Mély víz

Amikor Boni úgy döntött, hogy nem megy a táborba, ezt annak tudatában tette, hogy a tanítónő félig-meddig megígérte neki, hogy azon a héten, amíg az osztály nyaral, az egyik olyan osztálytársával együtt kerülhet majd új osztályba, aki szintén lemondta a tábort. Boni valszeg mérlegelte magában, melyik helyzetet lenne könnyebb kezelnie, és arra jutott, hogy még mindig jobb lesz neki egy idegen osztályban egy héten keresztül, mint a táborban nélkülünk, főleg, ha egy ismerős gyerek is vele lesz.

Egyik napon aztán azzal jött haza, hogy egyedüliként osztották be egy ismeretlen osztályba. Írtam e-mailt a tanítónőnek, emlékeztetve a nem hivatalos megállapodásunkra. Azt nem írtam meg neki, hogy Boni kerek perec kijelentette: ha egyedül kell mennie, akkor nem megy. A tanítónő behívatott minket, és elmondta, hogy négy osztályból összesen nyolc gyereket kellett (ennyien nem mennek táborba) elosztaniuk az iskola különböző osztályaiba, figyelembe véve a gyerekek szintjét és képességeit, az esetleges összeférhetetlenséget és a fiú-lány arányt. Elmondta, hogy a beosztáshoz az igazgatónőn kívül az összes érintett tanítónak ott kellett lennie (nyolc személy), és hogy iszonyú bonyolult volt az egész, azaz a döntés megváltoztathatatlan és megfellebbezhetetlen: Boninak egyedül kell végigcsinálnia a hetet egy új osztályban.

Eléggé csalódott voltam, mert a mi életünk másról sem szól, mint Boni szociális lemaradásáról, nehéz volt hát elképzelnem (holott az eszemmel jól tudom), hogy ez nekik nem szempont. Ráadásul Boni a döntésében tényleg figyelembe vette azt a tényt, hogy nem lesz egyedül.

Én csalódott voltam, Boni viszont alig bírta megállni, hogy a tanítónő előtt sírva ne fakadjon. Láttam rajta, hogy küszködik a könnyeivel. Szerintem a tanítónő is érezte, hogy ezt egy kicsit elszúrta; próbálta Bonit rábeszélni viccesen („Vissza sem akarsz majd jönni az én osztályomba, annyira tetszeni fog!”), próbált észérvekkel hatni rá („Csak egyetlen hétről van szó”), próbált hízelegni („Gondolj bele, negyedik osztályba kerülsz!”), próbált fenyegetőzni („Ha nem jelensz meg hétfő reggel az iskolában, az igazgatónő azon nyomban írni fog a szüleidnek!”). Ez a múlt héten történt; én már láttam magunkat, amint egész hétvégén egy durcás, rossz kedvű, fenyegetőző gyerekkel fogok vitatkozni arról, hogy kötelező-e a suli vagy sem.

Kértem még a tanítónőtől pár percet személyesen, addig Z. és Boni kiment. Azt kérdeztem tőle, hogy szerinte ha valami ajándékot ígérnék Boninak, az megoldás lehet-e, végszükség esetén. Elmeséltem neki, hogy Boni az ismeretlen helyeztekben leblokkol, ezért neki sokkal több időre, megértésre, elfogadásra van szüksége az elején. Viszont ha már úgymond „beletanult” a dolgába, akkor teljesen normálisan viselkedik, sőt, általában élvezi is!

Ekkor a tanítónőnek eszébe jutott egy ötlet: megkérdezte, hogy mi lenne, ha Bonit még aznap, anélkül, hogy erről előre szólna neki, átvinné ebbe a bizonyos negyedik osztályba, és otthagyná egy órára? Ez délben történt, ebédre hazavittük Bonit, délután még volt tanítás. Azt javasolta, hogy ne szóljak Boninak semmit, és délután „kipróbáltatja” vele az osztályt.

Nekem is rögtön megtetszett az ötlet. Teljesen Bonira volt szabva az elképzelés, aki nehezen szánja rá magát az új dolgokra, magától nem kezdeményez, nagyon biztonsági játékos, kell neki ez az úgynevezett első lökés – hogy aztán ő legyen a legboldogabb az új élményeivel. Hány és hány ilyen eset fordult már elő! Legutóbb például a tavaszi szünetben: egy családi piknikre voltunk hivatalosak 10 felnőtt és 13 gyerek társaságában, akiket Boni a Covid óta nem látott. El sem akart jönni. A piknik első két órájában nem mozdult el mellőlem, a harmadik órában kezdett fölengedni, a végén Harry Potter-varázsigékkel boldogította a felnőtteket (a gyerekekhez csak a legeslegvégén mert szólni). Másnap vissza akart menni.

Nagyon jól ráérzett a tanítónő, mert most is pontosan ez történt. Boni az ebéd alatt még fogadkozott, hogy ő bizony nem megy egyedül más osztályba, nagyok közé, ne is próbáljuk erőltetni. Én viszont már tudtam, hogy pedig bizony még aznap ki fogja próbálni – de a tervnek megfelelően nem mondtam el neki, sőt, Z-nek sem említettem.

Aznap Boni ragyogva, sőt büszkén jött ki a suli kapuján. Elújságolta, hogy egy teljes órát töltött az új osztályban, ahol tök szimpi a tanítónő, minden gyerek mellé akart ülni, és az egyik kisfiút még ismerte is szolfézsról. Nagyon megkönnyebbültünk! Reggel már alig várta, hogy mehessen, tegnap este pedig tudálékosan mutogatta a feladatokat, amiket a tanórán csinált.

Néha az az érzésem, hogy úgy ismerem a gyereket, mint a tenyeremet.