Az ember néha nem ért semmit

Tegnap őrült kegyetlen dolgot műveltem Bonival, egész délelőtt rosszul voltam a lelkiismeret-furdalástól: kényszerítettem, hogy ujjatlan pólóban menjen oviba. Sírt, kapálózott, ígérgetett fűt-fát, de nem engedtem. Valamiért Boni csak hosszú nadrágban és hosszú ujjú pólóban hajlandó oviba menni. Tavaly nyáron még Magyarországon sem hordta az ujjatlan fölsőket, idén sokkal jobb a helyzet, otthonra és a játszótérre már fölveszi. Oviba nem. Tegnapra viszont szokatlan kánikulát mondtak, plusz úgy gondoltam, talán ez is valami olyasmi, mint amikor nem akarja megkóstolni a körtét, és amikor kötelezően meg kell ennie belőle egy falatot, jön rá, hogy tulképp szereti a körtét.

De aztán mégsem úgy tűnt, hogy ez a körtéshez hasonló eset lenne, mert hiába ígértem neki ajándékot (hmmm...), hiába tűntem hajthatatlannak, nem akart beletörődni az ujjatlanba. Kiráncigált a szekrényéből egy hosszú ujjút (már csak a téliek voltak tiszták), próbálta magára húzni szegénykém, belegadalyodott („Mama, nem sikerül!!), így indultunk oviba. Féltávon fölvettem, mert annyira sírt, cipeltem, folyt rólunk a víz. Az oviban elmagyaráztam a helyzetet (az óvónő minket már amúgy is hülyének néz), a ricsajra kijött az igazgatónő is, aki szintén megerősítette, hogy hosszú ujjúban meg fog sülni a gyerek.

De miért voltam ennyire szigorú? Először is, tényleg meleg volt. Másodszor pedig idegesített, hogy nem lehet belőle kihúzni, mi a baja a rövidujjúkkal (azt gondoljuk egyébként, attól fél, hogy valaki megharapja), harmadszor pedig a konfliktus hatalmi harccá fajult – pedig nagyon vigyázok, hogy ilyenekbe soha nem menjek bele. De volt egy olyan pont, ahonnan már úgy gondotam, nem tudok visszalépni (tudom, hülyeség). Pedig még azt is mondta szegénykém, hogy inkább ne menjünk nyaralni, csak vehesse föl a pólóját.

(Ez onnan jött, hogy pont előző nap szidtam össze és fenyegettem meg, hogy nem megyünk nyaralni, ugyanis kifutott az úttestre (direkt) és akár el is üthette volna az autó. Legszívesebben akkor egyébként felpofoztam volna. És rájöttem, ezzel a nyaralós módszerrel – már iszonyúan várja – el lehet érni, hogy ne szaladgáljon össze-vissza, itt mégiscsak az életéről van szó. Visszasírom egyébként a babakcsit.)

Szóval megszakadt a szívem, úgy mentem el az oviból, és arra gondoltam: lehet, hogy ez neki most olyan, mintha engem valaki arra kényszerítene, hogy meztelenül menjek be dolgozni.

Elrohantam vékony anyagú hosszú ujjú pólókat és egy ajándékot venni neki.

Délben mentem érte. Bekukucskáltam: vidáman ült a helyén a rövid ujjúban. Tökre örült nekem. Kérdeztem, hogy nagyon mérges-e rám, és láttam a kis arcán, hogy nem tudja hová tenni a kérdést. Hát tudod, ma reggel mi történt! – tettem hozzá. Ma reggel? – csodálkozott. Milyen volt a rövidujjúban? – türelmetlenkedtem. Ja! Pas bien. (=nem jó), mondta, nagyon kevés meggyőződéssel, de már az ajándék autóval volt elfoglalva.

Nem úgy tűnt, mintha mély nyomokat hagyott volna benne a történet.

Ma reggel teljes egyetértés volt közöttünk abban, hogy hosszú ujjúban megy (alig bírtam elintézni a lelkiismeretemmel a tegnap történteket), viszont ma menzára nem akart menni. Amikor csak tudjuk, hazahozzuk enni, de ma mindkettőnknek sok munkája volt, lehetetlenség lett volna. Úgyhogy megint bömbölve indulás, szipogva érkezés, és sírva a lábamba kapaszkodás volt a program, majd amíg az ovónővel beszélgettem, egyszercsak kiszaladt a teremből, ment volna haza. Megint úgy mentem el, hogy sírt, ez valami rettenetes érzés. Negyedórát szobroztam az ovi előtt attól tartva, hogy ha nem látják, elindul haza.

A férjem 11 körül hívott, hogy el tudta rendezni az ügyeit úgy, hogy haza tudott volna jönni délre, de én nagyon kemény maradtam: ha már azt mondtuk Boninak, hogy a menzán kell ennie, ne változtassuk meg a programot az utolsó pillanatban. Meghánytuk-vetettük a dolgot, és abban maradtunk, hogy Z. odamegy az ovihoz, és meglesi Bonit, amikor átmennek a menzára.

Egyszercsak riasztott: a csoport már átment, látta Raphaelt is, de Boni nem volt sehol! Engem a szívbaj kerülgetett, csak nem vágta le a hisztit, hogy ő nem akar ott enni? Z. addig ólálkodott a menza körül, míg egy konyhásnéni behívta, és a konyhán keresztül elvezette egy olyan helyre, ahonnan rálátott a jó étvággyal ebédelő, nevetgélő Bonhomme-ra („Melyik a maga fia? Az a göndör hajú? Nagyon szépen eszik, semmi baj nincs vele”).

Z. utána elmondta, hogy azért nem látta a sorban, mert az várta, hogy az új, zöld hosszúujjú fölsőt lesz rajta. Mint kiderült, Bonin az a kék ujjatlan volt, amit az utolsó pillanatban dugtam a táskájába azzal a felkiáltással, hogy ha túl meleg van, átveszi (és amire azt mondta, hogy esze ágában sem lesz átvenni).