Négy hónap

Nem tudom, hogyan számolódik, hozzá kell-e adni azt a három hetet, amivel előbb született meg? Ha nem, akkor Bonhomme ma négy hónapos. De szerintem ilyen pici korban még hozzá kell számolni, legalábbis a mosollyal kivárta azt a plusz időt (azaz nem nyolc hetesen, hanem kicsit később kezdett el mosolyogni).

A mosoly volt az első, amit nagyon vártam. Emlékszem, nézegettem a neten, hogy kb. mikor kezdenek el mosolyogni a csecsemők. Frusztrált voltam, hogy míg mi zúdítjuk rá a szeretetünket, addig fogalmunk sincs arról, vajon ő csíp-e egyáltalán bennünket. Amióta viszont úgy indítjuk a napot, hogy teljes erőből ránk vigyorog, dupla annyi energiám van, mint eddig. Kell is, mert az első két hónaphoz képest sokkal több a tennivaló, nap közben szinte mindig ébren van, és szórakoztatni kell.

Azt nem tudom, mikor nőtt meg ennyire. Nem arról beszélek, hogy kis hurkás vasgyúró lett belőle, aki akkorákat rugdos a lábával pelenkázás közben, hogy félre kell állnom. Hanem hogy mióta tudja ennyire, hogy mit akar? Emlékszem, még karácsonykor is oda tettük, ahova mi gondoltuk, és ott is maradt. Most meg már hangosan méltatlankodik, ha valami nem úgy van, ahogy szeretné.

Nem szeret egyedül lenni, nem szereti az ágyát és a papírzörgést. Amit imád: ha beszélünk vagy éneklünk hozzá. Szinte olyan érzése van az embernek, hogy ő is el szeretné mondani a magáét, amit amúgy csecsemőnyelven meg is tesz. Mostanában kezdte el tudatosan megfogni és a szájába venni a tárgyakat. Néha elrontja és a levegőbe markol, ilyenkor irtó édes, mert a semmit is a szájához húzza.

Nagyon jó ez a négy hónapos kor. Már látom, hogy nem lesz mindig ilyen leányálom a babázás, mire kitavaszodik és elkezd kúsznimászni, kezdhetem majd a napot egy kiadós porszívózással-felmosással. Arról nem is beszélve, hogy az etetés sem lesz annyira egyszerű, hogy csak úgy rátelepedek a kanapéra Bonhomme-mal, a könyvemmel meg a szótanuló kártyáimmal.

Gyereknevelésben fő elvünk továbbra is a kemény elhatározás és a következetesség

Rendhagyó önéletrajz

1. Születtem a nyúl és a skorpió jegyében, óvodai jelem a katica volt.

2. Családi állapotom: férjezett, de ezt mindig elfelejtem. 

3. Húsz évig jártam nappali képzésre, és ezután olyan foglalkozásom lett, amelyet nem tanultam. 

4. Szakmám olyan, mint a fényképezés: ízlés és rutin az alapja, ezért szinte mindenki ért hozzá, de nagyon jól csak kevesen csinálják.

5. Gyakran attól félek, hogy én is az első csoport táborát gazdagítom, jobb napjaimban viszont úgy gondolom, hogy mégiscsak a második kategóriába tartozom.

6. Hobbim az úszás, de a reuma törvényei miatt lassan egy éve nem voltam usziban.

7. Mostanában azon gondolkodom, hogy beiratkozom klasszikus gitárt tanulni – erről majd bővebben!

A felkérést Anditól kaptam, én Adrinak, Bellnek, Franciakulcsnak, Isoldénak, Martine-nak és Mimózának adom tovább! (hét tetszőleges dolgot kell mondani magatokról, ha van kedvetek)

Szerelem

Nagyon el fogjuk kényeztetni ezt a gyereket. Nem is tudom, hogyan nem lehet nem elkényeztetni egy gyereket. Hogyan utasítsunk neki vissza bármit is? Néha elhatározzuk, hogy kicsit próbáljuk nevelgetni, végülis elmúlt már 3 hónapos, szóval hogy nem vesszük fel az első nyikkra. Meg a másodikra sem. Tanuljon meg várni egy picit, ne türelmetlenkedjen.

