Összefogás

Amióta megvettem a pesti lakásomat, mindig is voltak ilyen-olyan gondok a házzal és a szomszédokkal: van egy néni, aki pl. nemes egyszerűséggel nem fizet közös költséget már évek óta, és a felhalmozódott hátralékot végülis összedobtuk neki, mi többiek, hogy ne legyen a háznak tartozása. Voltak kéménygondok is, életveszélesnek nyilvánították őket, rendszeresen van csőtörés, az udvar rémesen lepukkant, pár éve a padlásról levitt oda valaki valamilyen sittet, ami az aztóta ott áll. Sőt, még egy Air Malta címkével ellátott, cselló (?) szállítására alkalmas nagy, kék doboz is árválkodik a lépcsőházban – engem az már komolyan nem is zavar, abszurd műalkotásként tekintek rá.

A közös képviseletet ellátó cég olyan, mint valami 80'-as évekből ottmaradt szövetkezet: Gizi nénik és Éva nénik ülnek lehangoló irodákban, faltól-falig akták, e-mail címük van ugyan, de nem használják, faxolni (!!!) kell nekik, ha valamilyen dokumentumra van szükségük, és évente egyszer közgyűlést hívnak össze, amiről jegyzőkönyv készül, és ahova nem járok, mert sosam vagyok otthon.

Ezt az állóvizet kavarta föl most a szomszéd lány. Így visszagondolva tulajdonképpen nem is értem, hogy néztük mi, többiek évekig némán ezt a balfaszkodást. A lány (aki amúgy ügyvéd) beleásta magát a papírokba, jegyzőkönyvekbe, kikérte a ház dossziéját, megvizsgálta a szerződéseket, az árajánlatokat, és döbbenetes dolgokra bukkant. Csak úgy hullottak a csontvázak innen-onnan. Olyan bratyizásokra és kenőpénzekre derült fény, hogy csak fogom a fejem. Ez a ház tökéletes illusztrálása kicsiben annak, hogy hogyan működhet maga az ország. És persze magamat is hibáztatom: én is vehettem volna a fáradságot, hogy utánanézzek, mi történik, ahelyett, hogy csak iktatom a jegyzőkönyveket és fizetem a közös költséget.

Ilyenek voltak pl., hogy a ház két kuka után fizet díjat, de (ezt mindenki látja) csak egy kukánk van. Ezt pl. tök egyszerű lett volna kideríteni, de 14 család hitt a képviseletnek, és nem ellenőrizte, hogy valójában mi is áll a szerződésben. Aztán volt olyan is, hogy 1 millió ft-ért megcsinálta a kéményeket egy (ki tudja, honnan szalasztott) vállalkzó, de rosszul, így a főváros nem vette át - a ház persze fizetett. És van egy lakó, az ezermesterünk, aki rendszeresen kapott pénzt a képviselettől ilyen-olyan kisebb munkákra, ő persze számla nélkül és aranyárban dolgozott. És mindenzt simán le tudták nyomni a torkunkon!

Hogyan nem szúrta ki a szememet idáig ez az atyafiságos összeköttetéseken és az információk kikozmetikázásán alapuló csalássorozat?

Az ügyvéd lány megszerezte az összes lakó e-mail-címét és közös üzenetet írt: lépjünk! A képviseleten 5 évre visszamenőleg be lehet hajtani az elsikkasztott pénzt, remélem, lesz rá energiánk, időnk, és össze tudunk fogni annyira, hogy védjük érdekeinket, tulajdonunkat és érvényesítsük jogainkat. Ezt kellene iskolákban tanítani!

Meseország

Mielőtt teljesen elfelejtem (és hogy Martine-nak legyen hová kattintania), elmesélem, hogy hol voltam a hétvégén. Teljesen egyedül, férj és gyerek nélkül elutaztam Petra barátnőmékhez, ahová megérkezett Budapestről egy harmadik közös barátnőnk is, hogy együtt eltöltsünk egy szuper, feltöltődős, végigdumálós hétvégét. Minden perce isteni volt! És ez nem csak a jó társaságnak, hanem az elképesztő, mesébe illő környezetnek is köszönhető volt, ahol Petráék élnek: egy hegyi kis faluban Zürich-től nem messze, az osztrák határnál. Itt a kamaszodó lányok nem mobiltelefonoznak és nem plázáznak, hanem kötnek, horgolnak, télen síelnek, korcsolyáznak, nyáron mezítláb járnak, szomszéd bácsinak segítenek, regényeket olvasnak, hangszeren játszanak, az öccsükkel foglalkoznak és képzeljétek, míg délelőtt elmentünk kirándulni, az egyik kislány megfőzte nekünk az ebédet! Mellesleg három nyelven beszélnek, udvariasak és jó a humoruk. Ezért mondom azt, hogy nekem Vekerdy csak akkor lenne hiteles, ha látnám az eredményt – ami persze még mindig lehetne szerencsés véletlenek összjátéka vagy genetika, ki tudja.

