Érzések

Nem fogom elfelejteni, azt a pillanatot, amikor megtudtam. Péntek este két adag süti megsütése után leültem és bekapcsolódott a rádió. Mindig bekapcsolódik 23:30-kor, nem tudjuk hol kell ezt a funkciót kiiktatni. Fogalmam sincs, mit mondtak, mert neteztem közben, de két mondat elég volt ahhoz, hogy a hangsúlyból kiérezzem: valami történt. Gyorsan rámentem egy hírportálra. 18 halottról írtak Párizs közepén - rengetegnek tűnt akkor ez a szám.

Félek, mert nem vagyok egy hős típus. Ilyen szempontból elérték, amit akartak és nem vagyok büszke rá. Nem magamat féltem elsősorban. Jövő hónapban megyek egy koncertre Brüsszelbe, a hónap végén repülőre szállok a párizsi reptéren – egyik utat sem fogom lemondani, de azt hiszem, nem leszek nyugodt. Ellenben kizárt, hogy Bonival mégeszer bemenjünk Párizsba amíg kicsi, és idén nem fogjuk karácsonyi vásárba vinni. De basszus, meddig lehet így élni?

Örülök, hogy elköltöztünk. Z. szerint hülyeség, mert bárhol bármikor történhet terrorcselekmény, a szomszéd kávézóban is. Én úgy gondolom, esélyeket kell latolgatni: egy főváros rizikósabb. Örültem annak is, hogy szombaton átjöttek a kollégáim-barátaim szülinapi bulira és nem maradtunk egyedül a gondolatainkkal. De milyen jellemző: amikor az egyik ünnepelt (és családja) nem jelent meg sem egy, sem kettő, sem három óra múlva és nem lehetett őket elérni telefonon sem, többek fejében is átfutott egy kellemetlen gondolat: mi van, ha...? (De nem. Eltévesztették a napot!)

Nincs lelkiismeret-furdalásom, noha pár FB-bejegyzés erre szeretne ösztönözni, amiatt, hogy a világ más pontján történő szörnyűségek (Kongó, Burma, Libanon stb.) nem ráznak meg ennyire. Teljesen érthető: ha az ember úgy érzi, ez vele is megtörténhetett volna, másképpen reagál. Ez nem von le semmit más katasztrófák súlyosságából vagy abból a kötelességünkből, hogy a világ távolabbi részén élőkkel is szolidalitást érezzünk, esetleg segítsünk nekik.

Meg vagyok döbbenve, bár miért is? Hát mert minden egyes alkalommal megdöbbenek, amikor azt hallom, hogy valaki rasszista, idegengyűlölő gondolatait érzi péntek éjszaka óta igazolva és szándékosan tesz egyenlőségjelet a terroristák és a békés muzulmán lakosság, illetve a terroristák és a szír (afgán stb.) menekültek közé. Nem, én sem tudom a választ és a megoldást, fogalmam sincs, hogy elbír-e Európa egy ekkora menekültáradatot, tudom, hogy más kultúra és más nép, de hiszek az integrációban, a toleranciában, az egymás mellett élésben, és azt látom, hogy egyszerűen nincs is más választásunk.

Emlékszem, egyszer a cigánygyűlöletről beszégettem valakivel. Elmondtam, hogy rendszeresen hallok értelmes (magyar) embereket cigányozni. Ő erre azt válaszolta: én ilyennel szóba sem állnék. Akkor arra gondoltam, hogy ha én nem állnék szóba cigánygyűlölő megnyilatkozást szalonképesen el-elejtő illetőkkel, akkor dobhatnám ki a fél baráti körömet. Sajnos. Most arra hajlok, hogy... én inkább kidobom. Nem tudok ennyi gyűlölködést magam körül elviselni többé.

A valóság túlszárnyalja a képzeletet

Tegnap kaptam egy telefonhívást....

... amelyben megtudtam, hogy az a 38 éves lány, aki SOHA nem akart gyereket, akit az egész terhesség-kisbaba témakör hidegen hagyott, aki karriert épít, aki egy hónapos perui utat tervezett be magának, aki épp most fejezte be az egy személyes lakásának a felújítását (gyerekszobából gardrób lett), aki telente minden hétvégén Ausztriában síel, akinek nincs fix párkapcsolata, szóval a lány, aki az én húgom, védekezés mellett teherbe esett!!

