról, és amikor néha bebizonyítom az ellenkezőjét, akkor is képes azzal lezárni a vitát, hogy „oké, de elvileg az ő elképzelése lett volna a helyes, csak hát ezek a fránya körülmények”. Emellett pedig iszonyúan meggyőző tud lenni. Egyszer valaki úgy jellemezte, hogy egy eszkimónak is eladna egy hűtőszekrényt – és milyen igaz. Ezért nem is merek a húgához vagy a gyerekeihez fordulni, mert amit én bátortalanul előadnék nekik holmi gyomortükrözéssel kapcsolatban, azt Z. hangos szónoklattal simán lesöpörné, megsemmisítené és elpusztítaná.

Amikor utolsó elkeseredésemben megemlítem neki a saját édesanyját, akkor mérgesen és nagy hangon odavágja, hogy most mi van, rákot gyanítok? Hát azt inkább nem is akarja tudni. És innentől kezdve nem lehet hozzászólni, duzzog, dühös.

Receptkörkép

Jó lenne, ha Martine kérése valamiféle mozgalommá nőné ki magát, és mindenki megosztaná a blogján (vagy máshol) azokat a recepteket, amelyek finomak, egészségesek, amelyeket könnyű elkészíteni és amelyeket az egész család szeret (plusz opció: másnap fel lehet melegíteni). Leírom a saját tapasztalataimat, mert mindez egy kommentben nem fért volna el. 

Reggeli 

Szerintem ebben a kérdésben én nem tudok tanácsot adni, mi francia módra az édes reggelihez vagyunk szokva. Abszolút nem ideális, tudom. Érdekes, hogy milyen hamar átálltam, és ma már csak nagy ritkán eszem mást reggelire, mint egy kis tejeskávét és péksütit (vagy lekváros pirítóst). A hihedelemmel ellentétben teljesen jól kihúzható ezzel a délelőtt, van, hogy fél hétkor reggelizem és délig meg sem éhezem. 

Alapanyagok 

Nem elvi okokból, sőt, tulajdonképpen nem is igazán tudom, hogy miért, de nagyon kevés húst eszünk, hetente kb. egszer főzök (vagy sütök) húst. Ez a  hirtelen kisütött marhahústól (Mo-on reprodukálhatatlan), a sütőben két órán keresztül sült kacsacombig bármi lehet (bár most Z. tilialom alá vonta a szárnyasokat a madárinfluenza miatt), én partizánakcióban magamnak gyakran csinálok véres hurkát is, sült almával és krumplival (senki más nem szereti). Gyakran van nálunk hal (lazac, tőkehal, amit épp kapni), ez a legpraktikusabb egészséges kaja, hiszen csak 15 percre kell betenni a sütőbe. 

Nálunk is gyakran együtt a család délben ÉS este is, ezért mi csak egyszer eszünk főtt kaját/nap. A másik alkalommal itt Franciaországban nagyon könnyű dolgunk van, mert finom sonkát, sajtokat, reszelt répát, tabouleh-t stb. lehet kapni a boltokban (ezt úgy hívjuk, hogy „ezt meg azt” eszünk). De otthon ez tényleg baromi nehezen megoldható, teljesen mások az ízek, a szokások, a lehetőségek. Salátát (ami alatt a salátalevelet, a zöldségeket és a vinaigrette-szószt értem) én októbertől májusig egyáltalán nem szoktam enni, Z. igen, olyankor előre megmosott, bezacskózott salátából csinálja (a jelenség egy külön posztot megér… ez aztán a posztmodern életérzés!).

Ami a zöldségeket illeti: imádom őket a megvásárlástól kezdve az elkészítésen át az evésig! Sajna Z. és Boni válogatós, így a keresztmetszet, amit mindenki megeszik, szűk (talán a krumpli az egyetlen, azt szoktam pürének, vagy pedig a vastagra vágott krumplit 8 percig megfőzöm, utána olajjal összekeverem és a sütőben ropogósra pirítom). 