Hazafelé beugrottam K. barátnőmhöz Zürich-be. Még mindig megdöbbenek azon, hogy háromgyerekes anyuka lett belőle és a 3 éves gyerekek mellé bevállaltak egy újabb babát (aki a 6 kilójával pillekönnyűnek tűnt, pedig emlékszem, amikor Boni ekkora volt, már leszakadt a karom). Érdekes volt látni, hogy az ikrek között milyen óriási a különbség: a lány egy fejjel nagyobb, két számmal nagyobb cipőt hord és biciklizni tanul, míg a kisfiú 3,5 éves kora ellenére még mindig pelust hord. Ezt el sem mondtam Z-nek, aki már enélkül is pánikol, hogy miképpen lesz Boni szeptemberre szobatiszta...

Miért nem szeretem Vekerdyt?

Mármint biztos aranyos és jófej bácsika, még az is viszonylag szimpi és koherens, amit ír, szóval nem személy szerint Vererdyt nem szeretem, még csak nem is a vekerdyzmussal van bajom, hanem azzal a ténnyel, hogy erről a soktényezős folyamatról, ami a gyereknevelés, urbi et orbi ki lehet jelenteni a tutit. Hogy külön lehet választani a jót a rossztól, és egy egész országot rendszerszinten meg lehet győzni arról, hogy valami jó és kívánatos, más pedig rossz és ciki.

Én Vekerdy gyerekeire vagyok kíváncsi! Bár még ha sikeresek, boldogok, toleránsak, tehetségesek, megelégedettek és kreatívak is, én akkor is azt mondom: ki tudja, kinek az érdeme. Nagyon (és egyre jobban) hiszek az öröklődésben és a genetikában, és egyre kevésbé gondolom, hogy örökre el lehet rontani egy gyereket. Fel sem foghatom, hogyan lehet a gyereknevelést könyvből tanulni (és könyvet írni róla), és ha már az olyan divatos nagycsaládokról beszélünk, arra vagyok kíváncsi, hogy miért nincs mindenkinek egy blogja egy barátnője vagy rokona, akitől tanácsot kérhet?

Két embertől szoktam tanácsot kérni, bár jó és hasznos ötleteket már itt a blogon is kaptam. Az egyik Z. húga, hat felnőtt és jól felnevelt gyerekkel, a másik Petra barátnőm két kiskamasszal és egy 4 évessel. Érdekes, mert pont ők azok az emberek, akik soha nem mondják valamire, hogy fehér vagy fekete. Inkább mindig árnyalnak és soha nem mondták még, hogy valamit is rosszul csinálnánk – pedig Petra pl. semmi pénzért nem járatta volna bölcsibe a gyerekeit.

Szóval ezt a Vekerdy-t érdeklődve olvasnám egy blogban, de hivatalos nevelésügyi atyaúristennek nem fogadom el, ahogy anarchista lényemből fakadva senkit nem fogadnék erre a szerepre: okoskodni könnyű. Mindenki csinálja úgy, ahogy akarja és tudja!

Erről az jut most eszembe, hogy nemrég olvastam valahol (nem találom, hogy hol) a következőt: egy elsőhegedűs meséli a karmesternek, hogy ő igazából ki nem állhatja Beethovent. A karmester erre:
- Igen? Hát nézd, ennek semmi jelentősége nincs.

Sok hűhó semmiért

Ez a poszt Bezzeg felvetése nyomán arról fog szólni, hogy miért érzem hülyeségnek azt, ha egy szülő idegen nyelvre próbálja megtanítani a gyerekét. Olyan nyelvre, amely sem a saját anyanyelve, sem pedig annak az országnak a nyelve, ahol élnek, tehát egy közömbös, semleges nyelv, amelyet a szülő általában nagyon jól, de akcentussal beszél, és amelynek a tanítását rendszerint kiskorban kezdi a gyerekével – jellemzően az első gyerekkel, mert megfigyeléseim szerint a második gyereknél ez a buzgalom jóval alábbhagy.

