Bűvészmutatvány

Ismeritek?

Három vándor betér egy vendégfogadóba és kivesz egy szobát 30 krajcárért. Már mennek föl a lépcsőn, amikor a fogadósnak eszébe jut, hogy az a szoba bizony csak 25 krajcárba kerül. Utánuk küldi hát az inasát a különbözettel. Az inas a lépcsőn fölfelé úgy gondolkodik, hogy mivel 5 krajcárt úgysem tud a három vándor igazságosan elosztani, önkényesen a zsebébe tesz az összegből 2 krajcárt. Majd felér a szobába, és odaadja a három vándornak a fennmaradó 3 krajcárt. Így egy-egy vándor valójában csak 9 krajcárt fizetett a szobáért, mivel 10-1=9. Akkor 3x9 = 27, plusz az inas által elcsórt 2 krajcár = 29, de hol van a harmincadik?

Ennek a látszólag egyszerű feladványnak az idegörjítő, de legalábbis zavarbaejtő jellege a Möbius-szalagéhoz hasonlít – nekem, nehézkes agyú laikusnak mindenképp. A megoldás még idegesítőbb: azt szokták mondani ugyanis, hogy a kérdésfelvetés rossz. Mert hiába kellene krajcárra pontosan, kristálytiszta logikával kimatekozni a végeredményt, ebből az irányból soha nem fog menni. Viszont ha azt nézzük, hogy mennyit fizettek a vándorok (3x9= 27), és abból kivonjuk az ellopott 2 krajcárt, akkor megvan a 25 krajcár, a szoba valódi ára! Azaz, ha nézőpontot váltunk, kijön a matek. Egyik irányból zsákutca, másik irányból parádés bizonyítás. Így kicsúszunk a megérthetőség köréből, amúgy pedig mutatós megoldás produkálható.

A perspektíva, amely ebből a feladványból nyílik, tágas és ijesztő: mi van, ha ennek a mintának az alapján a nem klappoló, hibás, nonszensz gondolatmenetek – egy másik dimenzióban – helytállóak? (örök élet! feltámadás! időutazás! gondolatolvasás! végtelen világegyetem!) Mint amikor mondjuk egy másik számrendszerben számolunk. Csak azt tudnám, hogy hová tűnt az az egy krajcár....

Legfőbb vágyam

Kérdeztem a múltkor a kolléganőmet, hogy hogy van a nemrég 100. (!!!) születésnapját ünneplő nagymamája. Akinek amúgy elég jó az egészsége, nincs semmi komolyabb baja, nem beteg, az emlékezete is jó, csak hát már nem mozog valami fürgén, nem hall és nem lát jól, fáradékony. Ezért, mondta a kolléganőm, szegény nagymamája valójában naphosszat a szobájában üldögél és olvas.

Én most, a Magyarországon töltött, tartalmas tavaszi szünet után – ahol minden nap mentünk valahová vagy jöttek hozzánk, megnéztünk hét lakást, voltunk bábszínházban, játszóterezni, vízibuszozni, de még gyerekfogászaton is stb. stb. – és az újbóli mókuskerék előtt – holnaptól újra dolgozom, zsonglőködhetek határidőkkel, újrakezdődik a vonatozás, a zenesuli, az ovibajárás, a játszóterezés, hogy a bevásárlásról, a mosásról és a takarításról ne is beszéljünk – szóval én most annyira szívesen ÜLDÖGÉLNÉK EGY SZOBÁBAN ÉS OLVASNÉK!

(Kb. harminc kötet könyvet hoztam haza, ennek a negyede Bonié kábé. Egyrészt most úgy gondolom, hogy soha többet nem megyünk autóval Magyraországra, másrészt valaimiféle olvasói életközépi válságba kerültem; hisztérikusan falom a könyveket, úgy érzem, még ha 100 évig élek, sem lesz időm mindenre! Annyi a jó könyv!)

Undok beszólogatásokkal temperált kedves vendéglátás

Elmeséltem a barátnőimnek, hogy milyen beszólogatásokat kapok folyton a mamámtól - tesztelni akartam ugyanis, vajon csak én gondolom durváknak ezeket a váratlanul odavetett, sértő félmondatokat, vagy tényleg azok? Érzékeny vagyok, vagy tényleg a rosszindulatban gyökereznek ezek az odamondogatások? Mindketten, egymástól függetlenül, nekem adtak igazat. Sőt, azt is javasolták, beszéljek a mamámmal.

