Boni fellázad:
– Egyedül akarom csinálni! Önállóan! Függetlenül! Saját magam!! – kántálja.
– Jaj, Bonikám... – fogtam bele a magyarázatba.
– E-gye-dül! Egyedül akarok átmenni az utcán! Yanis is egyedül jár haza, pedig messzebb lakik!
– Boni. Én nem engedlek át egyedül azon a kétsávos úton. Vannak szülők, akik megteszik, én nem. A Margot-t egész alsóban kísérgette a mamája. Az Amandine-t is.
– De én autonóm akarok lenni! A pszichológus* is azt mondja, hogy nem hagytok önállósodni! – hallom vissza a nő szavait a gyerekem szájából.
Akkor, gondoltam, bevetem a nehéztüzérséget:
– De miért nem mentél el a táborba? Egy hétig csinálhattál volna mindenfélét önállóan!
Boni ugyanabban a támadó stílusban visszavág:
– MERT ÉN A MAMA NÉLKÜL NEM AKAROK ÖNÁLLÓ LENNI!
* Saját kérésére pszichológushoz jár, aki teletömi a fejét hasonlókkal, és mindenben szimbólumokat lát.
Az én gyerekem most a kisboltba akar önállóan menni, ezzel őrjít meg minket. A múltkor elszaladt az utcán és nem tudtam utána szaladni (járni sem nagyon tudok már). Nagyon megijedtem. Ugyanakkor érthető a vágy és igen nálunk is vannak gyerekek akik egyedül járnak suliba. És persze én 6 évesen a 3 éves tesómat hozahoztam az oviból (suliba hát persze hogy egyedül jártam), és annyira irigylem az akkori szülőket mert ugye az egész város vigyázott ránk, meg a diktatúra. Nekem sincs ötletem sem, hogy hogy fogjuk ezt megoldani.
VálaszTörlésAz én gyerekeim idén elkezdtek egyedül hazabuszozni (kb 40 perces út), igazából nem volt hatalmas dolog elkezdeni, ezerszer végigmentek addigra az úton velünk. Azt szoktam kérni, hogy az egyikük (vagy ha egyedül mennek, értelemszerűen az, aki utazik) szóljon, amikor felszállnak a buszra és leszállnak a buszról. És ennyi. Kb 11 és fél éves korukban kezdtük; szerintem úgyis látod, hogy mikor érett meg rá a gyereked és akkor már nem olyan gyötrelmes elkezdeni. Ja, Marcus is nagyon akart a kisboltba menni, azt is pár hónapja engedem neki, de attól valahogy mindig idegesebb vagyok, mint a buszozástól, de fogalmam sincs miért.
TörlésÉn ezeken a horror sztorikon "nevelkedtem" mint Natasha Kampusch és társai akiket a legtöbb esetben gyakorlatilag a szülők szeme láttára rabolnak el. (Azt hiszem Kampusch esetében talán pont életében először ment egyedül suliba?). Viszont előtte kifigyelik a szokásaikat. Pont az ilyen suliba járás, kisboltba menés. Tesókat könnyebben elengednék - de lehet fals biztonságérzet csak. Fogalmam sincs hogy lesz. Visszaemlékszem én mennyi helyre jártam egyedül, gyalog vagy biciklivel. Ugorj el a boltba, szaladj át Marika néniékhez, stb., stb. A szülőnek is segítség és hát teljesen más élet a gyereknek. Manapság e helyett (is) nézhetik a YouTube-ot...
TörlésDe előbb-utóbb muszàj ezeket megugrani, a gyerekek hipp-hopp felnőnek. De nem könnyű, én is sokat aggódom.
TörlésPersze teljesen egyértelmű. Zselyke még 7 éves elvileg én is megvárnám amíg ötödikes lesz. Aztán ki tudja hogy alakul az élet.
TörlésSzerintem sokszor valami kényszer hatàsàra kezdjük elengedni őket: nàlunk most kerültek messzi iskolàba és elég hamar egyértelművé vàlt, hogy nem tudjuk mindig hozni-vinni őket.
TörlésJaj, nagyon!!😍
VálaszTörlésEgyébként én mindig azt hittem, budapesti vagy :))))
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésez nagyon helyes - és Boniról a kedvenc sorozatom jutott eszembe. :) Derry Girls. Ismeritek?
VálaszTörlésÉszak-Írország, 16 éves lányok kitalálják, hogy az iskolai egyenruhára farmerdzsekit húznak, hogy kifejezzék az egyéniségüket. De az egyiknek nem engedi az anyukája, és a követlkező párbeszéd zajlik le köztük (sajnos youtube-on nem találom pont ezt a részt):
(magyarázkodik): - Look, I wanted to be an individual but my ma wouldn't let me.
(barátnp mérgesen): Well I'm not being an individual on me own!
:-D
Hát ez az :-)))
Törlés(nem ismerem a sorozatot!)