Ami mindig van itthon (az egyértelmű kajákon kívül): csicseriborsó- és babkonzerv, többféle lencse, paradicsomszósz, gyömbér, mélyhűtőben fűszerek. 

Eszközök 

A mélyhűtő és a sütő nélkül nem tudnék háztartást vezetni. A mélyhűtőben általában alapanyagok vannak lefagyasztva (zöldségek, gyümölcsök), nekem a hús és a kész kaja nem vált be. A sütőt szinte mindennap bekapcsolom, mikrónk nincs (helyhiány). A kuktát is sokat használom, plusz van még ez a lassúfőzőnk is, amelyben valszeg sokkal több a potenciál, mint amennyire én kihasználom (hetente 1x), de rajta vagyok az ügyön.

Nem tudom, lehet-e otthon kapni kör alakú, kész rétestésztát feltekerve (hűtőrészlegen). Annak segítségével kb. kéthetene egyszer csinálok vagy spenóttortát (spenót, tojás, tejföl, kecskesajt, dió) vagy tonhaltortát (hagyma, tonhalkonzerv, tojás-tejföl, olivabogyó), nekünk ez a kettő vált be, de a variációk száma végtelen. (Amúgy mindenféle szószos tésztát is gyakran eszünk, nem hízunk tőle. Pontosabban: nem ettől hízunk). 

És akkor a receptek 

Ha vendégeket várunk és előre kell főznöm, akkor gyakran csinálok lazacmártást előző este (póréhagyma megdinsztelve, kb. 10 percjg, rá a lazacot, végén teszínt és kaprot) és ezt tésztával esszük. Vagy pedig a francia marharagut, a boeuf bourgignon-t: kuktában kell készíteni vörösborral (a belga változat sörrel készül), szegfűszeggel, kakukkfűvel; felmelegítve még jobb. Zölbabbal vagy krumplival tálalom. 

Mostanában szoktam tajine-t is készíteni, mert ez olyan praktikus kaja, hogy mindenki ki tudja belőle mazsolázni azt a zöldséget, amit szeret. Nem tudom, a marokkóiak mit szólnának hozzá, de nekünk ízlik: bárány- vagy csirkehús kell hozzá, én a lassúfőzőben együtt főzöm a hagymával, gyömbérel, zellerrel, répával, csicseriborsóval, szárított barackkal és/vagy fügével (plusz római kömény, ras-el-hanout fűszerkeverék). Kuszkusszal tálalom, ami beissza a levet, így az az érzésem, hogy a gyerek mégiscsak eszik  egy kis zöldséget.

Szoktam csinálni a lassúfőzőben fasírtot: az ember reggel darálthúsból, parmezánból, tojásból és prézliből kis golyókat gyurmáz, beteszi a gépbe, rá paradicsomszószt, hagymát, fokhagymát, répát, fűszereket (koriandermag, paprika stb.), és este már lehet is enni rizzsel, tésztával vagy krumplival (mindenki szereti).

Lehet otthon kapni endíviát? Nagyon praktikus téli zöldség, sokáig eláll, az íze tök jellegzetes, kicsit kesernyés. Kétféleképpen szoktam csinálni: curry-vel és csirkével a gáztűzhelyen (az endíviát és a csirkemellfilét kb. 2x2 cm-re kell vágni), és ezt rizzsel esszük; vagy pedig sütőben, sonkával körbetekerve és béchamel-mártással leöntve (ezt is előre el lehet készíteni, az endíviát kb. 15 percig főzni kell, utána a vizet jól kicsavarni belőle). 

A kuktánkhoz kaptunk egy szakácskönyvet, amelyben találtam a következő ételt: kisméretű gomba és krumpli kell hozzá, és koktélparadicsomok. Először a gombát kell megfonnyasztani hagymán, aztán a burgonyával és a paradicsommal együtt pontosan 4 percig főzni a kuktában. Tök érdekes, hogy víz egyáltalán nem kell hozzá, az eredmény pedig elképesztő! Pontosan tökéletes állagú, roppanós minden zöldség. Hátránya, hogy nem lehet előre elkészíteni (főlmelegítve azért OK).