Most azokat az okokat veszem sorba, amelyek miatt eddig mindig lenyeltem a békát, és terveim szerint ezután is ezt fogom tenni. Itt van mindjárt a mérték és a gyakoriság, azaz a gyakorlat. Mert mégis, mikor szóljak? Egy-egy ilyen epés megjegyzés után? Megérné-e, hogy egy jaj, lányom, te úgysem főzöl soha, meg most mit panaszkodsz, úgyis Z. kel föl reggelente Bonihoz, meg nem igaz, hogy nem segítesz Z-nek cipekedni után kikérjem magamnak a hallottakat? Mert nem egy-egy megjegyzéssel van gondom, hanem a nap végén elhangzottak összességével. Ráadásul a mamám gyakran olyankor ékel be a beszélgetésbe ilyen undok beszólogatásokat, amikor amúgy segít: nekem ajándékoz egy szakácskönyvet (közben megjegyzi, hogy minek, úgysem főzök a férjemre, mint minden rendes nő), vendégül lát minket negyedik napja, érdeklődik, hogyan aludtam (de nem megy el szó nélkül amellett, hogy én ébredek utoljára), kaját csomagol nekünk több napra előre (és csóválja a fejét, hogy Z. visz ki mindent az autóhoz).

Meg aztán tiszteletben tartom azt, hogy náluk, az ő házukban vagyunk, ahol azt mond, amit akar. Nekem viszont lehetőségem van ahhoz, hogy ne jöjjek, ha nem tetszik amit hallok. Persze Boni miatt jövünk, harminc mezei poloska sem tántorított el attól, hogy itt töltsük a húsvétot, márpedig ennyit szedtünk össze a hálószobánkban, szóval... Ha sérelmezném a mamám rosszmájú megjegyzéseit, az azt is jelentené, hogy magyarázkodásba kényszerülnék (züllenék), márpedig 43 évesen nem kell magyarázkodnia senkinek sem azért, hogy miért nem főz (főz-e), mennyit alszik és milyen a munkamegosztása a férjével. Méltánytalan lenne a bizonyítványomat megmagyaráznom. Nagyon kevés emberrel szeretek (szoktam) vitázni arról, hogy mikor és mennyit kell egy nőnek főznie, illetve hogy mi tesz jobbat egy kapcsolatnak: mindennap meleg étel vagy 20 oldallal több szépirodalom naponta?

Nem teszem szóvá ezeket a beszólogatásokat azért sem, mert eredménytelen lenne. Nem értené. Az egész kapcsolatunkat kellene újra az elejéről kezdeni, mert a beszólogatások tünetei egy - ha nem is elmérgesedett, de - eléggé furcsa anya-lánya viszonynak. És végül: úgy érzem, nekem is van vaj a fejemen elég. Én sem vagyok az a tökéletes teremtmény, aki kikérhet magának bármit is. Ha megjegyzéseket pont nem is teszek senkire, de biztosan lehetnék udariasabb. Mondjuk amikor a mamám odavakkant egy Ajtó!!- t, mert elfelejtettem becsukni, vagy amikor látványosan forgatja a szemeit, mert újrakenem Boni szendvicsét (margarin helyett vajjal), akkor arra gondolok, hogy gyakran a félismerősöknek és szomszédoknak is civilizáltabb arcát mutatja, mint nekem, a saját lányának. Megütne-e ilyen hangnemet mással, mint a családtagjaival?

Annyira értettem kamaszkoromban André Gide Familles, je vous hais! felkiáltását, magyarul kb. azt jelenti: Családok, de utállak titeket. Azóta persze találkoztam már normálisan működő, példaképnek számító családokkal, de hosszú évekig a család nem volt más számomra, mint ellentétes karakterű, más-más vágyakkal és célokkal rendelkező emberek kötelező összekapcsolódása, olyan Adrien Mole-szerűen. Ahonnan a legjobb elmenekülni emberek egy másik, szabadon választott csoportjába. El is menekültem, aztán most itt vagyok mégis, és próbálok olyan élményeket teremteni Boninak, amelyek a család intézményével kapcsolatosak; a nagyszülőknél időt tölteni, például. Erről nekem jó élményeim vannak (jéghideg dunyha, amit mi magunk melegítettünk föl stb.) ezért, lehet hogy hibásan, de úgy gondolom, Boninak is kell, hogy legyenek ilyen emlékei.

