Hogyan kell (lehet) játszani egy kalózhajóval?

Tudjátok, azzal a Playmobil típusúval, ami nem csak, hogy drága volt, de amit legalább két óráig szereltünk össze (elemlámpával, csavarhúzóval, az útmutató tüzetes és idegölő tanulmányozásával).

Hát mi itt azzal úgy játszunk, hogy letettük szépen egy sarokba, és elővettük a dobozát...

Ennek a gyereknek nem kell játék!!

Valóra váltani gyerekkori álmainkat

Mindig is plafonig érő, jó illatú karácsonyfára vágytam (kicsi műfenyőnk volt egész gyerekkoromban, grrrrrr). Idén én vettem meg a fát, gondoltam, belecsapok a lecsóba és megveszem a legnagyobbat, legszebbet, hagy örüljek örüljön Boni...

Így jár az, aki tovább nyújtózkodik mint ameddig a belmagassága ér!

Minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket kívánok!🎄

Karácsony előtt

(Molnár Ferenc, részlet)

[…] A hivatalban bementem a főnökömhöz, és megkérdeztem tőle, hogy mit akar karácsonyra, nehogy olyat vegyek neki, amije már van. Azt mondta, hogy megkérdezi a feleségét. Én ezt már ismerem. Tavaly is ezt mondta, de nem a feleségét kérdezte meg, hanem Galgócer bácsit, mert ő tartozik neki, és kénytelen karácsonykor kedveskedni neki. Emlékszel, tavaly minden baj volt: Galgócer bácsi tizenkét személyes ezüst evőeszközt kért tőle, s akkor ő nekünk azt mondta, hogy a feleségének ez kell, és nekem meg kellett venni a tizenkét személyes ezüst evőeszközt. Hát az idén már jó előre elmentem Galgócer bácsihoz, és megkértem, hogy a rossz pénzviszonyokra való tekintettel ne kérjen a főnökömtől valami drágát, mert azt úgyis nekem kell megvennem. Ezért a szerénységért én neki újévre egy skatulya finom szivart ígértem. Megegyeztünk Galgócerrel, hogy az idén nagyon szerény lesz, és magának egy üveg kávélikőrt, nejének pedig egy üveg otkolont fog a főnökömtől kérni.  A főnököm tegnap bejött a szobámba, és nagy képpel kávélikőrt és otkolont kért. Én megígértem, és rögtön telefonáltam doktor bácsinak, aki Galgócernek is háziorvosa, hogy ajándékozza nekünk kétszer a likőrt meg az otkolont  – mert egyszer, mint felírtad, megkaptuk tőle a szappannal, a szájvízzel és a szalmiákkal együtt, ami továbbmegy a franciánéhoz, onnan Herminhez, onnan vissza hozzánk, tőlünk Steinerékhez, s onnan vissza doktor bácsihoz – mondom, ajándékozza nekünk még egyszer ezt a két üveget, mert újévre úgyis visszakapja a Galgócertől. Doktor bácsi belement, és Galgócernek azt üzente, hogy újévre likőrt, otkolont és szivart akar. Így aztán minden rendben van, mindenki kapott, mindenki adott, és doktor bácsi végleg visszakapja mindazt, amit a gyógyszerész neki karácsonyra küldeni fog. Mert összes ismerőseink közül ő az egyetlen, aki tényleg a magáéból ad. Viszont ezzel szemben ő az egyetlen, akihez valamennyien elmegyünk vásárolni, és aki mindnyájunkon nyer. Úgy, hogy ő sem fizet rá. Érted, mamus? […]

Egy rendszerszintű és visszatérő probléma további elemzése (azaz a sztori folytatása)

Lett vonatjegyünk.

Mikor már a legmagasabb fokára hágott az idegbajom (azaz a szokásos forgatókönyv második szakaszában, közvetlenül a hetekig tartó halogatás után, egyszercsak) elzavartam elküldtem Z-t a pályaudvarra, hogy teremtsen elő három retúrjegyet Párizsba (számozott ülésekkel), és lehetőleg nélkülük ne is jöjön haza. Kelletlenül elment. A pályaudvarból kétségbeesetten hívott, hogy nagy a sor. Kíméletlenül leráztam.

(Hatásszünet. Egy órág állt sorban.)

Hazajön halál lelkesen, vonatjegyeket és papírokat lobogtatva. Nagy hanggal, vidáman magyarázza, hogy képzeljem el, tök kedvesek voltak az ügyintézők, mindenki összedugta a fejét, és sikerült egy olyan konstrukciót kikalkulálni, amivel nemcsak ülőjegyünk, de Boninak egy éves előfizetése, meg biztosítás, meg egyéb kutyafülék járnak, mindezt kedvezményes áron, a kívánt időpontban. És magyaráz, magyaráz, lelkesen rajzolja egy boríték hátára az üléseket, és hogy majd kivel kell elcserélnünk a helyet, mert sajna egymás mellé már nem volt, de – magyaráz tovább – bárkinek érdekében áll majd, hogy átüljön a mi helyünkre (ezt további rajzokkal illusztrálja).

