LB, azaz Legjobb Barátnő

Annyira jó, amikor vannak az embernek legjobb barátnői. Nekem minden életkorban volt(ak), az a típusú gyerek, majd kamasz voltam, akinek mindig volt egy (néha több) legjobb barátnője az osztályban. Mára már letisztultak ezek a viszonyok és vagy megszűntek, vagy most már szerintem egy életre megmaradnak. Azt hiszem, amikor idős fejjel visszatekintek majd az életemre, a sikerek közé könyvelhetem el ezeket az életre szóló kapcsolatokat, és úgy fogom gondolni, hogy már ezért is megérte.

A legeslegjobb barátnőmet már felnőtt fejjel ismertem meg. Bár ő ilyen kizáró és leredukáló jelzőkkel nem operálna, én mégis úgy gondolom, hogy az összes jó barátnőm közül ő az, akivel a legszorosabb, már-már testvéries a viszonyom. Ilyen barátság nem köttetik gyakran az életben – akartam írni most hirtelen, de elbizonytalanodtam. A barátságunk tényleg szoros és hétpróbás, de nem is ez a kivételes ebben. A kivétel asszem pont LB maga.

Mert LB nemcsak tökéletes barátnő, hanem tökéletes ember is, már ha van ilyen. LB maga a tömény jóság, a szellem és a tolerancia. Ő egy munkahelyen mindenkivel megtalálja a hangot és felkarolja a kirekesztetteket. Bárkivel el tud beszélgetni őszintén, úgy, hogy tapintatos is marad közben. Nemcsak én vagyok oda érte: mindenhol az általános rokonszenv kereszttüzében áll. D. meg is kérdezte egyszer tőlem, miután találkoztak, hogy vajon LB férje tudja, hogy mekkora szerencséje van?

Szóval méltán népszerű lányról van szó, aki törődik másokkal és megbízható. Egyszer este 10-kor sírva hívtam fel altatás és esti mese közben (mármint nem én néztem mesét: ő olvasott a kisfiának), hogy nem sikerült a lombik és ott akarom hagyni Z-t. LB. rögtön lepasszolta a gyereket a férjének és órákig tartotta bennem a lelket, egészen addig, ameddig az össze vezetékes- és mobil telefon le nem merült a lakásban. Én mostanában jöttem rá, hogy a barátságok nemcsak abból állnak, hogy mindenről tudunk beszélni és jókat nevetünk. Egy barát lehetővé teszi azt is, hogy a rossz periódusokat átvészelje az ember (eddig, mondjuk úgy, nem voltak rossz periódusaim).

LB-t nem egy unalmas, erkölcsi felsőbbrendűségét fitogtató szentfazéknak kell ám elképzelni: bölcsessége első osztályú humorral párosul. Folyamatosan vidámságot és jó kedvet áraszt a környezetére. Emlékszem, amikor még mindketten Luxemburg és Párizs között ingáztunk, meg sem kottyant az út, mert tudtam, hogy szórakoztató 4 órának nézek elébe (és félúton mindig helyet kellett cserélnünk, mert annyira elmacskásodott a nyakunk a nagy beszélgetésekben és nevetésekben).

LB-nek mindenről árnyalt és intelligens véleménye van, de előfordul, hogy ez nem egyezik az enyémmel. Például ő egyetértett a múltkori sztrájkkal, én nem. Ő nem szeretne egy olyan társadalomban élni, ahol a homoszexuálisok összeházasodhatnak, én igen. Ő hívő, én nem. Ő fideszes, én nem. Igen, az otthoni napi politikai kérdésekben totálisan eltérő az álláspontunk, de ennek ellenére egyike azoknak az embereknek, akikkel úgy utaznék át egy sivatagon, hogy náluk van a kulacs. Persze Orbán Viktor nem tartozik a kedvenc beszélgetési matériánk közé (úgy általában, kedvenc gondolataim közé sem tartozik), a talaj azért még így is ingoványos, de arról, hogy LB jóhiszemű, nem rasszista, se nem homofób, tetteiért és gondolataiért felelősséget vállaló ember, meg vagyok győződve.