Szájkosár

Bonikám nézelődik az autóból, figyeli az elsuhanó tájat, piros lámpánál pedig a járókelőket, az utcákat stb. Egyszer csak döbbenten felémfordul, és kézzel-lábbal magyarázza, mit látott:

- Mama! Annak a kutyának a szája... (kitátja a sajátját), és az orra... (odamutat a sajátjára)... BÖRTÖNBEN VAN!!!

Válasz a kommentekre

Valami (???) miatt nem tudok kommentelni, ami másoknál még oké akár, na de hogy a saját blogomban sem?! Szóval itt válaszolok a reakciókra, egyúttal pedig leírom, hogy hol tartunk most.

Amúgy a két tervünk volt: vagy eladni a lakásomat és ráfizetéssel venni egy ugyanolyat (+ vendégWC) egy normálisabb házban (A. terv) vagy venni egy kislakást kiadásra (B. terv). Szerintem egyik sem fog megvalósulni, az első terv W. kommentjében említett okokból nem: nagyon kevés a jó helyen, jó állapotban lévő házban a nagylakás, ezek valszeg a hirdetés napján elmennek, vagy meg sem hirdetik őket. Az ingatlanosok nem hajlandók elárulni a pontos címet, ezért gyakran feleslegesen megyek - én szinte utcára pontosan tudom, hol szeretnék lakást és hol nem. Egyetlen olyan hirdetés volt hetek óta, ami minden kritériumnak megfelelt: jó (sőt, zseniális) alaprajz, szép ház, jó környék. Még a fotókon sem látszott, ami a helyszínen nyilvánvaló volt, azaz hogy az ablakok túl kicsik voltak, a nagy belmagasághoz viszonyítva teljesen hülyén hatottak. És ezért a lakásért pár napig azt fontolgattam még Fro-ban, hogy hazaugrom megnézni!

A B. terv Merylla által említett okokból fog valszeg kútba esni. A férjem is ezt számolgatta a minap, hogy egyszerűen már nem éri meg kiadni egy drága lakást, hiszen 180-190 ezer forintnál nem térül meg a befektetés. Az egész csak akkor lenne jó, ha találnánk egy értékálló lakást, amelynek az ára is növekszik, de azt meg senki nem tudja, meddig tart ez az áremelkedés.

Az ingatlanosok meg... pfffff, tök csalódás. A beajánlott, brilliáns fokozatú nő szimpi ugyan, de valódi segítséget nem nyújt. Először minden áron kizárólagos szerződést akart köttetni velem, hogy majd eladja a lakásomat, a saját szemével látván ugyanakkor, hogy ebben a kategóriában nem találni nekem való kecót (én pedig hülye nem vagyok, nem akarok két szék között a padlóra esni. Azt azért már hónapok óta levettem, hogy ma Budapesten lakást egy nap alatt el lehet adni, venni viszont nem könnyű; több a fóka, mint a hal). Aztán pedig a B. tervünkre akart rábeszélni, konkrétan kijelentvén, amit fent írtam, azaz hogy nem fogunk jobb lakást találni. Ugyanakkor pedig rémtörténeteket mesélt kiadott, majd lelakott lakásokról, ahonnan a bérlők ki sem akarnak költözni. A lakásokat, amelyeket megnéztünk, akkor látta először, az alaprajzokat együtt silabizáltuk ki (gyakran előbb jöttem rá egy-egy összefüggésre alaprajz és fotó között). A nyolcadik kerületet olykor legettózza, olykor fejlődö területnek nevezi.

Az a rossz az egészben, hogy én szinte mindenben kategorikus vagyok (tudom, hogy mit akarok), de nem olyan lakásokat mutogat, amelyek megfelelnének ezeknek a kritériumoknak. Ezért gyakran elérkezünk egy olyan ponthoz, amikor is hülye finnyás tyúknak kezdem érezni magam, akinek semmi sem jó. És ilyenkor tényleg belemegyek abba, hogy ha élőben nem is, de a számítógépén megnézünk egy olyan lakást, amiről pedig jól tudom, hogy nem fogom megvenni. Ha étteremben lennénk, már annyira zsenírozna a szitu, hogy biztosan megrendelném azt a juhtúrós sztrapacskát - noha valami zöldségeset szerettem volna - csak azért, hogy a pincértől szabaduljak. Na de egy lakásvásárlásnál?! Nem, se sütiillat, se ingatlanos, se szép bútor, atmoszféra vagy díszpárna, de még egy cuki gyerekszoba (ez a gyengém!) sem fog vásárlásra csábítani, ha a lakás nem jó.