Én meg közben arra gondolok, hogy ennek pontosan így kellett történnie, hiszen mindig ugyanez a mintázat: én kitalálok valamit, amire ő nem mond se nemet, se igent, viszont a halogatással majdnem meghiúsítja. Döntésképtelenségét lazaságba csomagolván eladja úgy az egészet, hogy már megint én akarok valamit (hiszen folyton ugrálok). És miután az utolsó pillanatban, több napos duzzogás és veszekedés után már nincs jegy, nincs szabi, nincs szálloda, van viszont általa kreált probléma – nos, akkor ő ezt a problémát általában zseniálisan megoldja.

És nem érti, miért rinyálok, hiszen utazunk, nem?

És aztán a helyszínen ő a legboldogabb, szinte ő érzi magát a legjobban. De nem csak az utazással, pont ez volt az online nagybevásárlással is (eleinte húzta a száját, most ő kérdezgeti, hogy mikor hozatok már megint a boltból), sőt a gyerekvállalással is (évekig tartó halogatás után most olyanokat mond Boninak, hogy hogy tudtam nélküled élni?).

Most már csak azt nem értem, hogy én – feltérképezvén a szenáriót és felismerve s mögöttes okokat, felnőtt, saját keresettel rendelkező, diplomás választópolgár létemre – hogyan mehetek bele ebbe a játszmába minden egyes alkalommal?!

Hogyan lettek vajnatímeás problémáim?

Ha családi konfliktus, akkor az tuti utazással kapcsolatos. Sőt: ha utazni szeretnék, az teljes bizonyossággal családi konfliktusba torkollik, aminek előzménye, lefolyása és kimenetele előre borítékolható. Ha óvodai szünet van a láthatáron (már pedig van! jó sok!), már előre görcsbe rándul a gyomrom: hogyan fogom lenyomni Z. torkán, hogy megint el szeretnék utazni. Márpedig annyi a rokon, olyan különböző helyeken, hogy ha mindenkit be akarunk ütemezni, akkor utazni kell. Ráadásul miért maradnánk itt, ebben a városban, ahová nem köt minket semmi, amikor szabadságon vagyunk?

De a probléma nem is az, hogy Z. ne szeretne menni. A gond az, hogy a férjem önmagát a rugalmasság és a spontaneitás királyának képzeli. És tényleg, munkájából kifolyólag oda és akkor megy, amikor csak szeretne, annyi és olyan hosszú szabit vesz ki, amennyit (és amilyet) csak akar. De hát itt vagyunk neki mi! Én, akinek egyeztetnem kell a kollégáimmal, munkákat befejezni, határidőket tartani, és Boni, akinek megadott időkben vannak csak szünetei (és hülyék lennénk máskor menni, így is olyan nehéz lefedni a szüneteket).

A jelenlegi konfliktus, ami miatt úgy felpaprikázódtam tegnap, hogy azóta is mérges vagyok: szeptember óta (!!) rágom Z. fülét, hogy a téli szünetben menjünk el pár napra Párizsba, mivel Boninak beígértük a csillogó Eiffel-torony látványát.  Z. egészen a tegnapi napig húzta-halasztotta a foglalást – vonattal szeretnék menni, sokkal kényelmesebb, praktikusabb (sajna jóval drágább is), és Bonikám még nem ült gyorsvonaton. Olyan indokokkal szerelt le, hogy „ki tudja mit fogunk csinálni” abban a másfél hétben, „esetleg elutazunk messzire”, és „ne blokkoljuk le azokat az időpontokat” meg hogy „nem szeretek előre tervezni”. Magyarán: elodázás, mézesmadzag, amit én megint elhittem, benyaltam!

Tegnap elegem lett (pedig megint kezdett belengetni mindenféle terveket, amelyek soha nem válnak persze valóra), úgyhogy elkezdtem vonatjegyeket nézegetni. Rögtön felment a vérnyomásom, látván, hogy az árak a csillagos egekben, de ráadásul valami újfajta foglalási módi miatt – legutóbb januárban utaztam Párizsba vonattal, akkor még nem szembesültem ezzel – állójegyeket árulnak (aranyáron) a TGV-re. Megáll az ész.