Nem vagyok se szakértő, sem pedig 5-6 felnőtt kétnyelvű gyerek anyukája, szóval a véleményem teljesen magántermészetű és biztos sok helyen téves is. Megfigyeléseimet egy 2,5 éves kisfiúra, barátnők gyerekeire, és felnőtt, kétnyelvű kollégáimra alapozom és ezek alapján azt mondhatom, hogy az ilyenfajta tanítás szerintem felesleges erőlködés.

Tudom, hogy vonzónak tűnik az a lehetőség, hogy egy gyerek könnyen és játszva tanul nyelveket, de sajnos ez nem ilyen egyszerű. Ha megvizsgáljuk azokat az eseteket, amelybe Boni is tartozik (tehát: szülők egymás között „A” nyelven beszélnek, az ország és az intézmény nyelve is az „A” nyelv, viszont az egyik szülő anyanyelve „B” nyelv) láthatjuk, hogy ez szinte megegyezik az első bekezdésben vázolt helyzettel, azaz amikor pl. Magyarországon magyar szülők angolul beszélnek a gyerekükhöz újszülőtt kortól kezdve.

Erről már sokszor írtam: akárhány ilyen Bonihoz hasonló kétnyelvű gyerekkel vagy felnőttel találkozom, mindig kiderül, hogy a „B” nyelvük az anyanyelvükhöz képest jóval gyengébb (nyilvánvaló fokozatokkal, persze). Pedig tudom, hogy az adott szülő vért izzad, szenved, erőlködik stb. hogy saját anyanyelvét megtanítsa gyerekeinek. Nyaranta hordja őket Magyarországra. A gyerekek magyarul Skypeolnak a nagyszülőkkel. Az érintett szülő a lehető legtöbbet próbál magyarul beszélni hozzájuk. És mégis! Ennyi személyes kötődés ellenére ezek a szülők csak ímmel-ámmal tudják megtanítani gyereküket a saját anyanyelvükre – akkor hogyan sikerülne ez személyes kötődés hiányában, sokkal kevesebb erőfeszítéssel, egy tökéletesen idegen nyelvvel? Boni már most le van maradva a magyarral, pedig tényleg nyüstölöm vele (most még lehet is), mennyire le lenne maradva, ha az angolt próbálnám a fejébe verni?

Most nyaralás alatt találkoztam egy rokon családdal, ahol a (francia) anyuka angolul beszélt a pont Bonival egyidős kislányához. Nekem egyébként – de ez aztán már tényleg tök személyes – eleve unszimpi és versenyistálló-hangulatú ez az egész helyzet. Tök kellemetlenül éreztem magam, amikor hallottam őket, és Bezzeg posztját olvasva rájöttem, tényleg olyan volt, mintha bohóckodna a csaj. Megkérdeztem tőle, hogy végülis mi a célja ezzel? A lány azt válaszolta, hogy azt szeretné elérni, hogy a lánya kommunikálni tudjon angolul.

Szerintem erre vannak a kétnyelvű bölcsik, ovik, ahol anyanyelvi tanárok, akcentus nélkül, természetes helyzetben tudják megismertetni a gyerekekkel az idegen nyelvet. Számomra az anyanyelv átadása is hatalmas, véget nem érő és izgalmas feladat! Véleményem szerint egy valódi poliglottnak elsősorban kiváló anyanyelv-tudásra van szüksége – én legalábbia ezzel nyugtatom magam, amikor azt látom (hallom), hogy Boni milyen jól kezdi el beszélni... a franciát.

Konkrétan

- És milyen napod volt? Minden ok?
- Ja, ja...
- Mit fordítottál ma? Mesélj!
- Ma? Na várj csak... egy cikket a weboldalra...valamilyen intézkedésről... ha jól emlékszem...
- De milyet? A menekültekről? Vagy a cannes-i filmfesztiválról? De izgi, hogy ennyire benne vagy az aktuálpolitikában. Olyan jó lehet ilyen jól értesültnek lenni! Az európai események ütőerén tartani a kezed!
- Hm, hm...
- Szóval miről szólt a cikk?
- Nem emlékszem már... várj, megkeresem... Na, itt van, olvasom: az uniós intézmények iránymutatásokat terjesztettek elő... a cselekvési program hatékony megvalósítását célzó bevált gyakorlatok feltérképezését szolgáló közös európai megközelítésről... majd értékelő jelentést fogadtak el... országspecifikus ajánlásokat bocsátottak ki... megvizsgálták a reformprogramok eredményes végrehajtására irányuló tagállami erőfeszítéseket... illetve nyomon követték a beruházásokhoz lehívható források hatékony kezelésével kapcsolatos keretmegállapodást... emellett pedig ösztönözték és biztosították a rendszerkapacitás fejlesztésének és a finanszírozás hatáskörének szabályozása témájában folyó tagállami párbeszédet, hogy többletértéket nyújtva kiegészítsék az előzetes hatásvizsgálatra irányuló, intelligens, fenntartható és inkluzív növekedést előmozdító forrásszerzési tevékenységet...
- Ööööö...  na, de miről szól ez a cikk?
- Izé... hát most, hogy mondod... FOGALMAM SINCS!