Ha francia vendégeink jönnek, Z. könyörögni szokott, hogy csináljak krumplifőzeléket. A franciák megőrülnek érte! Sajnos én nem csinálom annyira jól, mint a mamám, aki tojáspörköltet szokott főzni hozzá. Még felmelegítve is isteni, de nem nagyon szokott maradni, mert Boni is úgy eszi, mint kacsa a nokedlit. 

Még egy tök praktikus szezonális kaja: a kelbimbó. Ezt is csak én eszem egyedül, volt olyan tél, hogy hetente min. kétszer is ettem (olajjal, hagymával, gyömbérrel megpirítom, kicsi vízzel felöntöm és lefedem kb. 15 percig, aztán rá a szójaszós és szezámmag – köretnek is tök jó). Ja, és el ne felejtsem a francia lecsót (ratatouille), amelyhez öt összetevő kell: hagyma, kaliforniai paprika, cukkini, padlizsán, paradicsom.

Biztos kihagytam valamit... Amúgy a Bibliám a következő két blog: Chili és Vanília (főleg a régi receptek, de ma pl. ezt főztem, tök jó lett, csak nem ilyen szép) és a Fűszer ésLélek. A francia szakácskönyvek közül azokat szeretem, amelyek zöldségenként vagy évszakonkét bontják le a recepteket, pl. mit lehet csinálni márciusban édesköményből?

Egy téma, kétféle hozzáállás

Én: Mióta hazajöttünk, a nyári szabikon jár az eszem és azt számítgatom-szervezgetem, hogy miképpen tudnánk a lehető legtöbb időt Magyarországon tölteni (legutoljára októberben voltam, családdal csak nyáron). Múltkor keresgéltem valamit a régi fotók között és a tavaly nyári fényképekre bukkantam. Elöntött a nosztalgia. De jó is volt! És milyen szuper lesz idén, Boni már nem alszik délutánonként, nincs pelusa, csomó mindent fogunk tudni csinálni együtt. Hú, már alig várom a meleget, Budapestet, a magyar kajákat, a szüleim házikóját, azt, hogy lássam a kis Jonatánt, a Duna-partot, a könyvesboltokat, a barátnőket.

Perta: Kénytelenek húsvétkor hazautazni Budapestre, mert már egy éve nem voltak, és nagy a nagyszülői nyomás. A háta közepére kívánja. Ingerülten válaszolgat, ha azt kérdezem, hogy X-szel vagy Y-nal találkozik-e majd. Legszívesebben egyáltalán nem menne Magyarországra, és abban reménykedik, hogy valami közbejön: időjárás, betegség, sürgős tennivalók.

Néha azt gondolom, nem vagyok normális. Néha azt gondolom, Petra nem normális. Miközben tudom, hogy nincs normális ember, azaz, ahogy a példa is mutatja, a normalitás nagyon tág határok között mozog. (Szerencsére!)

Vermet ástam a férjemnek. Na ki esett bele?

Amikor nálunk eltűnik valami, akkor a következő forgatókönyvet játszuk el rendszeresen: Z. (mert általában az ő kulcsa/szemüvege/stb. tűnik el) kétségbeesve közli, hogy segítsek neki megtalálni a céltárgyat. Én ingerülten és foghegyről válaszolok, hogy nincs időm, és különben is, keresse jobban. Z. egykedvűen és lomhán benéz pár fiókba, benyit pár helyiségbe, siránkozik, hogy nincs meg, segítsek. Ha még este sem kerül elő a dolog, akkor 1) a férjem kijelenti, hogy ez már soha többet nem lesz meg, mert biztos Boni dugta el valahová, emlékezzek csak a telefonra és a babaőrre (tény, hogy a babaőr csak költözködéskor került elő, a két vezetékes telefon helyett pedig újat kellett vennünk) és 2) én pedig tisztára felvillanyozódom, hogy micsoda izgi feladat, meg kell találni egy tárgyat, de úgy, hogy lövésünk sincs, hol lehet a lakásban!