És most az a helyzet áll fönt, hogy én vagyok a nyavalygós nőszemély, akinek soha semmi sem jó, aki azon mérgelődik, hogy nem tud Párizsba utazni – hallom vissza a férjemtől. Gondoljak a sok éhező afrikai gyerekre, akik nemcsak Párizst, de tiszta ivóvizet sem látank életükben! Komolyan megáll az eszem. Ezt az utat olcsón kihozhattuk volna (ülőhellyel) úgy, hogy már októberben megvesszük a jegyeket. Amire nem volt hajlandó, mert ki tudja milyen vissza nem térő lehetőségek, egzotikus tengerentúri utak és váratlan vendégek jönnek közbe. Igen, panaszkodom, mert megint miatta, a halogatás, halogatás és a halogatás miatt maradunk le valamiről. Ráadásul ez a halogatás olyan jól meg van ideologizálva, és olyan jól érvel, hogy mindig kiderül a végére, hogy én vagyok az elkényeztetett asszonyság, akinek utazgatni támadt kedve.

Folyton utazunk, minden évszakban elutazunk valahová, most mit sírsz! – a következő kártya, amit szeret kijátszani, de ami megint egy totálisan hamis érvelés. Ugyanis valóban sokat utazunk, ez tény, de CSAKIS AZÉRT mert én mindig nagy nehezen keresztülviszam az akaratomat, lefoglalom időben, szabit veszek ki, fölkészülök, hetekig tartó rábeszélést, puhítást, meggyőzést alkalmazok, azt is bevállalva, hogy akaratos és hisztis tyúknak vagyok elkönyvelve. Aztán Z. a legboldogabb, amikor két hetet töltünk a fia lakóhelyén, bérelt házban (amit az én nyomásomra vettünk ki áprilisban).

És végezetül: nekem az utazáshoz a tervezés, a várakozás, az előkészületek is hozzátartoznak. Szeretem tudni, hogy X hét múlva utazunk! De ha belegondolok a 2019-es szabitervekre, összerándul a gyomrom...

Kányádi Sándor: Gyermekkor

Hóharmaton mezítláb jártam,

ólmos esőben bőrig áztam;

éjjel az erdőn, félelmemben,

hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik – most, hogy emlék –,

mintha egy tisztás szélén mennék

fütyörészve, hol alkonyatkor

őzek ittak ezüst patakból.

Olvasástanulás

Az ember (a blogíró) egészen elfelejti, hogy milyen összetett és többlépcsős folyamat az olvasástanulás. Annyira alapvető és automatikus dolog olvasni (tudni), annyi betű és mondat veszi körül az embert gyerekkora óta, hogy rácsodálkozik: miért ilyen nehéz ez egy gyereknek?

Mármint nem nehéz, a szó módszertani értelmében, mert nem kérünk rajta számon semmit, nem tanítjuk (legalábbis mi nem. De hogy az oviban mit csinálnak, az rejtély). Tény, hogy Bonit egy-másfél éve elkezdték érdekelni a betűk, és onnantól kezdve mindig azt hittem, hogy na, még pár hét, és ez a gyerek magától megtanul olvasni. Nem kifejezetten a könyvek érdeklik, hanem minden, ami az írással és a betűkkel kapcsolatos: tollat kézbe venni, papíron nyomot hagyni, jelek rendezett halmazából szavakat képezni, szavakat fölismerni, kibetűzni és lediktáltatni. Hamar megtanulta a nagy nyomtatott betűket (olvasni, írni), majd pár hete megtanulta a kis nyomtatott betűket is (kiolvasni; de azokat is le akarja írni – pedig azok nem is arra valók). Kb. 15–20 szót látásból fölismer. Tavaly megtanult az oviban szótagolni, ügyesen tapsolja el a megfelelő szótagszámot. Noha ez nem is olyan egyszerű franciául, nekem sok szónál vannak kétségeim (pl. Sébastien – három vagy négy szótag?).

De a lényeget, azaz hogy a szavak különböző hangokból állnak, és hogy írásban ezeket a hangokat jelöljük, szerintem még nem érti. Nagyon hezitál, amikor azt kérdezem, hogyan kellene a papírra írt PAPA szóból PAPI-t képezni, mit kellene elvenni és hozzárakni. Sőt, azt is észrevettem, hogy gyakran azt sem tudja, melyik szó milyen betűvel kezdődik! Pl. azt mondta a Mireille-re hogy az Í-vel.

Elképzelhető, hogy a betűk ismerete egy picit hátrányt jelent ilyen szempontból. Pl. amikor azt kérdeztem, hogy mivel kezdődik a Judit név, nem tudta megmondani (vagy kiejteni) a J hangot, viszont azonnal tudni akarta, hogy akkor azt most hogyan kell írni. Márpedig a franciában a J-re nincs külön betű (noha magát a hangot ejtik, lásd a fent említett női nevet). És ha nincs betű rá, akkor ott a tudománya megakad, nem tud a hanggal mit kezdeni.

