A türelemről

A szünet utolsó napján Z. és Boni bejöttek hozzám az irodába. Augusztusban általában mindig van egy ilyen nap, amikor én korán reggel bemegyek vonattal, és ők délre utánam jönnek autóval. Megebédelünk, majd Boni és az apja elmennek játszótérre/vidámparkba amíg én délután dolgozom. Később csatlakozom hozzájuk és este együtt hazamegyünk.

Boni a recepción megszeppenten várta, hogy kiadják neki a belépőkártyát, de már a fémdetektor-kaputól megőrült: körbe-körbe szaladgált, zsebeit kiürítve, illetve teletömködve, hogy mikor fog megszólalni. (Arról, hogy a műanyag pisztolyát behozza, alig tudtam lebeszélni.) A folyosókon rohangált, és állati hangosan üvöltözött, hiába pisszegtünk neki, hogy „ez itt egy munkahely!”. Azt állítja amúgy, hogy nem hallja, mikor beszél hangosan, hm, nehéz elhinni, folyton kiabál. Szerencsére szinte teljesen üres volt az épület. Az irodámban azzal borított ki, hogy mindent megfogdosott, majd a görgős székkel faltól-falig rugdosta magát. 

Huh, gyorsan összepakoltam és elindultunk egy közeli étterembe, ahol is képtelen volt egy helyben ülni. Azzal boldogította az úri közönséget, hogy a sapkáját és a kardigánját távolról próbálta a fogasra dobni, majd ezt is megunta, és az apja ölébe próbálta fészkelni magát és röhögött, hogy nem megy. Az ebédet szerencsére szépen, komótosan ette meg, miután épp pár nappal azelőtt történt, hogy olyan gyorsan evett olyan sokat, hogy azután mindent kihányt. Tanult az esetből.

Ezután felraktam őket a villamosra, és visszamentem a kihalt, nyugodalmas, tiszta irodámba dolgozni. Még messziről láttam, hogy a villamoson azon veszekednek, kell-e a kézfertőtlenítő, ha az ember (gyerek) minden szart összefogdos a járművön, illetve mintha azt is láttam volna, hogy Boni a villamos ablakára lövöldözött íjjal.

Ezek után istenien esett egy kis csend a büróban. De nem tartott sokáig, mert noha péntek délután volt, pont ezt az időpontot választotta az egyik kollégám arra, hogy életében először behozza a két kisfiát az (enyémmel szomszédos) irodába. Szerintem akkor már csak mi voltunk az épületben. Ők nem is láttak, én viszont mindent hallottam: a két kisfiú kétfelé szaladt, csicseregtek (szintén jó hangosan), kérdezősködtek, mindent megfogdostak („Apa, mi a kánya itt ez a vezeték?” „Jézusom, ne nyúlj hozzá!”), miközben joghurtot ettek, hiába mondta a kollégám nekik, hogy le kellene ülni. Utána az egyikük mentolos rágót kért, a másik sírni kezdett, hogy csíp a mentolos rágó, majd csocsózni szerettek volna, ja nem, inkább mégis WC-re akartak menni... ismerős volt minden egyes jelenet.

De nagyon megdöbbentett és elgondolkodtatott, hogy a kollégám (pedig nem is tudta, hogy hallom!) mennyire türelmes volt velük. El is szégyelltem magam, hiszen én épp pár órával azelőtt szóltam rá hasonló helyzetben ingerülten a saját fiamra. Tovább gondolkodtam a dolgon, és arra jöttem rá, hogy a lassan tíz éves Bonitól sokkal nagyobb fegyelmet és megértést várok el, mint amire képes lenne. Mivel okos, azt hiszem, hogy érett is, pedig nem. Egyrészt. Másrészt pedig imád provokálni, de nem nagyon tudja belőni a határokat. Nyáron például történt egy jellemző eset: mentünk haza a boltból-piacról, nálam ezer táska, szatyor, cekker. Valahogy nem jut eszébe saját magától segíteni, nem is értem. Végül odaadtam neki a szilvás zacskót, nehogy összanyomódjon nálam, és a lelkére kötöttem, hogy vigyázzon rá.

Erre mit csinál? A zacskót a szájánál fogva lóbálja, nem figyel rá, ugrál, a szilva a lábának verődik. Rászólok. Ezt borzasztóan utálja, ne szóljon bele senki az életébe, ő azt csinál, amit akar (ez a jelmondata). Rámutatok, hogy ha így folytatja, összenyomódnak a szilvák. Okoskodva kioktat, hogy a nagyapjától megtanulta, hogyan kell cipekedni, és pontosan úgy csinálja. Ráhagyom, mert nem akarok hülye anyuka lenni, aki mindenbe beleszól, feleslegesen aggódik és elnyomja a gyerek önnállósági törekvését. Boni tovább ugrándozik, lóbál, nem figyel... és egy rossz pillanatban, épp amikor magasan tartja, a zacskó kinyílik és a szilvák egyenként kipotyognak a nyolcadik kerület kétes tisztaságú aszfaltjára.

Erre mondja Z. mindig (amikor épp nincs saját maga is felpaprikázódva, mert mondjuk kakaót takarítunk az előszobai szőnyegről az indulás előtti este 22 órakor), hogy: hát, ilyen egy gyerek!