Alice: jót nevettem a történeteden! Violet: tudom hogy kerül a kémény a konyhába: egy átalakítás következtében. Eredetileg nem is konyha volt ott, hanem egy ablaktalan ún. főzőfülke. Úgy gondolták, ennél még egy oszloppal ékesített konyha is jobb! (vajon tényleg...?) Pbkata: köszi az ajánlatodat, megírod az email-címedet a tamkosk@gmail.com-ra? Előre is köszi.

Bori, kérdezted, hogy mitől volt magas láza Boninak, és valszeg tényleg a torokgyulladás volt az, nem a foga (elmentünk itt egy fogorvoshoz). Tényleg iszonyúan kiütötte, napokig alig evett, már amikor elmúlt a láza, akkor sem (pedig nagyétkű gyerek). Amúgy most már teljesen jól van, élvezi a szünetet, néha alig bírunk vele - erről majd egy következő posztban.

(Clara, neked azt szerettem volna kommentelni, hogy Knausgard lesz az idei könyvfesztivál díszvendége, Norvégiával együtt. Megpróbálok elmenni a megnyitóra, noha én sem olvastam tőle semmit, pedig többször szemeztem már vele. A többkötetes sorozata Franciaországban is jól ismert.)

Lakás, kis szépséghibákkal

Még indulás előtt jött egy értesítés az eladó lakásokról, benne egy olyan ingatlannal, amelyet két éve keresek. 50 m2, nappali-háló, konyha ablakkal (raritás!), rajta keresztül panorámás kilátással (luxus!), a szüleim lakásától két utcányira (gyerekkorom óta ismerem a környéket). És mindez teljesen korrekt áron. Gyorsan föl is hívtam az ingatlanost, aznapra volt időpontom, amikor (hulla fáradtan) megérkeztünk.

(Most erről a fárasztó útról nem is írok; eleve késve indultunk, Bonival még ügyeletre rohangáltunk az indulást megelőző napon, nem tudtuk, hogy a frissen gyökérkezelt foga miatt van baromi magas láza vagy tényleg torokgyulladás? Aztán 1,5 órás dugó Németországban, a szuper szálloda, ahol két szobánk is volt, de mindannyian egy ágyba kényszerültünk, így mindhárman szarul aludtunk, és az úton végig azon izgultam, hogy kibírja-e a reumainjekcióm és Boni antibiotikuma a hűtőtáskában... egyszóval, azt mondtam, amint tavaly is: soha többet autóval!)

Érkezés után másfél órával már a buszon ültem a mamámmal az eladó lakás felé. Z. arra figyelmeztetett, nehogy elhiggyem, amit az ingatlanos mond, tudniillik hogy öten is megnézik a lakást aznap - én viszont tudtam, amit tudtam, azaz hogy ilyen paraméterekkel a legelső érdeklődő meg fogja venni! Mi inkább arról beszélgettünk a buszon, hogy vajon van-e valami fogyatékossága a lakásnak, ami miatt ilyen “olcsó”? És ha igen, vajon mi? Összedől az épület? Mikor odaértük, láttuk, hogy a ház szuper. A környék gyönyörű. Akkor mi? Felújítandó? Még úgy is simán megéri ezért a pénzért.

Nos, gyenge a képzelőerőnk, úgy látszik. A lakásnak nem egy, hanem KETTŐ szépséghibája volt; de mindkettő akkora, hogy egyenként is elég lett volna ahhoz, hogy futva meneküljünk! Rögtön a lakásba érve látszódott az egyik, szinte háthahőköltünk a döbbenettől (én utána röhögtem is): egy tartóoszlop a konyha kellős közepén. De akkora, hogy képzeljétek, abban a konyhában csak oldalazva lehetett elférni, és leülni is csak egyetlen ember tudott (az oszlopot bámulva). Ami kivehetetlen, mert kémény fut benne.

De ha ez még nem lett volna elég. A lakás egyik oldalán az ablakok tényleg panorámás kilátásra nyíltak, még a Duna is látszódott. Belépve a nappaliba viszont az erkély a szomszéd háztetőre nézett... ami tele volt mobiltelefonátvivő-antennákkal! (Vagy hogy hívják őket) És amikor azt mondom, tele, azt úgy kell érteni, hogy az ott egy antennaerdő volt; átláthatatlan, bonyolult mintázatú, méretű és alakú cuccokkal. Kicsit olyan volt mintha valami kémsztoriban szerepelt volna az ember.

