A bicikli szállítása a gyakorlatban

Miután kétszer sem sikerült felrakni a bicajt (egyszer nap közben a meleg miatt, második alkalommal este a szúnyogok miatt) a papám felajánlotta, hogy majd segít nekem másnap reggel. Én már akkor tudtam, hogy nem fogok ráérni, mert másnap reggelre futást terveztem be 7-től 8-ig, tehát esélytelen volt, hogy nyolckor ott legyek az autónál (kipihenve, a biciklivel és a slusszkulccsal). Csak éppen megint nem tudtam nemet mondani.

És tényleg úgy történt, ahogy gondoltam: amúgy is kicsit később indultam el futni, és amikor 8-kor elfutottam az autó előtt, a papám már ott várt egy sámlival, nekem meg még volt hátra négyszáz méter (és nagyon szomjas voltam és nagyon kellett pisilnem). Odakiáltottam neki, hogy most nem tudok megállni, ő meg mérgesen visszakiáltott, hogy dehát megbeszéltük.

Rájöttem, hogy azért nehéz neki nemet mondani, mert megsértődik. Főleg akkor, ha éppen nekem szeretne szívességet tenni. Azért nem merem visszautasítani a szívességet, mert attól félek, megsértődik. Az ő szempontjából én ilyenkor tulképp hálátlan vagyok, aki ahhoz is lusta és önző, hogy elfogadja a segítségét. Lusta, mert ő telefonálgatott és intézkedett a kerékpárszállítás ügyében, és önző, mert inkább elmegyek futni, mint hogy a bicajjal szenvedjek. Ezzel az érveléssel sajnos meg lehet győzni engem. Ugyanakkor beugrik egy régi eset egy barátnőmről, aki egyszer pénzt adott a nővérének, mert az nagyon meg volt szorulva. Aztán nekem panaszkodott, hogy a nővére mire költötte a pénzt. Szerintem a – jogos vagy annak vélt – elvárások szempontjából van párhuzam a két sztori között.

Na, mindegy, odaküldtem Z-t, majd negyedóra múlva visszamentem én is, és együttes erővel fölraktuk a bringát a tetőre, de basszus ez a fölrakás egyáltalán nem hasonlított arra, ahogy a Thule honlapján a pasi teszi fel a bicajt..!

Utána még egyszer levettük, majd felraktuk ismét indulás előtt, nézzétek:

Egész nap mentünk, időnként figyelmeztettem magunkat, hogy bicilli van a tetőn. A szállodában (Németországban) megint levettük, mert különben nem fért volna be a mélygarázsba. Reggel megint vissza. Kezdtünk belejönni!

Annyira, hogy 50 km-re itthonról, Z. épp lassított egy autópálya-fizetőkapu előtt, amikor hatalmas csattanást hallottunk fentről; addigra már teljesen elfelejtettük, hogy ott van a bringa! Beleütközött egy magasságkorlátozást figyelmeztető jelzésbe, szerencsére nem lett baja, valszeg 2,5 méteres volt, és a mi magasságunk is kb. annyi volt. De bármilyen alagútba, gondolkodás és problémázás nélkül behajottunk volna, teljesen elfelejtettük addigra, hogy mit is viszünk!