Olyan fura, hogy több mint egy éve ismeri a betűket, viszont magát az összeolvasást, mint gyakorlatot még egyáltalán nem tudja értelmezni. Azt értem, hogy a hallott szöveg leírása (nyelvtani háttérismeretek hiányában) nagyon nehéz lehet egy kisgyereknek, de az ember azt gondolná, hogy a szavak dekódolása a betűk ismerete után már csak egy lépés – hát nem.

Terápiás időutazás

Mivel Boni gyakran kérdezi, hogy mit csináltam, amikor kicsi voltam, és mivel én is szívesen mesélem az ámuldozó gyereknek, hogy gyerekkoromban betonból voltak a csúszdák és nem lehetett kapni banánt, egy barátnőm ötlete alapján (nekem miért nem jutnak eszembe ilyen ötletek?!) karácsonyra készítek Boninak egy könyvet a gyerekkoromról. Kis történeteket állítok össze benne, fényképekkel, illusztrációkkal.

Úgyhogy napok óta a múltban élek. Mozgósítottam a családot fotókért, töröm a fejem, hogy mi lehet érdekes egy ötéves gyereknek. Azt gondolom, konkrétumok kellenek, márpedig hétéves koromig bezárólag (itt húztam meg a határt) nagyon kevés emlékem van. Ez az egyik legnagyobb tanulsága számomra ennek az időutazásnak. Emlékszem illatokra, ízekre, hangokra, mesékre, érzésekre (csalódás, félelem, öröm), nagyon jól emlékszem tárgyakra is (a nagymamám konyakosmeggyes-dobozában tárolt filctollak!), de konkrét szori kevés van, nagyon kevés.

Pedig négy évig jártam oviba, 30 perc volt az út gyalog – és mégsem emlékszem egyetlenegy útra sem! Ez hogyan lehetséges? Nincs előttem az óvónénim arca, egyetlen gyerek nevét sem tudom fölidézni. Ráadásul a húgommal egy oviba jártunk, de ez is tök rejtély, hogy találkoztunk-e egyáltalán az udvaron? Hogyan képes az ember hosszú-hosszú ovis évekből csak pár mondatra, néhány öltözőszekrényre, az ázott beton szagára és a Moncsicsi babára emlékezni?

Ijesztő. Vajon Boninak mi marad meg ezekből az évekből... semmi? (költői!)

Lesz egy fejezet a nagymamámék budapesti lakásáról, ahová imádtam járni. Nagy nehezen összekapartam két-három történetet (arra pl. világosan emlékszem, hogy abban a lakásban tanultam meg fonni), és ahogyan törtem a fejem, és gondolatban végigmentem a lakás különböző pontjain (becsukott szemmel is emlékszem rá), két dolog ütött szöget a fejemben, egyik sem forradalmi gondolat, és mindkettő a minket körülvevő tárgyak mennyiségéről és hasznáról ad számot: először is, hol tárolták a nagyszüleim a holmijaikat? Egy 54 m2-es lakásról van szó, és két nyugdíjasról... annyi cuccal összesen, amennyi nekem mondjuk már az egyetem elvégzése után volt. Másodszor pedig: milyen érdekes, hogy ott jól éreztem magam, noha nem voltak játékaik.

Az is érdekes, hogy az ember gyerekfejjel, gondtalanul megél olyan pillanatokat is, amelyek később, kontextusba helyezve történelmi jelentősségűnek bizonyulnak. Most nem a Központi Bizottságon belüli erőviszonyok változására gondolok, hanem pl. a Farkas Bertalan űrrepülésére. Állítólag még mesét is olvasott az űrből a magyar gyerekeknek (wikipédia). Gondolom én ott ültem az Esti Mese előtt, és mégsem maradt meg az egészből semmi.

Amikor a neten keresgéltem képet arról a házról, ahol fölnőttem, belefutottam korabeli híradásokba egy akkor történt hatalmas tragédiáról (egy robbanás során többen meghaltak). Akkor már 17 éves voltam, és igaz, hogy már nem laktunk ott, de a régi otthonunkkal szemben lévő ház robbant föl. És megint ledöbbentem azon, hogy alig-alig emlékeztem az esetre. Pedig az egészt várost megrázta a történet, és most így visszaolvasva, én is iszonyodva láttam, hogy egy 17 éves ikerpár is meghalt a balesetben. Értitek, én is annyi idős voltam akkor, talán látásból ismertem is őket, rettenetes volt a sztori, és engem akkor egyáltalán nem kavart föl (bezzeg most!). Vajon mert nem volt internet, nem tudtunk az ügyön kérődzni? Vagy mert az ember 17 évesen hallhatatlannak érzi magát?

Vajon mi az a pár történet, ami Boniban is kitörölhetetlenül megmarad? És tényleg el fogja felejteni ezekkel a sok együtt eltöltött idővel, sétával, utazással stb. kapcsolatos konkrétumokat? Persze, nem ez számít, nyilván, a lényegre (szerető család) emlékezni fog.