Pár percen belül levettük, hogy ez egy el-, és kiadhatatlan lakás. És mire hazaértem, lettem igazán mérges, hogy miért nem volt mindez benne a hirdetésben, miért nem játszott az ingatlanos csaj tiszta lapokkal? Miért álltunk meg a ház előtt, és miért mutogatta végig precizen, minden részletre kiterhedően a ház jellegzetességeit, a lépcsőt, a korlátot, miért hadovált percekig a ház közelgő beruházásairól - pedig ha tudom, miről van szó, el sem megyek? Azt hitte, hogy a behízelgő dumájával valakit is rávesz arra, hogy egy atomreaktor mellett éljen? Aki, ha kimegy a konyhába, nem tudja kinyitni a sütőt az oszloptól? Minden igaz volt a hirdetésben, csak éppen az egész egy nagy hazugság volt, és aznap öt család lett így átverve.

És az az érdekes, hogy én pár másodpercig mégis eljátszottam a gondolattal, hogy megveszem - amit a mai napig sem értek. Ez biztos valami pszichológiai jelenség, talán neve is van. Emlékszem, vártam, hogy a mamám esetleg kimondja a titkos jelszavunkat, amiben megegyeztünk, és ami azt jelezte volna, hogy a lakás vásárlásra érdemes. Nem mondta ki, én sem, utólag mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy nyilván szabad akaratából senki sem vesz meg egy ilyen kecót. Csak abban külónbözött a véleményünk, hogy melyik volt a gázabb: az oszlop vagy az antennarengeteg? (Az oszlop! Ja nem, az antennák...! Nem, mégis az oszlop! Na de azok az antennák!!...)

Á, nem is értem ezeket az ingatlanosokat. Ma egy másik nő olyan lakást javasolt, amelyben a konyhából nyílik a fürdőszoba. Szerencsére nem néztük meg, az irodájában voltunk, de akkor sem értem, hogyan merülhetett ez föl ezt komolyan. És még ő éreztette velem, hogy furák az igényeim!

Tavaszi szünet (avagy egy probléma megoldása)

Összepakoltuk a frissen mosott ruhákat, tetűmentessé tettük az autót, mindhármónk fejét megmostuk a tetűírtó samponnal (második menet), majd semmihez sem nyúlva gyorsan bezártuk magunk mögött a bejárati ajtót, és...

...otthon hagytuk a tetveket! (reméljük!)

Budapesten

Tegnap olvastam egy cikket, amely kedvet adott ahhoz, hogy végre én is elfoglaljam pozíciómat ebben a világértelmezési vitában: azaz, hogy lehet-e, szabad-e, érdemes-e, felelősségteljes dolog-e a gyerek kezébe Bartos Erika-könyvet adni, kiemelt figyelemmel erre a sorozatra. Aki nem tudná: ez egy hat kötetesre tervezett sorozat, amelynek témája a fővárosunk és annak nevezetességei. Három rész van már meg, a negyedik előrendelhető, én a legelsőt ismerem, az van meg nekünk.

Budapest történetét, látnivalóit és jellegzetességeit területenkénti bontásban mutatja be, egy mesébe ékelve, amelynek főszereplője ez a kisfiú – így ez a könyv ötvözete a mesének és az ismeretterjesztésnek. A hangsúly egyértelműen ez utóbbin van, már ebből az első kötetből is rengeteg (de tényleg, rengeteg) dolgot tud meg az ember, gyerek és szülő egyaránt.

Az indexes cikk azzal indul, amivel minden normális fővárosi értelmiségi kezdi: utálja Bartos Erikát, nem is ő vette a könyvet. Talán ebből a prekoncepcióból adódóan, de végig negatív marad. Mint a címből is kiderül, leginkább az zavarja, hogy irreálisan sokat költ a család egy-egy kiránduláson (aki nem olvasta a könyvet: a gyerek végigjárja a családdal/rokonokkal Buda egy-egy helyszínét). Görcsösen számolgatja, hogy mi mennyibe került; nos nem tudom, hallott-e már ez az újságíró a sűrítés vagy az összevonás nevű irodalmi eszközökről, de nekem borzalmas kekeckedésnek tűnik pénzügyeken leragadni (igen, baromi drága a várban fagyizni, aláírom) egy mesekönyv kapcsán. Realizmust elvárni egy 4–6 éves gyerekekhez szóló könyvtől. Hatványozott buzgalommal, fillérre pontosan kiszámítani (akarni) a költségeket.

