Segítség, idegesítő a gyerekem!

Hú, milyen fárasztó tud lenni Boni, te jó ég. Nagyon vidám, cuki, bolondos gyerek, tud komoly is lenni, de valljuk be: gyakran idegesítő. Írtam már, hogy folyamatosan dumál és mozog; az az érzésem, hogy az évek előrehaladtával egyre többet beszél és egyre többet ugrál. Pedig azt hittem, hogy a tendencia pont a fordítottja lesz, hogy lehiggad! Sokkal több figyelem kell neki most, mint pár éve. Kiköveteli a figyelmet magának, sőt, azt is gyakran eléri, hogy az ő akarata érvényesüljön, mert egyszerűen: lyukat beszél a hasunkba.

Előfordul, hogy megengedek neki valamit, térben és időben előre behatárolva (mondjuk harminc perc mobiltelefon-baszkurálást net nélkül, plusz tíz perc olvasást este stb.), amiből végeláthatalan vita és konfliktus keletkezik, mert persze nem akarja abbahagyni. Különböző érveket és indokokat keres (és talál) arra, hogy miért nem tudja tartani magát a megállapodásunkhoz, közben teliik az idő, nekünk fogy a türelmünk és gyakran beadjuk a derekünkat, mert arra gondolunk Z-vel: nem ér meg annyit az egész, hogy ebből ilyen nagy ügyet csináljunk. De főleg: nem akarjuk hallgatni Bonit, amint felháborodottan a jogait hangoztatja. (Pár hete kaptak egy tájékoztatót a Gyermekjogi Egyezményről, azóta nagy a szája, paragrafusokat citál).

Született ellenzéki; először mindenre csípőből azt válaszolja, hogy nem. (Mész zuhanyozni? Csináld meg légyszi a házit! Pakolj össze a szobádban! Szólsz a papának, hogy eszünk?) Vágyódva gondolok vissza a dackorszakra. Húzza az időt. Bármit kérek tőle, az a válsz, hogy „most nem jó” vagy „még befejezem ezt a fejezetet”. Hosszú percekig várjuk minden egyes alkalommal, amikor jönnie kéne (enni, zongorázni, elindulni stb.). Azt hinné az ember, hogy van annyi sütnivalója, hogy belássa: neki is jobb, ha azonnal jön, mert így is úgy is menni fog, de ha húzza az időt, azzal csak azt éri el, hogy ingerültek leszünk.

Imádja a vicceket, és sajnos minket is folyton viccekkel traktál; mondanom sem kell, már a könyökünkön jönnek ki. Saját vicceket is fabrikál (nem viccesek) és minket is arra kér, hogy találjunk ki újabbakat. Mr. Bean és Louis de Funes a példaképe. Idén a suliban eltanult a többiektől egy újdonságot: szamárfület mutat. Nem ám (csak) fotókon, hanem bármikor (de előnyben részesítve az étkezéseket); odaáll az ember mögé, szamárfület mutat, és ezt iszonyú mulatságosnak tartja – egymás után többször is! Az idegeink rojtokban, csak annyit mondok.

A múlt hetet Z. húgáéknál töltöttük, nekik hat gyerekük és valami angyali türelmük van. Igyekeztem megfigyelni, hogy ők hogy bírják elviselni Bonit, aki mindenáron a középpontba szeretne kerülni: dumál, ötletel, magyaráz, közben az asztal körül futkároz (csak egy-egy szamárfülre áll meg az emberek háta mögött), nekifutásból a falnak (ajtónak, szekrénynek stb.) csapódik.

És azt látom, hogy igen, van az a türelem, amivel az idegesítő gyerekemet el lehet viselni. Úgy látszik, nekünk elfogyott, vagy eleve nem is volt meg. Kétszer került sor arra, hogy a sógorom felemelje a hangját Bonival szemben; mindkettőnek az volt az oka, hogy Boni, akár ovis korában, holott azt hittem, ebből ki fog nőni, mindenkinek a szavába vág. Talán ez a legidegesítőbb tulajdonsága. Föl nem foghatom, hogy miért nincs benne annyi józan ész, hogy megértse: csak azt éri el vele, hogy felcsattanunk és leteremtjük, de semmiképp nem hallgatjuk végig. Akkor a legszembetűnőbb a jelenség, amikor valaki telefonál. Ilyenkor borítékolható, hogy Boni beleszól, még ha a NAV-val beszélek is. És ahogy a sógorom rámutatott: Boni rendszerint akkor dumál (ráadásul nagyon HANGOSAN), amikor mások beszélgetni szeretnének. Előfordult ugyanis, hogy csendben ebédeltünk, épp mindenki el volt foglalva a saját gondolataival – na, nem ilyenkor hozakodott elő Boni a mondanivalójával. Hanem csak akkor, amikor beszélünk. Imád közbevágni.

Szóval egy ilyen alkalommal, vacsora közben, Jack nagyon szigorúan rászólt, hogy ha még egyszer közbeszól, föl kell állnia az asztaltól. Utána mindketten (Jack és Anne) bocsánatot kértek tőlünk, és elmondták, hogy a saját gyerekeikkel sem ütöttek még meg ilyen hangot. Én viszont hálás voltam neki, mert nagyon hatásosnak bizonyult arra a napra, és Boni tényleg nem vágott senki szavába utána. Mert persze ha mi mondjuk neki, fel sem veszi.

A legutolsó napon, már minden be volt csomagolva, már a fürdőszobát takarítottam (ebéd után terveztünk hazaindulni), amikor kaptam egy e-mailt Boni tanítónőjétől, hogy mégsem hétfőn lesz a sulikezdés, hanem csak csütörtökön. Nálam volt a számítógépem, tudunk volna tovább maradni. Boni amúgy is napok óta nyaggatott, hogy ő „nem akar innen elmenni” (nyáron napokig rosszkedvű volt, miután hazajöttünk tőlük). Én hajlandó lettem volna újra kicsomagolni a bőröndökből, hogy pár napot még maradjunk. Z. is fontolgatta a dolgot, de a sógornőmnek kellett (volna) kimondania a végső szót.

Teljesen érthető módon azt mondta, hogy nagyon szeretik Bonit, de egy hét most elég volt belőle, jöjjünk inkább húsétkor!