Könyv, csoki, virág

Kollégákkal-barátnőkkel kialakult az a szokás, hogy ha valakinek szülinapja van, másvalaki a társaságból körbeír, az érintettek együtt megszervezik, kitalálják és megveszik ajándékot, a pénzt pedig arányosan elosztjuk. Egészen novemberig én is részt vettem ezekben a brainstormingokban, kör-e-mailekben, képeslap-aláírásokban anélkül, hogy magukra a bulikra, éttermi vacsikra el tudtam volna menni. Aztán novemberben egyetlen egy kolléganőm köszöntött föl a saját szülinapomon, és basszus, én komolyan annyira megkönnyebbültem: ezentúl teljesen legitim módon fogom tudni kihúzni magam ezek alól az össznépi szerveződések alól!

Tiszta hülye voltam amúgy, hogy eddig nem mertem nemet mondani. Volt, hogy olyan csajok ajándékába szálltam bele, akiket évek óta nem is láttam. Aztán meg az utóbbi években kezdett totális kínszenvedéssé válni az egész; senkinek nem volt semmi ötlete, személyes meg pláne nem, így 10+ év után havonta kitalálni valakinek egy ajándékot (mármint: mindig másnak, ugye) baromi nehéz. Így születtek a masszázs-utalványok, a welness-hétvégés belépők és társaik. Majd rohangálhattunk egymás irodájába fillérre pontosan kiszámolt apróval, vagy utalgathattunk egymás számlájára nevetséges összegeket.

Azóta nem vagyok szívbajos, megírom, ha nem tudok részt venni ebben vagy abban a köszöntésben, és kérem, hogy vegyenek ki a levelezésből. Nem mondom, hogy nem volt meg az egész procedúrának a maga bája régen, de ma már csak teher. Két kolléganőmet továbbra is felköszöntöm, a többieket csak akkor, ha az adott bulira tényleg el is tudok menni. Mennyivel egyszerűbb így az élet!

Ami nem azt jelenti, hogy mindenkivel merek ilyen laza lenni. Az ajándékozás nagyon sok esetben továbbra is kényszer, kötöttség, saját magamra rótt elvárás. Vannak emberek, akikkel beleragadtunk egy olyan helyzetbe – hogy ne mondjam: ördögi körbe – hogy minden alkalomra ajándékot adunk egymásnak – és akkor most nemcsak a saját szülinapunkról és a karácsonyról van szó, hanem a gyerekek szülinapjáról is, meg a srí lanka-i utazásról is, ahonnan nemrég kaptam – tuti jó szándékkal vásárolt – szerecsendiót meg hűtőmágnest.

Nem tudom, mi a jó megoldás, néha én is szeretek (és szoktam) jól eltalált ajándékot kapni, amiről érződik, hogy az illető utánajárt, időt és energiát szánt rá. Ugyanakkor nekem sincs mindenkire mindig ugyanannyi időm, energiám és ötletem. Néha viszont szuper és testhezálló ajándékokat is képes vagyok kiötölni. Viszont ha az ember egyszer elkezdi... olyan nincs, hogy csak egyik-másik szülinapra ajándékozunk, ugye? Lehet olyan, hogy egyszer viszek a barátnőmnek Budapestre egy rúzst, mert mindig rágondolok, ha azt a színt látom, annyira illik hozzá, de amúgy nem szokásom megajándékozni?

Amúgy a könyv(utalvány), a csoki és/vagy a virág tényleg a lehető legjobb válsztás, és szinte az összes ajándékozási helyzetet lefedi. Sőt, azt hiszem, én egy hosszú e-mailnek, egy váratlan telefonhívásnak még jobban örülök. A mai gyerekeknek meg már tényleg mindene megvan, a Jonatánnak vett kalapácsozós készlettel bontatlanul jöttünk haza Budapestről, mert pontosan ugyanaz már megvolt neki. Bonikám játékait pedig a pincében tároljuk, én nem tudom, mi van ezzel a gyerekkel, de játékkal két percnél tovább nem lehet lázba hozni (ellenben egy ápisztba képtelenség vele elmenni).

Hétvégén vendégeink voltak uzsonnára*, és noha én is úgy tanultam, hogy vendégségbe üres kézzel menni illetlenség, de ők bizony üres kézzel jöttek, és szuper volt. Nem maradt ránk süti, nem kapta meg Boni a huszadik műanyag kis izét, nem kell majd azon tanakodnunk legközelebb, hogy mi mit vegyünk a kislányoknak, nem volt szabadkozás, nem volt műöröm, nem volt csomagolópapír, nem kell semmit visszavinnünk, kicserélnünk, nem érezte senki magát hülyén.

* Egyébként az a magyar lány jött a családjával, akinek a telefonszámát a reumatológus adta meg, emlékeztek? Nagyon szimpik!