Két lábbal a földön

Viszonylag gyakran meg szoktam hallgatni azt a félórás rádióműsort, amelyben hétköznapi emberek mesélik el az életüket vagy az életük egy-egy szeletét. A kérdéseket nem játszák be, egy monológszerű elbeszélésből áll az egész műsor, és az elhangzottakat senki sem kommentálja. Vannak iszonyú érdekes élethelyzetek. Emlékszem pl. egy csajra, aki elmesélte, hogy másodszorra négyesikrekkel esett teherbe, és amikor a gyererek pár hónaposak voltak, az apuka rákos lett. Hallgattam már műsort péniszcsökkentő műtéten átesett férfiakról. Egyszer egy hajléktalan nő mesélte el, hogyan bujdosott a gyermekvédelem elől a kisbabájával (ezt kétszer is meghallgattam), nemrég magas nők meséltek a méretükből adódó nehézségeikről. Voltak kémek, zsenik, liftbe beszoult emberek... mennyire igaz, hogy mindenki minimum egy könyvet meg tudna írni az életéről!

De azt hiszem, eddig egyetlen adás sem érintett meg annyira, mint az, amit tegnap hallgattam meg a szupergazdagok házvezetőiről (komornyikjairól). Két férfi mesélte el a történetét. Az első sztori is nagyon érdekes volt: már eleve az milyen, hogy létezik egy iskola (Hollandiában) ahol olyan komornyikokat képeznek, akik aztán a világ leggazdagabb háztartásait vezetik. Nem akármilyen suli lehet ez, mert az elbeszélő a jogi diploma megszerzése után végezte el. Ezután a Perzsa-öböl valamelyik országának milliárdosához került, és innentől kezdve olyan érzésem volt, mintha egy másik galaxisról számolt volna be. Eleve a számok: a család 12 ezer négyzetméteres házban lakott. Ez kb. százszor akkora, mint a mi lakásunk! Igaz, a családot százötven ember szolgálta ki. Rengeteget utaztak, és állítólag egy-egy utazásnál ötven (50!) bőröndöt kellett ide-oda szállítani. A műsort hallgatva az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy bizonyos emberek tényleg komolyan azt hiszik: pénzért bármi megkapható. Így pl. a milliárdos elhatározta, hogy a marhahústermelést tekintve önellátó lesz, és Franciaországból hozatott repülőgépen (!!) negyven tehenet. A hozzájuk tartozó két-három állatorvossal. Azok a tehenek most ott élnek a sivatagban, és állítom, hogy jobb dolguk van, mint sok embernek.

A második történet még sokkolóbb volt. Egy férfi mesélte el, aki a kétezres évek elején egy francia grófi családban dolgozott (noha jogilag már nem léteznek ilyen címek) komornaként. A pasinak el volt torzítva a hangja, hogy ne lehessen felismerni. Mivel női pozícióba vették fel, nőnek kellett öltöznie, kitömött melltartóval, harisnyával stb., és női nevet is kapott. Ahogy mondta, megpróbálta színdarabnak felfogni az egészet, mivel csak pár évig szerett volna „szolgálni” náluk, amíg össze nem gyűjt egy kis pénzt. Végül két és fél évig maradt, ma már köztisztviselő valami hivatalban, családja van, a komornai kitérőről nem tudnak sokan. A női maskarán kívül pelenkát is kellett hordania, mert nem használhatta a kastély WC-jét, és a szolgálati WC-k túl messze voltak. Nem csak ő, hanem az összes többi alkalmazott is pelenkát hordott, és a grófnő állítólag teljesen nyíltan beszélt a vendégei előtt arról, hogy a személyzet pelenkát hord, és hogy ez mennyire „bevált”. Nap két pelenka volt kiutalva, és reggel mindegyikre ráírták tollal az illető nevét, és hogy mikor kezdte viselni.

Na ez egy olyan sztori, amit ha nem ebben a műsorban hallok, nem hiszem el. Nem is az a döbbenetes, hogy valaki pénzért odadobja a méltóságát (nem is kapott amúgy olyan sokat a pasi: havi ötezer eurót), hanem hogy a grófi család szerint ez a mértékű megaláztatás ezek szerint célravezető módszer hosszú távon. Ez az, ami hihetetlen számomra. Hogy nem történt lázadás, nem gyilkolták meg a grófot, nem folytották meg a grófnőt. Sőt, a pasi a legvégén elmondta, hogy bizonyos dolgokért még hálás is nekik (befektetési ötleteket kapott), és a végén még egy kicsit kötődött is a családhoz. De azért úgy nyilatkozott ebben a műsorban, hogy nem lehetett felismerni a hangját...

És hogy mindez nem a Persza-öbölben, hanem itt történhetett, hát komolyan, még most sem tértem magamhoz.