Ekkortól teljes egyetértésben keressük azt a valamit. Átbeszéljük, hogy ki hol látta utoljára, melyek a lehetséges helyek, hol vannak Boni titkos fiókjai. Eljátszuk, hogy ki mit csinált a rejtélyes eltűnés után. Aztán, mivel látjuk, hogy így nem megy, felosztjuk a helyszíneket: én keresem a fürdőszobában, a férjem a szobákban. Másodszorra is benézünk oda, ahová az első körben csak ímmel-ámmal kukkantottunk be. Aztán elkerülhetetlenüln bekövetkezik, hogy valamelyikünk gumikesztűben és fintorogva átválogatja a szemetes tartalmát. Rendszerint a folyamat valamelyik pontján az elveszett cuccot megtaláljuk vagy magától előkerül, és azt is kijelenthetem, hogy az esetek nagyon nagy százalékában nem Boni a ludas.

Most a vakáció alatt a férjem iPadja tűnt el. Szőrén-szálán! Eljutottunk a legutolsó fázisig, és egyszerűen fogalmunk sem volt, hol keressük tovább. Anne-ék kétszintes házában voltunk, és csak a felső szint (konyha-nappali) jöhetett szóba, mert Bonit egyedül nem engedtük le a lépcsőn a szobákba, de ennek ellenére én lent is kerestem, nem bízom én meg a férjemben! Egy szellős, minimalistán berendezett házról van szó, alig volt hol keresgélni. A végén kínunkban már olyan helyeken is néztük, ahová egy iPad be sem fér. Hűtő, konyhaszekrények, könyvespolc, játéktartók... minden sorra került. Őrület!

Leültünk a konyhába, és az én örök optimista férjem újra kijelentette, hogy szerinte ez már soha nem lesz meg. Én derűsebb voltam, szerintem ha Anne-ék költözködnek, akkor biztosan elő fog kerülni, évek, évtizedek múlva. Újra meginterjúvoltuk Bonit, aki nagy zsiványan csak annyit mondott arra a kérdésre, hogy hová tette a táblagépet: Valahova! Mais je ne l'ai pas mis à la poubelle! (De nem dobtam ki a kukába!)

Ekkor gyulladt ki az isteni szikra az agyamban: minden eltűnt dolgot ott kell keresni, ahol a legutoljára láttuk. Az iPad legutolsó ismert tartózkodási helye a fotel karfája mellett volt. És ha nem is tűnt el? – világosodtam meg. Odamentem a fotelhoz, jól beletúrtam jobbról-balról a karfa és az ülőrész közé... semmi. Még egszer elvégeztem ugyanezt a műveletet, és... hopp! Hangot hallottam, egy csattanást, amely leginkább arra hasonlított, amikor egy iPad a földre esik (van benne tapasztalatom..), és hátul tényleg leesett a férjem iPadja.

Hát mit mondjak, jó mérges lettem. Másfél órát töltöttünk a keresésével, és mint kiderült, el sem veszett! Kicsit ezért föl akartam bosszantani a férjemet, aki a konyhában az iPhone-ján épp olyan alkalmazásokat nézegetett, amivel lokalizálni lehetett volna a táblagépet. Leültem mellé az iPadjával, mondanom sem kell, észre sem vette. Kuncogva írtam neki egy üzenetet: Hahó, én vagyok az eltűnt iPad! 

Azt a boldog mosolyt, ami Z. arcára kiült! Ide nézz, lehet, hogy sikerülni fog – fordult felém, de sajna én majd felrobbantam a röhögéstől. Még öt üzit küldtem el neki a beszorult és beékelődött iPad nevében, mire rájött, hogy arról írok épp. Ezután persze szerette volna tudni, hol volt, én pedig, szintén a bosszantási hadművelet részeként, nem árultam el neki. Csak annyit mondtam, hogy tuti nem Boni a hibás, hanem saját maga. És ha szeretne nem kiváncsiságban elhalálozni, sürgősen ajánljon fel valamit nekem az iPad keresésével töltött elmúlt másfél óra kompenzálásaként – fejeztem be a mondandómat sátáni kacajjal kísérve.