Általában egyikünk sem tudja a gyakorlatba átültetni ezt az elvet. Ha az egyikünknek mégiscsak sikerül, akkor a másik persze nem bírja ki, és odarohan felvenni a kis szerencsétlent (mert ilyenkor az ember úgy gondolja, hogy nyilván szerencsétlen és boldogtalan az a kisbaba, aki legörbülő szájjal hüppög, és persze rögtön meg kell vigasztalni). Na most, kérdezem én, hogy lesz ez, amikor két éves lesz? Meg négy?

Ez a késői szülés átka eredménye: az ember sokkal több mindent ráhgy szerintem a gyerekre, mint fiatalabb korában tette volna. Én eddig csak egyszer vesztettem el a türelmemet, Z. egyszer sem. Mert végülis mit számít, ha csak ölben szeretne elaludni? Meg ha nem akar egyedül feküdni a játszószőnyegén? És ha azt szeretné, hogy bohóckodjunk neki és hatvanadszor is elénekeljük az Egyszer egy királyfit, az összes versszakkal együtt? Hát istenem, volt 38 kényelmes évem, most aztán mindez igazán semmiség...

Bonhomme két rabszolgája

Mi lesz Bonhomme foglalkozása, ha fölnő?

Bonhomme nagyon szeret:

- nézelődni. Hosszan és figyelmesen tanulmányozza az ajtókat, az ablakokat, a lámpákat és a lépcsőkorlátot. Kíváncsian kikukucskál a vállunk fölött, és ha úgy fogjuk, hogy nem lát ki, akkor hangosan méltatlankodik.

- beszélgetni. Imádja az arcokat, ha beszélünk hozzá visszaválaszol, magyaráz, csacsog (ááárrrrr-hőőőő-gííí), be nem áll a szája.

Lehet, hogy nem is karmester* lesz, hanem inkább .... házmester!

*Régebben állandóan vezényelt.

Az alvásról (2.)

Az ösztöneimre és a józan észre hallgatva, meg a lehetőségeket és a korlátokat figyelembe nézve az alábbi kompromisszumos megoldásra jutottunk. Nincs még napirend, fő csapásirányok vannak:

Bonhomme 7 körül ébred először, éhesen. Megszoptatom és visszateszem aludni, mert én még álmos vagyok. 8-9 között ébred újra, türelmetlenkedik, zsinatol, már nagyon ki szeretne jönni az ágyából. Tisztába teszem, átöltöztetem, majd rárakom a játszószőnyegre és innentől kezdve van fél-egy órám, mert Bonhomme ilyenkor magában sikongat és kurjongat (irtó édes). Ez a nap legfixebb programja, szinte mindig így zajlik. 10 körül, amikor már jól megunja, megszoptatom és együtt alszunk a kanapén kb. egy órát (ő a mellkasomon). Ez a része a napnak ISTENI. A fülembe duruzsol a rádió, rajtam szuszog egy kismanó. Ha felébred és még kér, újból adok neki enni, így van reményem arra is, hogy nyugodtan tudok ebédelni (és még én nem akartam igény szerint szoptatni!)

Majdnem minden délután 2-3 körül elviszem sétálni (én sétálok, ő alszik). Itt jól el kell találni azt az időpontot, amikor már emésztett egy kicsit (nem akarom teli gyomorral döcögtetni a babakocsiban), viszont még nem nyűgös (aki próbált már ordító csecsemőt anorákba öltöztetni, az tudja miről beszélek). Ha sikerül, akkor ahogy beteszem a babakocsiba elalszik. Az esetek többségében mire kiérünk az utcára már alszik. Néha előfordul, hogy még az utca végén is nyitva a szeme és/vagy sír, de az még soha nem történt, hogy vissza kellett volna fordulni. Egyébként a 4É módszer azért sem válna be nálunk, mert hiába szoktatnám rá arra, hogy egyedül aludjon el az ágyában, ha délutánonként meg egy órán keresztül ringatom a babakocsiban.

