Szépirodalom idegen nyelven

Nehéz olyan hasonlatot találnom, amely pontosan illusztrálja azt az érzést, amikor franciául (ritkán: angolul) olvasok szépirodalmat. Amit elég ritkán teszek, mert legjobban, legpontosabban és leggyorsabban magyarul tudok érteni és érezni.

Olyan ez, mint amikor a dolgozószobámban körülnézvén élesen látom a körülöttem lévő tárgyakat: a képernyőt, a klaviatúrát, az íróasztalra tett kézkrémet, zsepis dobozt, bögrét, papírokat. A falon Boni rajzai. Kinézek az ablakon, amelyen még rajta vannak a karácsonykor odaragasztott hópelyhek. Látok egy kopasz fát, egy házat, az eget. Minden tárgyat jól ismerek. Tudom, hogy a bögre alján tejeskávé lötyög, ismerem a ház mögötti utcát, tudom, hogy a fa hársfa, tavasszal illatos, ősszal szép sárga. Emlékszem, kb. mikor készítette Boni a rajzokat. Nem tudom ugyan, hogy milyen papírok vannak odaszórva a képernyő mellé, de érzek valami tompa nyomást és bűntudatot, hogy azoknak a papíroknak nem kellene ott lenniük. Becsukott szemmel is tudom, hol van a szótár, és azt is tudom, hogy egy tollnak is kell lennie itt valahol, és ha nincs itt, az szokatlan/rendellenes/hibás.

Ha franciául olvasok egy regényt, akkor – szövegtől függően persze –, de általában olyan érzésem van, mintha félhományban valaki másnak az ismeretlen íróasztalán kellene kiigazodnom. Látom én a tárgyakat, de homályosan. Nem olyan élesek a színek. Ráadásul sok mindent többször kell megnéznem ahhoz, hogy tudjam, mi az. Sok idő, mire mindent kiismerek, fáj a szemem. Mi van ebben a dobozban? Bele kell néznem a bögrébe, hogy tudjam, üres. Fogalmam sincs, mi van a papírokra írva, de azt sem tudom, hogy kellene-e tudnom vagy sem. Szép ugyan az a fa meg a ház az ablakon túl, de nem láttam még őket más perspektívából. Van-e itt toll? Kell-e itt tollnak lennie? Jogos-e az az elvárásom, hogy legyen itt toll? És mi ez a kék izé? Zsepisdoboznak gondolnám, a kontextusból kiindulva, de egy gyerekszobában nézném inkább játéknak.

Sántít, de mégis ez a jelenlegi legjobb hasonlatom. A végén talán ugyanúgy kiigazodom mindkét irodában, az enyém azonban otthonosabb. Magyarul olvasni nekem azt jelenti, hogy nem (nagyon) érhet meglepetés.

Kiragadott példák: nem tudom, hogyan néz ki pontosan a szurdok vagy a horhos, de be tudom lőni, hogy topográgiai szakszavak, valami mélyedéseket jelölnek. Talán nem tudnám definiálni a kopár szik sarját sem, de tisztában vagyok irodalmi jelentőségével. Tudom, hogy milyen stiláris értéke van annak a kifejezésnek, hogy öreg este, de a francia au petit matin-ról már nem tudom tutira megállapítani azon szövegek körét, amelyekben fellelhető.

De nem csak lexikális szinten vannak nehézségeim, hanem a mondat szintjén is; gyakran belebonyolódom az előre- és hátrautalásokba, amit a franciák valahogy rögtön levesznek. Nekem pedig azt kell folyton bogarásznom, hogy az nő- vagy hímnemű névmás most vajon melyik (nő- vagy hímnemű) szóra utal vissza.

Kulturális utalások: ez nem is kell részletezem. Egyszer elmagyarázta valaki, mit jelent egy szövegben a „XY. m'a tuer". Ki nem találtam volna. Azt is elhiszem bemondásra, hogy a „J'habite sur Paris” kifejezést magára valamit is adó kultúrember nem használja, ahogy a „pas de soucis”-t sem.

Még a központozási szokások, a gondolat- és idézőjelek is szokatlanok a franciában... tulajdonképpen én annyira, de annyira szeretem a magyar nyelvű könyveket!