Szerencsére olyan jól van rendezve a világ, meg köszönhetően a hormonoknak, meg a csillagok állásának, hogy mindketten tök boldogan várják a kisbabát.

Hát még én!!

(frissítettem a monológot... működik?)

Kihallgattam egy monológot

Elalvás előtt. Számítógépről elvileg le lehet játszani, telefonról nem. Vajon mire gondolhat ilyenkor, amikor felsorolja, hogy ki van jelen? "púúúú, totó, Papatotó, mais non, mais, Mia, mais... nooon! hé! Llllll.. Mais non.. mais non! et que tout est là, et que tout est là, hehehehe.... mais non! Mia est là, non mais... et toto est là. Mais non." Fordítás: "púúúú, autó, Papa-autó, de nem, nem, Mia, de... neeeem! hé! Llllll.. De nem.. de nem! és minden itt van, és minden itt van, hehehehe.... de nem! Itt van a Mia, de nem... és itt van az autó. De nem."

Nyitott (amerikai) vs. zárt (hagyományos) konyha

Míg a férjem el nem adja a házát, addig abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy tulajdonképpen nekünk van egy Párizs környéki víkendházunk.

Nem szeretek panaszkodni jó dolgomban, ezért sem írtam róla eddig. Pontosabban izé.. panaszkodni sajnos gyakran szeretnék, még jó dolgomban is, de ez aztán már tényleg túlzás, érzem én.. De most már nem bírom magamba tartani, és el kell hogy meséljem, mennyire utálok oda járni, milyen veszekedésekbe fulladó hosszú hétvégéket szoktunk ott tölteni! Hiába,valamit rosszul csinálunk, mert ezek a hétvégék nem úgy néznek ki nálunk, mint a Pinteresten: nincs kanapén kuckózós teaivás és meseköny-nézegetés, meg hármasban vacsorázás az Eiffel-toronnyal a háttérben.

Van viszont a pakolás. Három napra három bőrönd, mindenkinek egy, mert nem megyünk (hál istennek!) olyan gyakran, hogy megérné ruhákat ott tárolni. Plusz az ágyrácsvédő, a maradék kaja a hűtőből (mert csak nem fogjuk kidobni?!), játékok Boninak a kocsiútra, a kefehajszárító (most pont ezen akartam helyet spórolni és nem vittem... ilyet többet soha!), az összes ketyere (telefon, ipad, Kindle) és töltőik, orvosságok stb. stb. Nem is részletezem a bőröndök összeállítását, csak annyit teszek hozzá illusztrálásképpen, hogy Boni iszonyú jó bulinak tartja.

Aztán az út. A három óra már túl hosszú ahhoz, hogy ne álljunk meg, de Z. az a típusú vezető, aki kronométerrel a kezében méri ki a pisiszüneteket (ő az, aki Európát kétszer 10 perc megállással szeli át). Bonival ez nem megvalósítható, egy megállás és vacsora minimum egy teljes óra, de el lehet képzelni Z-t, ahogy sürget és átlagidőt számol. A gyerek persze jól összekeni magát és a ruháját kajával, kézmosáskor pedig tiszta víz lesz, cserébe viszont mi futtában nyeljük le a vacsorát.

Boni még mindig nem bírja az autóutat, ezért én három órán keresztül szórakoztatom, a nyakam is belefájdul. Aztán 21 óra felé, amikor már csak fél óra/húsz/tíz/pár perc van hátra, elhallgat, a semmibe mered, majd kezd lecsukódni a szeme. Ekkor elkezdődik a gyerek ébren tartása. Komolyan én inkább még egyszer megharapom, minthogy megint meg kell, hogy akadályozzam, hogy elaludjon - ez a legkegyetlenebb dolog, amit valaha csináltam szegénykémmel, még ha az ő érdeke is (de most hétvégén ultimátumot intéztem Z-hez:én többé nem kínzom, inkább nem megyünk sehová).