Tartozom egy vallomással is, elsősorban 8-10 évvel ezelőtti önmagamnak. Két közeli barátnőm egy héten belül szülte az első kislányát: míg Petrának soha nem volt gondja az alatással (megtanította a babát elaludni), addig Annának a második gyereke már 6 éves volt, mikor önállóan el tudtak aludni. Anna gyakran a panelban tologatta a gyereket babakocsistul, hogy elaludjon. Persze pökhendi módon megfogadtam, hogy (naná!) én majd a Petra-féle módszert alkalmazom. Nos, amikor esik az eső és nem lehet kimenni, én bizony beteszem Bonhomme-ot a babakocsiba és szégyen ide, elvek oda, de addig tologatom a lakásban, amíg el nem alszik... ami egyébként nem olyan hatékony, mintha az utcán tenném ugyanezt, mert hamarabb felébred, de már ez is valami.

Szóval séta után még simán alszik egy órát a kertben, vagy ha akkor ered el az eső, a lakásban (nem vetkőztetem le, kinyitom az ablakot). A nap további részére nincs kidolgozott haditervünk, szinte mindig máshogy alakul, de aludni már nem szokott. Van az estének egy olyan pontja, amikor elkezd nyűgösködni, általában akkor szoktuk fürdetni, mert azt nagyon megszerete - vagy mi lettünk profik. Általában 10 körül tesszük le aludni. változó, hogy hogyan alszik el: vagy rögtön beájul, vagy altatjuk egy kicsit, de ez már soha nem vészes.

Éjjel egyszer-kétszer fel szokott ébredni, de evés utén simán visszaalszik. Néha átalussza az éjszakát, ilyenkor Z. kelt fel engem: Hé, Tamko, ébredj! Nincs a gyereknek semmi baja szerinted, nem beteg?? Miért alszik ilyen sokat??

Tényleg úgy van, ahogy mondják: eddig elveim voltak, most gyerekem van!

Tündérbájú csecsemők

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon ritkán gondolok arra, hogy a kisfiam volt az, aki 9 hónapig lakott a méhemben. Hogy tőle származtak a dudorok és a hullámzások a hasamon. Az elején sokszor belegondoltam, főleg azalatt a három hét alatt, amíg még bent kellett volna lennie, de már kint volt – hihetetlennek tűnt, hogy egy ekkora baba ott elférjen -, de mióta megnőtt, nem nagyon szokott ez az eszemben járni. Pedig a szülésre gyakran gondolok. Mondjuk a szülés még mindig annyira szürreális az emlékeimben, mintha meg sem történt volna, hanem filmen látom.

Ezért is érzem úgy, hogy egy örökbefogadott kisbabát is simán tudnék ugyanígy szeretni. Nem tudom, honnan származik ez a nagy szerelem, de szerintem nem onnan, hogy én hordtam ki és én szültem meg Bonhomme-ot. Lehet, hogy onnan, hogy cuki? Mióta megszületett, egyébként minden csecsemőt szépnek látok, mert felismerem bennük, a mozdulataikban vagy az arcjátékukban Bonhomme egy-egy vonását.

Két dolog zavarna talán az örökbefogadásnál. Az egyik, ismeretlen emberek vonásait kellene felfedeznem a gyerekem arcán. Bár lehet, hogy ezt azért érzem így, mert Bonhomme mindkettőnkre nagyon hasonlít (elsősorban rám - vicces mostanában a gyerekkori képeimet újra nézni-, és ahogy változik, egyre jobban emlékeztet Z-re is). A másik pedig, ha idősebb, 2-3 éves gyereket fogad örökbe az ember, és akivel kimarad ez a közösen eltöltött pici babakor, akit nem lát az ember szuszogó csomagból értő kisbabává változni.

Más: gyakran gondolok arra is, hogy mennyire megértem azokat a nőket, akik pasi híján spermadonortól esnek teherbe egy bizonyos életkoron felül. Ha Z. kiszállt volna a lombikos tortúrából, úgy gondoltam, én is ezt az utat választottam volna, mert minden áron szerettem volna kisbabát. Pasi mindig, minden életkorban akadhat, gyereket szülni meg ugye… na, de tudjátok.