Női hobbi

Hétvégére itt van nálunk Z. lányának kislánya, magyarán Z. unokája. Nagyon okos és vicces 12 éves kislány, nevezzük mondjuk Lilinek. Lili már többször volt nálunk hétvégén, egyszer nyaralni is elmentünk vele, nagyon élvezem a társaságát és beigazolódni látszik az az elképzelésem is, hogy egy (vagy kettő) gyerekkel az élet sokkal vidámabb. Egyetlen furcsaságra vagyok mindig figyelmes vele kapcsolatban: amikor étkezésre kerül a sor, ez az ízig-vérig francia kislány elképesztően válogatós, és akkor még enyhén fogalmaztam. Semmilyen zöldséget vagy gyümölcsöt nem hajlandó megenni. A kantoni rizsből kipiszkálja a borsót. Emlékszem egyszer nyáron fél órán keresztül ült könnyes szemmel és sírásra görbülő szájjal egy fél paradicsom fölött, mert Z. ráparancsolt, hogy egye meg (nem ette meg). Most hétvégén is finnyásan visszautasította az isteni finom almás sütit, mert hogy van benne gyümölcs.

Most itt egy gyors kitérőt teszek, mert mint tudjuk, ez az anektodázás a blogolás legfőbb ékessége. Amikor gyerek voltam, annyira sajnáltam mindig a mamámat, aki munkából (és bevásárlásból) hazatérve órákat töltött a konyhában. Délután 5-6 körül elkezdte és rabszolgaként hámozott, berántott, főzött, habart, sütött, hogy nekünk aznapra, meg másnapra legyen mit enni. Néha többfélét is, kinek-kinek mi volt épp az aktuális kedvence. Hétvégén piaci nagybevásárlás, szombat délután és vasárnap: főzés. Szegény, gondoltam, semmi ideje sincs másra a konyhán kívül. Aztán egyszer csak beugrott, hogy az anyukám nem kényszerből tette mindezt, hanem mert imád főzni. Akkor jöttem erre rá, amikor riderült, hogy én is imádok főzni. Még hét közben is, amikor nincs annyi idő, annyira jól esik a sok gondolkodás (haha) és ülés után kikapcsolni és főzni vagy sütni valamit. A lehetőségek végtelenek, az alapanyagok jó minőségűek, nekünk már minden gépesített is, mosogatni sem kell, egyszóval minden megadatott, hogy a legkisebb ráfordítással, gyorsan, a lehető legfinomabb ételeket készítsük el. Mert enni is imádok, gondolom ez a két tevékenység (főzés és evés) elválaszthatatlanok egymástól.

Szóval, Liliről szóltam, de a jövőbeli gyerekünkre gondolok. Mert mi van, ha az is ilyen válogatós lesz? Hol élem majd ki főzési kényszeremet?  Nem tudom, azon kívül, hogy nagyon szeretném, hogy mihamarabb megszülessen ez a csimota, kívánhatok-e még valamit, de ha igen, akkor az az lenne, hogy legyen gourmet. Mert szeretni fogom-e a konyhai sürgésforgást akkor is, ha a végeredménynek nem lesz felvevőpiaca? Illusztrálásképp, Lili eddig a következőket ette: szombaton: csokis péksüti, Nutellás keksz, pattogatott kukorica (édes!), kóla, sült krumpli, marhahús (félig). Ma reggel: Nutellás croissant, és kíváncsian várom a folytatást, amihez azért nagy reményeket nem fűzök.

Az idő nagy tragédiák felé sodor?

Valamit már régóta nem értek. Minél több ideig nem esik egy nő spontán teherbe, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valami probléma van a pár egyik tagjával, vagy mindkettővel. Érdemes meddőségi központhoz fordulni. Minél több sikertelen lombikon van túl az ember, annál gyanúsabb a dolog, hogy valami komoly baj van. Logikus, nem? Közben ráadásul megy az idő, ezáltal is csökkennek az esélyek.

Ugyanakkor pedig azt mondják, hogy míg egyetlen lombikkal 33% az esély, öttel viszont 80%. Most akkor hogy van ez? Nő vagy csökken az esélye a teherbeesésnek az idő előrehaladtával?

