Statisztika (23. nap)

Nemrég olvasás közben azt hittem: rábukkantam egy tipikus kulturális különbségre! A gyermek- és ifjúsági irodalomról olvasok épp egy könyvet, és rátértem arra a fejezetre, hogy milyen szinten értik (vagy sem) a gyerekek a humort. (Már a téma maga is tök érdekes! Jól emlékszem Boni első viccére, másfél-két éves lehetett: elkezdett engem a kereszt- és vezetéknevemen szólítani „mama” helyett. Gurgulázott a nevetéstől, le is videóztuk.)

Szóval a könyvben megakadt a szemem valamin. Egy olyan információn, ami enyhén szólva ledöbbentett. Idemásolom a hevenyészett fordítást, olvassátok el, van-e benne olyan infó, amin megütköztök: 

„Mivel a gyerekek rendkívül okos teremtmények, már azelőtt tudnak olvasni, hogy megértenék a könyvekben található bonyolult vicceket. Egy kis anekdota: négyévesen mentem először sítáborba. Az édesapám minden nap írt nekem egy képeslapot (drága apuci!), és mivel már tudtam olvasni, senki sem pillantott rájuk, mielőtt odaadták volna nekem. Egyik nap aztán a sarokba kuporodva találtak rám; a kétségbeeséstől kipirosodott ujjacskáimmal az aznapi képeslapot szorongattam. A kép egy bájos rózsaszín kismalacot ábrázolt, a hátoldalára pedig tréfás kedvű apám nagy betűkkel ezt írta: »Szia drágám! Minden rendben velünk. Egy gonosz tündér malaccá változtatta anyát, de ne aggódj: minden nap adok neki enni!«

Ekkor kiderült, hogy bár képes voltam elolvasni az üzenetet, a viccet nem értettem meg. Teljesen kiborultam, és meg voltam róla győződve, hogy édesanyám ezentúl csak röfögő puszikat fog adni, miközben patáival átölel. Mindezt csak azért mesélem el, hogy illusztráljam: a humor, főleg a kicsiknél, nem magától értetődő. (Anyám azóta is remekül van, ha esetleg az olvasók aggódnának – élete legjobb időszakát éli, dagonyázik a sárban és imádja a naspolyát.)”

Nyolc embernek küldtem el/mutattam meg az idézetet, ebből négy francia és négy nem az (két magyar, egy német, egy svájci). A hipotézisem az volt, hogy a franciák nem fogják kiszűrni azt a furcsaságot, ami nekem, és a többi nem franciának egyből feltűnik. A német lány kivételével mindenki válaszolt.

Nagyot tévedtem! Semmiféle szabályt nem tudtam felállítani a franciák-nem franciák törésvonal mentén, a reakciók vegyesek voltak. A legmegosztóbb tény, amin én el sem gondolkodtam a szöveg olvasásakor, az volt, hogy az apuka vicces volt-e vagy sem. A vélemények széles skálán mozogtak, a férjem és Boni jót nevettek, és szupernek találták a viccet, míg a két magyar és az egyik francia barátnőm szerint az apa „nem volt normális”, a vicc pedig „rohadt szar” volt.

Egyedül a svájci barátnőm találta ki, hogy mit gondolok én furának a szövegben: hogy négyévesen sítáborba küldték a kislányt! De neki sem ütötte meg az ingerküszöbét annyira, mint nekem, és hozzá is tette, hogy a pasija hétéves volt az első sítábor idején. Szerintem viszont ez nem releváns: egy négy- meg egy hétéves gyerek között hatalmas a különbség, Svájcban amúgy is máshogy állnak a síeléshez, a hegyek pepdig közel vannak. Az egyik magyar barátnőm egyenesen azt állította, hogy a svéd gyerekeket túlélő táborba küldik a szüleik! (Anszki tudna talán erről bővebbet mondani :))

Az egyik francia lány szerint az a fura, hogy négyévesen tudott a lány olvasni – én azt hittem egyébként, hogy minden francia ezt fogja mondani. Boni reakciója vicces volt, mert rosszallóan a fejét csóválta, és azt mondta, hogy Un enfant de 4 ans ne devrait pas savoir lire! (Egy négyéves gyereknek nem kellene tudnia olvasni!).

Érdekes volt látni, hogy Z. a szokott alaposságával kétszer is elolvasta a szöveget, mielőtt nyilatkozott volna, és a legelső reakciója az volt, hogy szerinte akkor is odaadták volna a kislánynak a képeslapot, ha a táboroztatók időben elolvassák a szöveget, hiszen a cenzúra Franciaországban tilos! (Ez utóbbit nem mondta, csak én képzeltem hozzá.) A második (szintén teljesen jogos) reakciója pedig: hogyan pirosodhat ki valakinek az ujja a kétségbeeséstől?!