Vélt vagy valós tulajdonságaim

Azok között a mondatok között, amelyek útmutatóként végigkísérik az embert életén, szerepel az is, amit egy munkahelyi csapatépítésen hallottam egyszer, és ami valahogy így szólt: az ember nagyon könnyen elfelejti, hogy miről beszélt (vagy akár vitatkozott) valakivel, arra viszont mindig fog emlékezni, hogy hogyan érezte magát közben.

Szerintem sok igazság van ebben. Én nem csak, hogy saját magamat érzem jól vagy rosszul egyik vagy másik emberrel, hanem konkrétan saját magamat is szinte más embernek gondolom, attól függően, hogy ki a beszélgetőpartner.

Mondanom sem kell, hogy Z. évekig azt éreztette velem, hogy iszonyú csinos, helyes és érdekes csaj vagyok, akinek kívánsága parancs, és akiért a csillagokat is érdemes lehozni az égről (valahogy ez aztán elmúlt vagy megkopott, nem is tudom; ma már inkább problémákat oldunk meg együtt). LB-vel úgy érzem, minden beszélgetésünk műalkotás: íve, tartalma, mély értelme van. Vagy inkább mint egy jó kaja, egy falat kenyér, amire éppen akkor baromi nagy szükségem van. Anne-nal meg mindig úgy érzem, jobb emberré válok, hiszen maga a levegő is megtisztul, amellyel Anne, ez az emberi lélekbe rejtett fennség érintkezik. Pszichoterápiára azért szerettem járni, mert az volt az érzésem: kalandornő vagyok, aki országokat, városokat maga mögött hagyva, igazi kozmopolita européerként okosan, megfontolva építi a maga életét. Mivel szocializmusban éltem 14 évet, Nyugaton meg nem szerezhető tudással és bölcsességgel vérteződtem föl, még franciául is választékosabban beszéltem a nővel. Talán pont ezért is volt felesleges az egész, hiszen én nem azért jártam oda, hogy pozitív megerősítést kapjak, teljesen másra volt szükségem.

Zsombor kollégám kihozza belőlem az élmunkást; ha vele dolgozom (ami miatt hálát adok az égieknek) nem szeretek nemet mondani, szeretek viszont jól és pontosan dolgozni, időre elkészülni, megbeszélést rövidre zárni, egyetértésre törekedni és maximális kompromisszumot kötni. Petra barátnőm szinte az életem része a napi (akár többszöri) telefonbeszélgetéseinkkel, amelyeket ott folytatunk, ahol előzőleg abbahagytuk – tabuk nincsenek. Hülyének nézve nem vagyok.

Zsuzsival úgy érzem, vicces, poénos és laza vagyok, akiből csak úgy röpkednek a frappáns bon mot-k, Dóri unokatesóm pedig maga az anekdotázás nagymestere. Vele csak hátradőlök a székben, hagyom, hogy meséljen, és tudom: úgy fogok szórakozni, ahogy nagyon titkán. Sőt, valójában én magam is egy sitcom főszereplője vagyok, színes társalgó; minden, ami velem valaha történt, azért esett meg, hogy azt társaságban méretre szabva, a hallgatóság igényeihez illesztve elmesélni lehessen.

G. – szerencsére csak volt – kolléganőmmel úgy éreztem: bűnös vagyok. Teljesen mindegy, mit kérdezett, mivel gyanúsított meg, vagy meggyanúsított-e egyáltalán, ha vele állok kontaktusban, akkor bűntudatom van. Adél barátnőmmel mindig rádöbbenek: az élet baromi nehéz. A papámmal: annál még sokkal-sokkal nehezebb, tulajdonképpen érthetetlen, hogy van egzisztenciám, megtakarításom, jövőképem, kapcsolati tőkém. Ha a mamámmal töltök egy kis időt, akkor minden (de főleg én) szürke, unalmas, lanyha (vagyok). Felesleges még beszélgetni is. Tobzódunk a tabukban, a ki nem mondott szavakban, a meg nem fogalmazott érzésekben. Többször is előfordult az utóbbi években, hogy a mamámmal shoppingoltam; rendre megbántam mindent, amit vele vásároltam, nem is hordtam azokat a ruhákat. Pedig nem beszélt rá semmire, egyszerűen csak sugárzik róla az üzenet, hogy ruhákra költeni teljesen felesleges, jó lesz a legolcsóbb is.

És a húgom. Most jöttem rá, hogy mi az, ami nem stimmel a kapcsolatunkban (azon kívül, hogy baromira kritikus, türelmetlen és hangulatember). Ha a húgommal beszélek, egy irigy és egoista nővérnek érzem magam, akinek fura szokásai és hobbijai vannak, bénán öltözik, halál unalmas, érdektelen, rugalmatlan, vaskalapos, humortalan és nem halad a korral*. Valószínűleg ezért nem mesélek el neki évek óta semmi fontosat. Jobb megmaradni a felszíni beszélgetésnél, abból nem lehet baj. Titokban mindig attól félek, hogy megint a fejemhez vágja (már megtette, vagy csak képzelődöm?), hogy az anyánkra hasonlítok!!

Amúgy szerencsésen, veszekedés nélkül eltelt ez a hét, elmentek, kitakarítottam, jól elfáradtam. De mire végére jártam a fenti gondolatmenetnek, az fogalmazódott meg bennem, hogy hiába vagyunk testvérek, hiába közösek életünk legfontosabb emlékei, én nem vagyok köteles olyan emberrel kapcsolatot fenntartani, aki csak lehúz, akivel nem érzem jól magam és akivel minden problémás. Tök felszabadító érzés volt.

Csak most itt van ez a Jonatán, akivel Boni tök jól eljátszott (érdekes, mennyire egyenrangúnak, néha már konkurenciának is tekintette), szóval lehet, hogy a gyerekek miatt érdemes lenne ezt az egészet erőltetni.

* irigy és egoista = Bonit és Jonatánt látván minden világos.  Az első (nagyobb) gyerek törvényszerűen kiveszi a kicsi kezéből az autót. Ezért gyerekkoromban rámsütötték az „irigy” jelzőt. Felnőtt voltam, mire rájöttem: én abszolút nem vagyok irigy.
fura szokások és hobbik = én mindig is kézművesebb voltam, bábszakkörre, meg ilyenekre jártam, egyszer furulyáztam is**
bénán öltözik = na jó, bevallom, megvolt a magam tarisznyás-bő nadrágos korszakom, de még 1994-ben!
unalmas, érdektelen = még a FB-ot sem nyitom meg soha... lájkjaim sincsenek...
vaskalapos = a húgom koordináta-rendszerében a rendrakás és a takarítás nyilvánvalóan kispolgári csökevény, ellenben a káosz, a kupi, az utolsó pillanatban leadott diplomamunkák és a határidő után benyújtott adóbevallás a haladó gondolkodás és az előremutató laissez-aller jele.
humortalan = tény, hogy a húgom baromi vicces, nekem a lépcsőházban sem jut eszembe az, amit ő csípőből kiráz.
nem haladok a korral = az is igaz, hogy a magyar közéletet nem nagyon ismerem, másrészt pedig bölcsész voltam (ő jogász).

** Többször is fölemlegeti, finnyás esztétaként, hogy kamaszkora legborzasztóbb emlékei közé tartozik, amikor vasárnap esténként rágyújtottam valamelyik magyar népdalra. Most kitalálhatjátok, volt-e kedvem a húgom előtt gitározni ezen a héten?