Tanévkezdés

Miután visszajöttünk Magyarországról, egészen le voltam törve. Te jó ég, megint egy tanév, gondoltam. Kezdődik minden elölről: a lakás rendben tartására irányuló (folyamatos és sikertelen) kísérletek, a rengeteg főzés, de főleg, főleg: a mindennapos közelharcok Bonival, hogy

- csinálja meg rendesen a háziját,

- meg a plusz feladatait, amit én adok neki a hülye fejemmel,

- üljön le a zongorához és a dobhoz napi x percben,

- tanulja meg a szavakat,

- menjen zuhanyozni,

- jöjjön vacsorázni,

- mosson fogat,

- feküdjön le időben,

- és adja vissza a telefont/táblagépet (már amikor odaadjuk neki).

Úgy éreztem, nekem ehhez nem lesz megint egy évig cérnám. Boni állandóan alkudozik, követelőzik, vitatkozik, ellenkezik, mindig mindent jobban tud, viszont mindent a lehető legkevesebb energiabefektetéssel szeretne elvégezni, és természetesen mindig tíz perccel több képernyőidőt szeretne kapni, mint amit engedélyezünk neki.

Mi pedig maximalisták, türelmetlenek és fáradtak vagyunk, unalmas felnőttek, akik nem értik, hogy ha valamit meg tud csinálni 10 perc alatt rögtön tökéletesen, akkor azt miért akarja 45 perc könyörgés után összecsapni.

Aztán erőt vettem magamon, és beláttam, hogy hiába produkálok kiégésszerű tüneteket (kis túlzással), attól még úgyis meg kell csinálnom mindezt (lakás rendben tartása, főzés, Boni hajkurászása); jobban járok, ha megpróbálok konstruktívan hozzáálni a feladatokhoz.

Amúgy nem is igaz, hogy Bonit mindenben noszogatni kell. A kajálásban pl. továbbra is teljesen együttműködő. Elhatároztunk, hogy kicsit lejövünk a cukorrol meg a húsról. Magyarországon ugyanis túlzásokba estünk, azaz főleg ő, napi háromszor evett húst. Azóta nagy önfegyelemmel és panaszkodás nélkül tartja a kitűzött célokat: napi egyszeri hús és öt adag zöldség-gyümölcs.

Meg aztán úgy tűnik, kicsit rendszeretőbb lett. Ha ez így maradna, már az is rengeteg energiát megspórolna nekem. Egyedül és saját elhatározásából összepakolta a szobáját tanévkezdés előtt (könyvek, íróasztal, fiókok, minden!)  és azóta is tart a rend. Ő, az örök kupikirály és zsibvásárfelelős, el sem hiszem, hogy ez megtörtént! Egyébként hülyén hangzik, de Hatalmas Probléma volt az, hogy hová tegyük a tavalyi füzeteit, könyveit, mappáit, kb. egy jó nagy doboznyi cuccot, aminek a felét talán még fogja használni, illetve érdemes lenne megtartani. De vettünk egy nagy levegőt, és létesítettünk nekik egy külön polcot. Az ember nem is gondolná, hogy milyen hülye gyakorlati problémák keserítik meg az életét és veszik el az életkedvét.

Végső esetben pedig azzal motiválom magam, hogy lehetne ez rosszabb is. Talán majd visszasírom ezeket az időket akkor, amikor majd beköszön a kamaszkor, és megjelennek a hormonok meg a lányok. Kis előzetest kapunk erről egyébként minden nap, amikor felhalatszik a szomszéd kamaszlány állati üvöltése és eszelős kiabálása. Képzeljétek, a tesója (problémamentes fiú) most tavasszal leérettségizett, és nemes egyszerűséggel elköltözött otthonról a 2 km-re arrább található koleszba. Teljesen érthető döntés, állítólag a húga, a fenomenális hisztik mellett reggelente két óráig sminkeli magát, nem lehetett bejutni a fürdőszobába. Szerintem a szülők is el szeretnének költözni... szóval ettől még messze vagyunk.

Elmesélem majd Boni sulikezdését is. Otthoni számítás szerint asszem most lett hetedikes (?), tehát második évét kezdi meg ebben a suliban, aminek a fordítása jobb híján kisgimi vagy felső tagozat. A legnagyobb kérdőjel az volt, hogy milyen lesz idén az osztálya és az órarendje.