Megérkezünk egy koszos házba (a múltkor nem volt időnk kitakarítani a végén...ööö... soha nincs kedvünk időnk kitakarítani), ahol az üres hűtőt feltöltjük az otthonról hozott három almával, két padlizsánnal és egy megkezdett sajttal. Pluszban még annyit mondok, hogy Boni a mostani hétvége óta magabiztosan és hibátlanul használja a pók szót. És minden, ami innentől kezdve történik, nehézkes, bonyolult, szervezést igényel, idegbajossá tesz.... szóval semmi köze ahhoz, amit én másoknál víkendház néven ismertem és irigyeltem. Például: három napra nem érdemes kipakolni a bőröndökből, amelyek így a hálószobában sorakoznak, kibelezve. Egy kocsival megyünk, ezért hacsak nem együtt indulunk útnak, valamelyikünk mindig a házban dekkol a gyerekkel. Ez általában én vagyok, mert Z. ügyintéz.

Viszont választ találtam a címben említett örökbecsű dilemmára. A házban ugyanis egyben (míg ahol most lakunk külön) van a konyha-étkező-nappali-előszoba. Ha előveszek három tányért, már az is ront a vizuális összhatáson, da ha csak a kenyér, egy lábos, poharak, pár könyv és játék, cipők, kabátok vannak elől, már az is olyan, mintha házkutatást tartottak volna. A lakás pillanatokon belül vállalhatatlan lesz, amint Boni is beveti magát: fiókokat pakol ki, székeket tologat, cipőket próbál föl. Rendrakással már nem is nagyon próbálkozok, csak ülök a kupi tetején és várom, hogy elmúljon a hétvége.

Egy bántalmazó kapcsolatban élő nő vallomása

VISSZAHARAPTAM!

(Első és utolsó alkalommal)

Játszótér

Rendet raktam az iPadomon, és megtaláltam ezt a rajzot, valamikor még a nyáron készítettem. Körbenéztem a játszótéren és láttam, hogy amint közeledik a hazamenés ideje, úgy változnak kis fúriává a gyerekek. A helyzet nálunk azóta sem változott, vagyis inkább: fokozódott... Néha erőszakkal kell beszíjaznom szegénykét a babakocsiba, bár mostanában más ötletem is támadt: a zsarolás. Nem szép, de ezzel elkerülhető a percekig tartó hiszti, csapkodás, bömbölés, ami tök béna megkoronázása egy amúgy nyugis és békés napnak. Szóval azt mondom neki, hogy ha hazamegyünk, akkor otthon megnézhet egy epizódot a Traff Parkból (Mazsola, Tádé, Frakk, Pom-Pom, Vizipók... egyik sem érdekli). Mire hazaérünk, persze már rég elfelejti, úgyhogy csalhatnék is éppen (de nem teszem).

Apropó, játszótér. A múltkor beszélgettem egy anyukával, aki a beszélgetés végén megadta a telefonszámát, hogy ha valamire szükségem lenne, szóljak. Ettől eltekintve normális és szimpi (lecsekkoltam: légiutas-kísérő), szóval nem tudom, mi legyen. Segítségre nincs szükségem (szerintem ezt azzal kapcsolatban ajánlotta fel, hogy meséltem, fél éve költöztünk ide), de vajon rossz néven veszi-e ki magát, ha nem keresem? Mi ilyenkor a teendő? Hívhatnám csak úgy, hogy menjünk együtt a játszótérre... de annyira nem vágyom udvariaskodó small talk-ra. Na mindegy, majd alakul valahogy.

Munkamegosztás

Hétvégén a férjemmel ketten vigyázunk általában Bonira. Hétfőn-kedden én vagyok vele egyedül. Szerdán-csütörtökön mindenki dolgozik, Bonit is beleértve, aki egész nap bölcsiben van. Na de a péntek! A péntek a kedvenc napom. Z. nem dolgozik, Boni fél napos, én pedig legtöbbször itthonról dolgozom.

Ami azt jelenti, hogy legyen bármilyen hisztis napja Boninak: ne akarjon fölöltözni, rúgkapáljon pelenkázáskor, indiánüvöltéssel rohangásszon fel-alá a lakásban, dobálja szét a játékait, kenje a hajába az ételt, öntse a földre a vizet, pakolja ki a szekrényeket... én egyszerűen csak hátradőlök és elégedetten veszem tudomásul, hogy ez nem az én problémám!