Hétfőn

Tegnap reggel döbbenetes volt átélnem az iskolába menet, hogy semmi sem változott. A madarak és a gyerekek ugyanúgy csiripeltek, a szülők ugyanúgy beszélgettek, a nap ugyanúgy sütött, a tanárok ugyanúgy mosolyogtak, ahogy minden márciusi reggelen. Nem szakadt ránk az ég, nem némultak el az emberek, nem állt le a forgalom, noha megtörtént a felfoghatatlan, az elfogadhatatlan: egy kislány meghalt!

(Továbbá döbbenetes az is, hogy akárkinek mesélem a történteket, márpedig beszélnem kell róla, szinte mindenki egy hasonló történettel rukkol elő: egy osztálytársa, ismerőse, aki általánosban meghalt. Olyan érzésem van, mintha ez nem a kivétel, hanem a norma lenne. Teljesen olyan, mint amikor a barátnőm mellrákos lettt, és mint mesélte, szinte mindenkinek a környezetében volt 1–2 mellrákos ismerőse.)

Bonit az apja hazahozta ebédre, én tegnap itthonról dolgoztam. Amikor délben megjöttek, Z. már messziről vágta nekem a fejeket, hogy nehogy kérdezzek bármit is Bonitól, mert úgy tűnik, nem mond semmit. Tök érdekes, nekem viszont azonnal elmesélte. Rögtön azzal indított, hogy képzeld, mama, valami borzasztó történt az iskolában. A kislányt állítólag egy traktor gázolta el egy tanyán.

Ennél többet azóta sem tudunk. Miért volt ott, kinek a hibája? Rögtön meghalt vagy később, kórházban? Szenvedett? Tudta? Vele volt az anyukája? Ezekre a kérdésekre nincsenek válaszaink. Boni leírása alapján tényleg arról a kislányról lehet szó, akire gondoltam. Nekem ez így százszor rosszabb, ő viszont nem emlékszik rá. Kérdezgettem, hogyan monda el a tanárnő, de nem nagyon tudtam kihúzni belőle semmit, csak annyit mondott elismerően, hogy a kislány osztályába nem kevesebb, mint öt pszichológus fog menni.

Bele sem merek gondolni, milyen lehet most a kislány anyukájának. Tudtátok, hogy Annie Ernaux (francia Nobel-díjas írónő) szülei elvesztettek egy hatéves kislányt? És mivel tudatosan csak egyetlen gyereket szerettek volna, valahogy túllendültek ezen a tragédián, és lett egy újabb kislányuk, Annie Ernaux, a később sikeres karriert befutó író. Utólag a szülők mondhatták azt, hogy ennek így kellett lennie. Az első kislányuk elvesztése tette lehetővé azt, hogy megszülessen a jövőbeli Nobel-díjas szerző. Utólag persze könnyű okoskodni, és célt és értelmet látni vélni egy véletlen halálesetben, de tudom, hogy nagyon sokan teszik és sokaknak az ilyesmi gondolatmenet megnyugvás.

De ennek a Louise-nak az anyukája még ezt sem teheti meg. Neki már ennek a kislánynak a születése is egy csoda volt, az ő élete már véget ért, többet nem lehet még egyszer anya!

Ebéd után én vittem vissza a vidám és jókedvűen ugrándozó Bonit. Láthatólag nem viselte meg a hír, és teljes erőből készült a földrajzdolgozatára, mert első akart lenni az osztályban (eredmény ma lesz). Amikor odaértünk a sulihoz, épp megállt két villogó mentőautó az udvaron: állítólag egy gyereknek épp allergiás rohama volt a menzán. Az összecsődült tömeg előtt vitték el a gyereket a mentősök, és azt hiszem, ez a jelenet talán mélyebben bevésődött a gyerekek emlékezetébe, mint a reggeli hír.

Én, aki hétvégén még azon gondolkodtam, hogy a hétfő délelőttömet esetleg kiveszem szabinak, rá kellett, hogy jöjjek, hogy természetesen egy gyerek nem ugyanúgy fogadja ezt a halálesetet, mint egy felnőtt, aki maga is szülő. Nem sírt, nem esett kétségbe, nem kérdezgetett, nem beszélt folyton erről*. Délután mondjuk kifejezetten rosszkedvű volt, mondta is, hogy „betegnek érzi magát”, és mint kifejtette többször, nagyon hiányzott neki a nagynénje (akiknél voltunk a szünet második felében). 

Este elmentem zongoraórára. Ilyenkor mindig felveszem a láthatósági mellényemet, mert gyalog szoktam menni (oda-vissza 4,5 km, sötétben), és Z. mindig röhög, hogy miért vannak csinos kabátaim, ha ráhúzom ezt a rettenetes sárga vacakot (amit ő Hermès-nek titulál). De Boni odasündörgött, és megelégedve konstatálta, hogy rajtam van a mellény, hogy, mint mondta, nehogy elüssön egy traktor.

* Ugyanakkor soha nem lehet biztosan tudni. Most a szünetben egyszer Z. húgaival vacsoráztunk, és szóba került, hogy Z. egyik unokahúgának nemrég kisfia született, aki a születés után öt órát élt csak. Boni majnem fölállt az asztaltól, mert nem bírta hallgatni, azt mondta, ez neki „túl szomorú”.