A vélemények kinyilvánításáról (26. nap)

Nézegettem, hogy mi az, amiről még nem írtam itt ebben a nagy novemberi lelkesedésben, és hát rájöttem: nem meséltem el a barátnőim reakcióját a könyvre. A történet röviden annyi, hogy Anna javasolta nyáron – épp egy könyvesboltban nézelődtünk –, hogy olvassam el ezt a regényt, mert neki ez a kedvenc könyve, már olvasta, de újra akarja olvasni, és rengeteget mesélt róla a közös barátnőnknek (Pannának), aki szintén el fogja olvasni, és ha én is benne vagyok, csinálhatunk egy közös könyvklubot valamikor ősszel. Azonnal megvettem a könyvet, Anna még viccelődött is, hogy nem vállal érte felelősséget. A többit már írtam: elkezdtem, nem tetszett, abbahagytam.

A következő üzit küldtem nekik utána (idézet szó szerint): „Kínkeservesen eljutottam tegnap a 200. oldalig, de nem tudom tovább olvasni :((( Sajnos nem köt le, unom, szenvedek. Kiszállok a buliból, bocsánat :(((( ugye, nem baj?”

Anna rögtön visszaírt viccesen, hogy sajnálja, és hogy jóváteheti-e a dolgot egy másik könyvajánlóval, bízom-e még benne. Amire én azt válaszoltam (szintén a közösben), hogy semmi gond, én akkor és ott a saját szabad akaratomból vettem meg azt a könyvet, és hogy most a trauma oldására elkezdek egy Szvoren Edinát (+ezer szmájli).

Panna nem írt semmit, de pár nap múlva beszéltem vele telefonon, és tulképp most az ő reakcióját szeretném elmesélni: azt mondta ugyanis, hogy szerinte elég bántó voltam, és hogy ha az ő kedvenc könyvére reagáltam volna így, bizony rosszul esett volna neki.

Azóta rengeteget gondolkodtam ezen, nem is értem, hogy még nem írtam erről. A következőkre jutottam:

1. A reakciója alapján Anna nem sértődött meg (de Pannával mindketten úgy gondoljuk, hogy ha megsértődött is volna, sem mondaná el). 

2. Legközelebb nagyon meg fogom válogatnia szavaimat, ha Panna kedvenc dolgait véleményezem, mert ezek szerint erre érzékeny.

3a. Én nem érzem magam vétkesnek, holott tényleg extrém módon vigyázok arra, hogy ne sértsek meg másokat, se direkt („De hülye a hajad!”), se burkoltan („Jé, ma reggel nem volt időd fésülködni?”). Ez egyébként színtiszta önzés. Nem a mások iránti tisztelet vezérel, hanem az az egoista érzés, hogy ha valakit szánt szándékkal megsértek, akkor az annak lenne a jele, hogy nem vagyok kiegyensúlyozott. Márpedig szeretem magamat kiegyensúlyozottnak képzelni.

3b. Épp ezért a saját erkölcsi normáim szerint nem voltam hibás, hiszen az intenció számít, és jól emlékszem, hogy nem akartam senkit sem sértegetni, de még az írót sem, sőt, a fordítót sem.

Tanulság: nem is tudom. Nem fogok lakatot tenni a számra továbbra sem, ha általános jelenségekről a véleményemet kérdezik, vagy akár kérdezés nélkül itt a blogomban megírom. Rémesen provinciálisnak, közhelyesnek és giccsesnek tartom a karácsonyi vásárokat és a sárga színű hálószobafalat, továbbá idétlennek gondolom azt a szót, hogy rágcsálnivaló. Például. Tudom, hogy az emberek nagy része szeret karácsonyi vásárokra járkálni és sárga tapétákat tenni a hálószobájába, és gyakran használja a rágcsálnivaló szót. Nem is őket célzom a mondanivalómmal, mert akkor direkt sértegetném őket, ami nem oké, lást a 3a. pontot. Nem az egyes emberekről mondok ilyenkor véleményt, hanem a jelenségekről általában, és nem redukálok le egyetlen embert se karácsonyi vásárra, se sárga tapétára se rágcsálnivalóra, mert tudom, hogy minden ember több (bonyolultabb) ennél.

És valszeg a Szvoren Edinát is abbahagyom. De becsszó nem azért, mert többször is leírta a rettentő szót: rágcsálnivaló.