Mostanában ez is annyiszor megfordul a fejemben. Hogy mennyire nehéz lehet egyedülálló anyukaként. Nem a fizikai oldal tűnik annak, inkább a lelki. Mert segítséget szerezni gondolom pénz és szervezés kérdése. De én annyira örülök annak, és akkora hatalmas megkönnyebbülést jelent, hogy nem csak én imádom a gyerekemet, hanem van még egy másik ember is a világon, aki ugyanígy szereti és ugyanúgy megtenne bármit érte, mint én. Akivel néha összenézünk és megállapítjuk olvadozva, hogy annyira gyönyörű ez a baba, hogy az már fáj. 

Ezt ismeritek?

Ez a természet cselszövevénye

Szeretni kell…

Meghalni érte,

De inkább élni, szolgálni őt,

A tündérbájú csecsemőt.

Hát mosolyogj, kis földi angyal,

Mosolyod gyógyít és vigasztal

Mint a tavaszi napsugár,

Mint a gyümölcsérlelő nyár

(Várnai Zseni)

Kellékek

Kérdés: mely tevékenység 7 kellékét láthatjuk az alábbi képen?

Válasz: a szoptatásét!

A tetrapelenka, az előke, a víz és a telefon nem szorul asszem magyarázatra. A további háromról viszont már régen akartam mesélni.

Rádió - a tv vs. rádió világértelmezési vitában én az utóbbi mellett tettem le a voksot. Nem ellenzem elvből a tévét, de a rádió nekem sokkal többet nyújt, és jobban bele is tudom illeszteni az életembe. Ha egy ideális világban élnénk, és bármihez lehetne tehetségem, akkor rádiós műsorvezető lennék. Sajnos nincs meg hozzá a megfelelő kommunikációs készségem, nem tudom kellően választékosan és elegánsan megfogalmazni a gondolataimat, nem sikerül soha csípőből frappánsan válaszolnom - és ezek a képességek másoknál mindig lenyűgöznek. A három francia adón, amit szoktam hallgatni, szinte mindig találok valami érdekeset (a témák változatossága lenyűgöző), és a ezek a csatornák ráadásul politikailag semlegesek is. Mert én sem szívesen reggeliznék Vona Gáborral a Kossuth-on, de a francia rádióban szívesen meghallgatok akárhány interjút Marine Le Pen-nel, bármennyire őrült is az a nő (és még ha neki van is a világon a legrondább hangja).

Szótanuló kártyák - az elmúlt karácsonyra kapott legszuperebb ajándék. (Ennyit arról, hogy a kötelező ajándékozás megöli az ünnepet. Mindig lehet találni valami jót! Legalábbis a húgomnak minden évben sikerül.) Nyelvtanulás terén a kőkemény magolásban hiszek, nem pedig a szerepjátékokban meg az efféle hókuszpókuszokban. Szóval, a kártyák segítségével fogok 800 német szót megtanulni a szülői szabi végére, majd kérjetek számon!

Könyv - egy időre el kell, hogy felejtsem a nehezen emészthető Esterházy- és Szív Ernő-köteteimet. Mostanában beszippantós könyveket olvasok, amelyek segítségével hajnali 3-kor is ébren tudok maradni, sőt, még élvezem is, miközben egy cuki kis böfire várok. A Vadhattyúk (Jung Chang) pont ilyen. Ez egy letehetetlen családregény, amelynek alcíme: Kína három lánya. Döbbenettel olvasom, hogy mennyire nem voltak jogaik a nőknek Kínában, és valamennyire érthető is, hogy a kommunizmustól várták a megváltást (egyelőre most itt tartok).

Nincs a kisasztalon az okostelefonom, mert már nem internetezek szoptatás közben... nem kellett volna ennyit hallgatnom a rádiót. Amióta a hírekben folyton arról van szó, hogy milyen ártalmas az eletromágneses sugárzás, abbahagytam a telefonon pötyögést. Sőt, éjszakára még a wifi-t is lekapcsoljuk... soha nem lehet tudni, legalább ennyivel kevesebb sugárzás érje ezt a pici fejecskét.