És tudjátok mit mondott? Ahelyett, hogy könyörgött volna, hogy áruljam el (=ahogy én tettem volna), azt állította, hogy nem is érdekli, majd fapofával tette a dolgát. Még NEKEM kellett rimánkodnom neki, hogy elmondhassam! Napokig! Majd megevett a fene (és a közléskényszer).

A lúzer, aki vagyok

Morális problémába ütköztem. Etikai gondjaim vannak. Pontosabban nincsenek, ez a baj! Hát milyen álomvilágban élek már? Az történt, hogy a (kb. századik) ismerősöm nyitja meg a szállodáját Budapesten, és most az egyik ilyen lánytól ez az üzenet várt a FB-on:

„Kérhetek tőled egy szívességet? Megnyitottam a hostelem és kene pár értékelés, a Booking.com 5 ertekeles után fogja csak kiírni milyen pont számú a Hostel addig is azt írja h nincs értékelés. Nem tudnál foglalni egy napra szállást és ertekelni? Vagy esetleg ha lenne meg 2/3 ismerősöd ki megtenne tok jo lenne!”

Namármost, izé. Én abszolút fel tudom őt menteni. Gondolom ez a hoteles buli – meg amúgy is, az egész magyar vállalkozói szféra – egy ilyen gengszer világ, ahol mindenki (?) lop, csal, hazudik. Gondolom nem lehet máshogy érvényesülni. Ha ez a csaj tök szépen felújította, berendezte és működteti a szállodáját, nem történik emberhalál, ha egy kicsit feltupítozza a valóságot. Na jó, icipicit hazudik. Oké, többen icipicit hazudnak. Ha mindenki ezt csinálja, biztos így kell tenni, máshogy nem lehet érvényesülni.

De én nem! Annyira sok olyan etikai kérdés van a világon, amit nem lehet egyszerű igen-nemmel eldönteni – én legalábbis állandóan ilyenekbe futok bele. De a hazugság pont nem ilyen. Ez egyszerű, mint a nap: én, Tamkó, 41 éves bloggerina, nem hazudok. Soha, senkinek. Nem akarom erkölcsi fennsőbbrendűségemet fitogtatni, mert ettől még simán lehetek visszataszító vagy kegyetlen vagy ellenszenves nőszemély, de őszintén megmondva, nem tudok elképzelni egyetlen olyan helyzetet sem, amelyben hazudnék. Velem soha nem tudja senki letagadtatni a telefonban magát, én képtelen lennék azt hazudni bárkinek is, hogy nincs itt, amikor pedig de. Én nem fogom azt mondani, hogy fehér, amikor az fekete – és szerencsére itt Nyugat-Európában ezt a morális tartást (luxust) megengedhetem magamnak. Engem így szocializáltak, én egy hazugság után valszeg tényleg nem bírnék tükörbe nézni.

Pedig milyen egyszerű lenne, ha be tudnék vállalni ún. kis hazugságokat. Például nem vesztenék el most egy barátságot, már ha lehetne így aposztrofálni a évente-félévente történő rövid csetelést. Mert úgy döntöttem, nem válaszolok a csajnak: kizárt, hogy megértse az álláspontomat. Erre ma este az ez üzi jött tőle:

„Ugye megteszed, Tamko? Nagyon kellene az az értékelés”

Egy reumás és egy bordatörött síelni megy

Még szerencse, hogy legalább a háromévest nagyon érdekli a... síbot! Na jó, nemcsak az, még a szánkót is szereti, rendesen meg is futtatja a szüleit. A hegyen tél van, lent pedig már tavasz, és este 6-kor sötétedik, tök ambivalens az egész. De azért nagyon élvezzük!