A lombik jó oldala

Hallani olyan hangokat, hogy mindenben meg kell (lehet) látni valami pozitívat. Konstruktívnak kell lenni, tanulni az átélt dolgokból. Ezen felbuzdulva bele szoktam én is gondolni, hogy vajon mi a pozitív ebben a mi mostani helyzetünkben (ami nyilván nem katasztrofális azért, csak nehéz). Molly bejegyzése után arra gondoltam, leírom, hogy mire jutottam, hogy szerintem milyen gondolatokkal lehet átvészelni ezt az időszakot.

Először is a lombik egy hosszú és idegőrlő periódus megkoronázása, és nem mondom, hogy az a két év könnyű volt a folyamatos (havi) csalódásokkal, és azzal a tudattal, hogy a nőgyógyászok szerint „minden rendben van”, szerintem meg baromira nem volt rendben semmi. Aztán elkezdődtek a vizsgálatok, és mindez tényleg rengeteg sok idő, pénz és energia, még ha itt azért a dolgok flottul mennek is. Az ember egyre jobban beszűkül, magamon látom, hogy míg régen az életem színes és izgalmas volt, most már nem nagyon tudok másra koncentrálni hosszan. Például anno én mindig egy könyvet olvastam egyszerre, havonta többet is, most azt veszem észre, hogy csak gyűlnek az éjjeliszekrényemen és nem fejezem be egyiket sem. Aztán voltak a konfliktusok Z-vel, hibáztattam, hogy miért várt ennyit a spermogrammra, később pedig, hogy miért nem kértünk kettős beültetést („Akkor már lehet, hogy rég terhes lennék”), ő meg azt rótta fel, hogy miért vagyok ennyire negatív és hisztis. A lombikkal és a kezelésekkel nem lehet előre tervezni, még egy hosszú hétvégét sem tudunk beütemezni jövőre (na azért ezek a kellemes gondok), és mivel két helyen lakunk, a szervezés iszonyú bonyolult. Vannak cefetül rossz napok, sírógörcsök és rémítő gondolatok. Ami a környezetemet illeti, néha úgy érzem, folyamatos titkolózás az életem, mert azt én sem nagyon szeretném, hogy mindenki megtudja. Bizonyos kérdésekre (pl. hogy miért nem váltok már állást) viszont a lombik elhallgatása mellett nem lehet válaszolni őszintén. Aztán van a fizikai fájdalom is, ami mondjuk eltörpül az előzőek mellett, de azért aggasztó, hogy az ember mit meg nem csinál a szervezetével.

Mindezek mellett azért vannak jó dolgok is ebben az egészben, noha nyilván nem így képzelem a létező világok legjobbikát. Például megnyugtató, hogy már nem vaktában lövöldözünk (hm..). Megkönnyebbülés, hogy van diagnózis, és tudom, hogy a helyzetünk nem reménytelen: sínen vagyunk. Aztán a praktikus oldala: a húgom, aki nem hiszi, hogy az nő életkorával csökken a termékenység, esetleg észbe kap és nem vár tovább (most 35 éves és még nem terveznek babát). Elvontabb síkon pedig, hát... noha nem pottyant semmi könnyedén az ölembe eddig sem, de ez a várakozás-őrlődés végképp megtanított arra (pontosabban illusztrálja azt a jól ismert állítást), hogy az élet nem mindig úgy zajlik, ahogy az ember az elképzelte. Hogy kompromisszumokat kell kötni. Hogy néha bizony szenvedni kell. Meg fegyelmezettnek lenni. Az ember megtanulja azt is jobban értékelni, ami van, mert ugye önsajnálattal nem megy semmire. Rá kell, hogy jöjjek: a gyereken kívül minden más fontos dolog megadatott az életemben, és ez a tudat azért mégiscsak megbecsülendő.