Ami nem jelenti azt, hogy a könyv jó. Az emberrajzok a szokásosan borzasztóak, a történetek tényleg kicsit gagyik, a siket kislányon kívül minden és mindenki túlságosan comme il faut, de még a siket kislánynál is az az érzése az embernek, hogy a politikai korrektség jegyében született (mint ahogy alig van már film, amelyben ne szerepene egy alzheimeres rokon).

Ennek ellenére (ez most csavar lesz), nekem a könyv nagyon tetszik, több okból is. Először is: az ötlet – szerintem zseniális! (tényleg kár, hogy Bartos Erikának jutott eszébe, de hát most mit csináljunk) Főleg az ilyen külföldön született, félig magyar gyerekeknek szuper, akik az iskolai szüneteket Budapesten töltik. A könyv mintha nekik íródott volna, kedvet csinál a városnézéshez. Aztán meg: tényleg szépen vannak illusztrálva az élületek, felismerhetők. És végül: nagyon érdekes infókat oszt meg, és nemcsak a városról és a történelemről, hanem több más témáról is (csillagászat, szimfonikus zenekar, hörcsögök stb.). Én ezeknek ha a 20%-át ha ismertem.

Egyszóval: szerintem jó könyv, én ajánlom (már meg is vettem a másik kettőt). Boninak is tetszett, napokig várost és tornyokat rajzolgatott, miután elolvastuk.

A tetvek természetes élőhelye (avagy az Ördögi Kör)

Minket is utólért ez a tetűügy. Szóltak az oviban, hogy néhány gyerek tetves, és hogy Boni is vakarja a fejét. Megnéztük, de nem láttunk semmit, és Z. azon az állásponton volt (kénytelen voltam egyetérteni vele), hogy ha még nincs semmi, ne öntsük rá a tetűírtószert (végülis nem azért etetjük biokajával, hogy utána mindenféle peszticidekkel szórjuk meg csak úgy).

Aztán előkerült az első, jó nagyra hízott sárga színű tetű (blöááá), jött a tetűírtó sampon is (mindhármunknak; én addigra már annyira mindenhol vakaróztam – lábon, karon stb. – hogy vérvételt is csináltattam, nem a reumagyógyszeremtől van-e). Ha az ember elkezd valamit, csinálja rendesen, ugye, különben mi értelme van? Ezzel a mottóval álltam neki mindent kimosni (kifőzni!), lefertőtleníteni, Boni fejét naponta kétszer-háromszor átfésülni. Az elején az volt a munkahipotézisem, hogy kezeljük úgy az ügyet, mintha ebolavírusról lenne szó: minden, amihez Boni hozzáért (vagy amihez Boni sapkája, kabátja hozzáérhetett) kimostam. Kezdve a fogason lógó ezer kabáttól, sálaktól, sapiktól. Ébredés után raktam bele a komplett ágyneműjét-pizsijét a szennyesbe, miután hazajött az oviból, már mostam is a télikabátját.

Igen ám, de hamar rájöttem, hogy ha csak én vagyok ennyire mániákusan diszciplinált, akkor majdnem teljesen felesleges a nagy hűhó, ugyanis Boni megint elkapta valakitől az oviban – és mivel a rovarirtót csak 8 nap eltéréssel szabad újra a fejére kenni, most a két sampon között vagyunk, és még mindig találunk (igaz, nagyon picike) tetveket a hajában.

Nem értem, még a férjem, a higiénia nagymestere is azt állítja, hogy túlzásokba esem. Szerintem pedig együttes (sőt, közös) stratégiára lenne szükség az egész ovis társadalom részéről. Németországi kolléganőm azt mesélte, hogy náluk orvosi igazolással (hogy nem tetves) vissza sem veszik a gyereket az oviba. Teljesen megértem! A múltkor a játszón azt mesélte egy nő (szintén tetvesek voltak a gyerekei), hogy a 30 fokban mosott mindent – csak fogtam a tetves fejemet! Valójában az lesz a csoda, ha valaha meg fogunk szabadulni ezektől a dögöktől.

Bonikám meg olyan aranyos, teljes nyugalommal veszi tudomásul, hogy rovarok élnek rajta és belőle. Partnerként hagyja, hogy kurkásszam a fejét, nem sérelmezi, hogy az alvósállatait egymás után tesszük karanténba, megérti, ha kérem, hogy ne hajtsa le a fejét a kanapéra, jó képet vág a mindennapi hajmosáshoz stb., stb.