Eddig is tudtam, hogy a barátnőimre mindig számíthatok, de ez is letesztelődött. Van két lány, akiknek mindent elmondok a küzdelmeinkről, és mindkettő mindig végighallgat, érdeklődik, tanácsod ad, véleményt mond, ha kérem, nem mond véleményt, ha nem kérem, szóval életem fontos pillérei ezekben az időkben is. Azok a barátnők, akiknek csak annyit meséltem, hogy most egy nehéz periódust vészelünk át, mert nem jön a baba, nem kíváncsiskodnak, hanem megértőek és gyakran elmondják: ha bármire szükségem van, csak szóljak. Aztán itt van a blog. Éveken át csak olvastam, eszembe sem jutott még csak kommentelni sem sehol. Aztán egyértelművé vált, hogy ezt a sok mindent ki kell írni, ez pedig kiindulási matériát biztosíthat egy blognak. És egyre jobban szeretem, szinte egy párhuzamos életté alakult, ahol mindent át lehet gondolni és szavakba lehet önteni. Ha nem lenne a blog, soha nem kezdtem volna gyerektémáról levelezni Librarycat-tel, aki volt kolléganőm, és véletlenül talált rá a blogomra. A blog révén ismertem meg Mimit és IKL-t. Új blogokat fedeztem fel. Olyan emberek írnak nekem szimpi e-mailt és kommenteket, adnak tanácsokat és mesélik el tapasztalataikat, akikkel a blog (tehát a lombik) nélkül nem lenne semmi kapcsolatom.

Z.-vel pedig, noha vannak rossz napjaink, azért eléggé összekovácsolt minket ez a hercehurca. Tudunk még saját magunkon nevetni. A laparoszkópia például kifejezetten jó élmény volt: Z. bent aludt a kórházban velem, mert féltünk, hogy megint elájulok. Továbbra is teljes mértékben megbízom benne. Ő, aki gyereket sem akart eredetileg, aztán spermogrammra sem ment el hosszú ideig, a lombikot pedig ördögtől való ikergyártási procedúrának gondolta, nemrég beleegyezett abba, hogy ezentúl már két embrióval próbálkozzunk. Mi ez, ha nem feltétel és fenntartás nélküli szeretet, szerelmi vallomás?

Nem csalódtam benne az örökbefogadási interjún sem, amire ma délután mentünk el. Legközelebb ezt mesélem el!

Válasz Molly kérdéseire

1) Aki rengeteg lombikot meg ilyesmit vállal, az tényleg nagyon szeretne gyereket, vagy inkább valamiféle versenyszellem hajtja?

Akárhogy merülök is le lelkem bugyrainak legmélyébe, analizálom a vágyaimat és álmaimat, én bizony versenyszellemet nem látok sehol (hacsak a tudatalattim meg nem tréfál). Se a társadalomnak való megfelelést. Se attól való frusztrálódást, hogy Z.-nek már van három. Nem is a szüleimet akarom onokával megajándékozni. Akárhogy is elemzem, csak arra tudok kilyukadni, hogy igen, a gyermek utáni hisztéria vágy hajt. Amit szintén nevezhetünk önzőségnek – nézőpont kérdése. És (eddig még) irigy sem vagyok azokra a nőkre, akik könnyen estek teherbe, de az már megfordult a fejemben álmélkodva, hogy hogy lehet ez ennyire egyszerű?

2) Aki lombikra vállalkozik, és elfogadja ezáltal a hármasikrek lehetőségét/veszélyét is, az jobban szereti a gyerekeket? Az átlagosnál strapabíróbb? Automatikusan boldog-e, ha sok gyereke születik végül?

Szerintem aki három újszülöttel megy haza a kórházból, az még hónapokig nem fog magához térni az elképedéstől, ugyanis ez olyan ritka, mint a fehér holló. Biztos, hogy nem így tervezte. Én benne lennék, hogy három embriót ültessenek be (Z. tuti nem), de csak azért, mert a statisztikában, nem pedig a csodákban hiszek. És ez az esélyünk viszont tök minimális. Szóval szerintem itt nincs szó olyanról, hogy valaki jobban szereti a gyerekeket, ez iszonyú nagy véletlen, ennyi.

Nem hiszem azt sem, hogy strapabíróbb lenne. Noha az igaz, hogy a lombikok során az embernek rengeteg ideje van elgondolkodni azon, hogy biztosan fel akarja-e adni ezt a kényelmes életet, ahol hétvégén 10-kor kelhet, rengeteg ideje van magára, a barátaira, a pasijára, divatosan öltözködhet és mindig frissen jelenhet meg a munkahelyén, naprakész a moziműsor és a trendi éttermek tekintetében, akkor és oda utazhat, ahová éppen a kedve tartja/pénztárcája megengedi? Vagy, karján egy üvöltő problémaforrással, késznek érzi magát arra, hogy két évig ne aludjon át egyetlen éjszakát sem, ruhája tele legyen mindenféle nyál és egyéb testnedv-nyomokkal, halálra izgulja magát élete végéig ha meghall egy mentőautót szirénázni, ne tudja rendszeresen tartani a kapcsolatot a barátaival, fogalma sem legyen arról, hogy mit játszanak éppen a moziban, képtelen legyen kiolvasni egy könyvet hat hónap alatt vagy leülni egy kávéval az internet elé és agyonblogolnia magát? (Na most nyilván ezek kiagyalt, erőszakos és rossz szereotípiák, tudom, hogy az anyaság nem csak ez.) Szóval a lombikozók nem strapabíróbbak, de talán valamivel józanabbak. Viszont úgy érzem, velünk szemben van egy olyan elvárás, hogy strapabíróbbnak kell lennünk, ha már ennyire akartuk azt a gyereket. Én magam is úgy gondolom most, hogy nem nagyon lenne képem/merszem/jogom fáradságra panaszkodni ezen a blogon, ha megszületne már az a baba…

Szerintem automatikusan boldog, ha több gyereke születik, igen, legalábbis én így képzelem. Mert a lombikos nehézségek közepette mindenkinek van egy pár olyan pillanata, hogy belegondol: lehet, hogy soha nem lehet gyereke. És ehhez képest ha ikrekkel esik teherbe, az olyan, mintha megnyerné az ötös lottót. Arról volt szó, hogy meddő, és lám, mégis két gyereket fog szülni egyszerre! Nekem van olyan barátnőm, aki 38 évesen szülte a kislányát (inszemináció), de a második gyerek nem akart összejönni, pedig több inszeminációt is megpróbáltak utána. Ma már 43 éves és nem is lesz soha második, mert lombikig már nem akart elmenni*. Nyilván aki pedig igen, az jobban szeretne másodikat (vállalva annak a kockázatát is, hogy ikrek lesznek).

3) A sokáig sikertelenül próbálkozó szülők jobb vagy rosszabb (=túlféltő) szülők lesznek-e? Befolyásolja-e a nevelési stílusunkat az, hogy miképpen fogant egy gyerek?

Szeretném azt hinni, hogy nem, hogy a nevelési stílus alapvetően az ember személyiségétől függ. És ezt is látom a környezetemben: a szülők nevelési elvek tekintetében sem tagadják meg önmagukat. Belőlem húszévesen sem lett volna laza anyuka, aki 2 évesen négy hónapra Magyarországra küldi a gyerekét, 4 évesen pedig londoni ovis kirándulásra engedi (mindkettőre láttam példát a környezetemben. Nem kritizálni szeretném a szülőket, lehet, hogy jobb is így a gyereknek, de én nem tudnám megtenni). Talán a terhesség más, el tudom képzelni, hogy a lombikosok jobban paráznak mindenen a terhesség alatt, logikus lenne, de erre is láttam ellenpéldát.

Engem ezek a kérdések se a blogon, se a Való Életben nem sértenek, sőt. Vannak dolgok**, amik tudnak sértők lenni, annak ellenére, hogy nem ez az illető szándéka, de ezek pont nem azok. A gyerek utáni vágy szerintem alanyi jogon jár mindenkinek, függetlenül iskolai végzettégtől, életkortól, szexuális beállítódástól stb., így a lombik is annyira kézenfekvő megoldás bizonyos párok számára, hogy ezzel kapcsolatban nem érzek semilyen zavart vagy szégyent.

És ti mit gondoltok? Popi, Rita, Ircsi, Eszter, Anett? Többiek?

* Ő simán jajveszékel egyébként, ha ikrekről hall, és tudatosan döntött úgy, hogy inkább 0 gyerek (másodiknak), mintsem 2 egyszerre. A húgom, akinek nincs gyereke, rendszerint azt mondja az ikrekre, hogy „mekkora szívás”. Érthetetlen. De én úgy látom az emberek szemében ikrek = probléma, legyen szó lombikról vagy sem. Ja, és azt is látom, hogy ikrek = probléma = biztos lombik.

**Most kettő jut eszembe: baromira bánt, ha hímestojásnak néz valaki, és nem mer gyerektémáról beszélni velem/terhességet bejelenteni nekem. Az is tökre zavar, amikor valaki azzal magyarázza a kudarcokat, hogy „ennek így kellett lennie”. Hát köszönöm, szerintem meg nem.

Stresszteszt

Csütörtök este jól összevesztünk Z-vel, mert nem bírtam megállni, és elmondtam neki, hogy teszteltem. Rögtön megfagyott a levegő köztünk, lezárta két szóval a beszélgetést és letette a telefont (előtte még azért hozzám vágta, hogy ez mennyire hülyeség volt a részemről, hogy ő direkt megkért rá, és hogy most ő csalódott stb.) Pénteken egész nap duzzogott és lehetetlen volt vele beszélni. Nem volt elég nekem ez az egész, plusz a munkahelyi problémák, plusz a hülye novemberi időjárás, még ez is!

Szerintem ez azt illusztrálja egyébként, hogy a férfiak tényleg a Marsról jöttek. Vajon hogy képzelheti valaki azt, hogy egy nő megállja, hogy ne teszteljen, amikor ott lapul az amazonról rendelt 10 friss teszt a fiókjában? Érthetetlen, hogy a nemtesztelés opció lehet bizonyos férfi agyakban. Én még 20 euróért is vettem tesztet régen, mert nem bírtam kivárni a másnapot és az ördög sugdosott a fülembe. Arról nem is beszélve, hogy ha választanom lehet aközött, hogy 1) fokozatosan tudatosul bennem a kudarc, illetve 2) a rossz hírt szombat reggel egy banyatitkárnő köli velem a telefonon, nos, akkor én személy szerint az elsőre szavazok. Ami nem jelenti azt, hogy az jobb, mint a telefonhívásos szcenárió, vagy hogy egyáltalán van ideális forgatókönyv, egyszerűen én ilyen vagyok, ennyi. Ráadásul szeretnék végre életemben először egy valódi pozitív tesztet a kezemben fogni, hogy teljes legyen az életművem, ahogy Jusztis is írta, márpedig a banyás verzióval ez sem lehetséges. (Na, nem mintha erre most lett volna esély.)

Sajna Z. bizonyos dolgokban hajthatatlan, ami tök jó néha, például szerintem az örökbefogadós nőket biztos meg tudja majd győzni arról, hogy a mi tervünk tök jó. Ugyanakkor pedig ha nem értünk egyet valamiben, akkor általában én húzom a rövidebbet, mert nincs az az isten, hogy meg tudjam őt győzni bármiről (lásd az embriószám problémáját). Szerencsére viszont nem haragtartó, mérge hamar kifúl, csak udvaroltat magának egy picit, mielőtt kibékülünk.

Most is így történt, ezért ma reggel már nagy egyetértésen mentünk vérvételre. Délben teljes lelki nyugalommal hívtam a kórházat, tudván, hogy az eredmény úgyis negatív lesz. Csakhogy: a meddőségi központ nem vette fel a telefont. A brüsszeli klinika és a vidéki különítmény egyaránt zárva tart az üzenetrögzítő szerint, a laboratórium pedig meg nem adja ki az infót. Hát majd fel robbantam! És még ők akarják, hogy ne teszteljen az ember! (a doki nagyon egyetértett ebben Z.-vel) Ezek is azt gondolják, hogy valaki egy egész hétvégén keresztül kibírja? Már picit bántam, hogy banyának tituláltam a titkárnőt, és tök boldog lettem volna, ha kapok tőle egy hívást. De főleg azt bántam, hogy a kórházban csináltam a vérvételt. A problémám az volt, hogy abba akartam hagyni a hormonokat, hogy jöjjön meg minél előbb. Nagy sokára sikerült elérnem egy recepcióst, aki felhívta a dokimat, aki viszont az eredmények hiányában azt izente nekem, hogy hétfőig folytassam a gyógyszereket napi háromszor.

Erre nagy dérrel-dúrral, szívemben a Bölcsek Kövét bitorlók szilárd meggyőződésével, elmentem a WC-re egy teszttel. Z. tehetetlenül és rosszallóan követett a szemével, magamra csaptam az ajtót, majd dacosan teszteltem egyet: negatív (naná). Én most öntörvényűen abbahagyok mindenfajta hormont, bort iszom és reumagyógyszert fogok szedni. Punktum. Én nem húzom tovább ezt a lombikot, ennek az epizódnak most itt ünnepélyesen VÉGE.

Hiperstimuláció

A péntekről szombatról virradó éjszakát az ügyeleten töltöttük, borzalmas volt. Éjjel háromkor iszonyú fájdalomra ébredtem, olyanra, amely meghazudtolta a múltkori légycsípéses kijelentésemet. Fura ez az egész, mert míg úgy emlékszem, hogy a múltkori lombik során a beültetés után jöttek ezek a hiperstimulációs fájdalmak (amire az a teóriám, hogy a képződő terhességi hormon váltotta ki őket), most szinte a punkció napján kezdődött. De amit most éreztem, az túlment minden eddigi éltelem ismert nőgyógyászatai fájdalmon, akkor csillapodott csak egy kicsit, amikor mozdulatlanul feküdtem a hátamon. De fordulásnál, felülésnél, járkálásnál a csillagokat láttam. Rögtön arra gondoltam, hogy itt valami el lett rontva, ez nem normális.

Az Editbe mentünk ügyeletre, az úton kicsit jobb volt, de ahogy odaértünk, megint rákezdett, minden mozdulatomra iszonyú fájdalom hasított belém. Egy ideig úgy tűnt, húgyúti fertőzést kaptam, de a laboreredmény semmiféle fertőzést nem mutatott ki. Akkor bizony teljesen összeomlottam, és meg voltam róla győződve, hogy valami hiba történt a punkció során, mert nem létezhet, hogy az ekkora fájdalom normális legyen.

A többi meddőségi blog olvasásakor mindig olyan megsemmisülten gondolok arra, hogy nekem bizony nincsenek olyan biológiai ismereteim, mint a többi lánynak. Nem szoktam magamtól felíratni vérképet, nem ismerem jól az értékeket, sőt, még cukormentes-diétából és hőmérőzésből  is béna vagyok, az egész valahogy nem érdekel. Ezt azért írom le, mert most is képtelen voltam beazonosítani, hogy pontosan honnan is jön a fájdalom. Miután kiesett a húgyhólyag, csak arra tudtam gondolni, hogy a méhben lehet valami – volt egy olyan pillanat az ügyeleten, hogy nem bírtam elmenni a WC-ig, mert olyan összehúzódásaim (?) voltak, hogy inkább feladtam.

Reggelre már hatott a fájdalomcsillapító, és egyszer csak egy telefonnal jött be az áplónő: az Erik volt az, akiről én már minden rosszat agyongondoltam (pl. hogy benfelejtett valamit a méhemben – így most ez hülyén hangzik, de akkor éjjel az ügyeleten ezt valós feltevésnek gondoltam). Azt mondta, és végülis ezt az interpretációt tettem magamévá, hogy a megduzzadt petefészkek és a gravitációs erő ötvözete válja ki ezt az őrületes fájdalmat. Javasolta hogy mivel szombat reggel nincs nőgyógyász a kórházban (??), menjünk el a rendelésére vidékre, ahol épp a transzfereket végzi.

Reggelre jobban lettem, úgyhogy nem is mentünk haza, hanem egyenesen a vidéki kórházba mentünk, ahol tök alaposan megvizsgált és megnyugtatott. Hiba volt, hogy nem szedtem fájdalomcsillapítót szerdától, és hogy bementem dolgozni erre a két napra, dehát én a transzfer utánra tartogattam a szabikat. Apropó transzfer: ha hétfőig nem leszek jobban, az összes kis embriót lefagyasztják, nem lesz beültetés.

Z. annyira aranyos volt, szó nélkül kísérgetett (csak 2 órát aludtunk aznap), beszélt a nővérekkel-orvosokkal helyettem, megnyugtatott. És tényleg tudott olyat mondani, ami ebben az egészben úgy-ahogy megnyugtatott, mégpedig hogy a fájdalom mértéke nem arányos a dolog súlyosságával. Úgy tűnik, ez be is igazolódott. Egyébként pedig amikor hajnaltájt alábbhagyott a görcs és olyan pozíciót is tudtam találni, hogy szinte nem voltak fájdalmaim, arra gondoltam, hogy baszus, nem tudjuk, milyen jó dolgunk van, amikor semmink sem fáj.