Soha nem késő?

Egy 70 éves nő adott életet első gyerekének – futok ma bele mindenhol ezekbe a cikkekbe. Több helyen is olvastam, hogy a kisbaba lombik kezeléssel fogant meg, ráadásul a nő és a férfi saját sejtjeinek (petesejt + hímivarsejt) felhasználásával.

Hú, de mérges vagyok, amikor azt látom, hogy ezek a baromságok bejárják a netet, és portálok veszik át más portálok hülyeségeit. Vagy ha igaz lenne a hír, akkor miért nem magyarázzák el: hogyan? Hogyan lenne lehetséges, hogy egy 70 éves nőnek egészséges petesejtjei vannak, amikor köztudott (mármint azok számára köztudott, akik sajnálatos módon közelebbi kapcsolatba kerültek a lombik intézményével), hogy 40-42 év felett már csodaszámba megy a sikeres lombik? (női életkorról beszélünk, természetesen)

Azt a látszatot keltik ezek a cikkek, hogy teherbe esni könnyű, és bármikor sikerülhet. Miközben a valóság az, hogy 40+ évesen nagyon nagy a kockázata a kromoszóma-rendellenességeknek, de a legnagyobb probléma mégiscsak az, hogy legtöbbször maga a terhesség létre sem jön.

Más a helyzet a donor petesejttel. Fiatal nő petesejtével fogant babát tényleg szinte bármilyen életkorban ki lehet hordani – azt hiszem, ez leginkább pénzkérdés, hiszen pénzbe kerül a petesejt,a műtét, az orvosok stb.

Akármilyen furán hat is a nagyszülő korú pár a pici babával a képeken, én mégsem vagyok megrökönyödve. Jó, hát nagyon szokatlan helyzet, meg az ideálistól nagyon messze van, de én mégiscsak azt mondom, hogy egy baba születése öröm, érkezzen is bármilyen körülmények közé.

Aztán az is lehet, hogy az egész úgy ahogy van, nem igaz...

Az ember már észre sem veszi magát telefonálás közben

… és a Keletiből indulsz, ugye? Ne menj oda!!... Na, szuper, örülök, nem, nem, nem!, hogy sikerült megszervezni. ... Én is délután érkezem, megvársz a pályaudvaron? Ügyes vagy! Csücsülj le! Ha meg tudsz várni a pályaudvaron, a bilire, így, okosan, akkor minek menjen ki Petra érted? Jön kaki is? ... Kocsival leszek, és majd rögtön az állomásra érkezem, ráteszlek a pelenkázóasztalra, és fölszedlek! Bepelenkázlak ... Tessék? … Hallom, nem kell ilyen hangosan kiabálnod! Bocsánat… a lányoknak talán egy társasjátékot, az nem játék, hé! … Marcinak szerinted jó ötlet a Duplo, az valami kis szösz, vagy már térdig gázolnak benne? … Te hozhatnál otthonról magyar nyelvű mesekönyvet, csak ne vedd be a szádba!, én itt csak franciát, butaság, tudnék venni, az nem jó. De jó! … Viszem a pendrive-ot, amit a múltkor küldtél, olyan mint egy kis pók…  Én nem iszom!! Igen, mindent átmásoltam róla, meg is néztem a második évadot. A mama nem kér inni! … Tetszett, a Mácsai nagyon jól játszott, édes vagy, imádlak, csak hát megint a forgatókönyv, locsolókanna!, hihetetlen, hogy egy pszichológusnak, lo-cso-ló-kan-na, ilyen problémái legyenek… majd megbeszéljük! Ügyesen mondod! … Bocsánat, csak Bonihoz is beszélek közben, cipőkanál, hol is tartottunk?...

Vakáció egy 2,5 évessel

Ha nem rokonokhoz mentünk volna, akkor tulajdonképpen a legideálisabb kikapcsolódás az lett volna mindhármunknak, ha egy játszótér és egy kisállatkert között nyaraltunk volna egy hétig, mondjuk egy lakókocsiban. Nem is kell más egy ilyen picinek még, minthogy kifutkározza magát, pocsolyába lépkedjen, új játékokat fedezzen fel stb. Ennek megfelelően nehéz volt és sok szervezéssel járt ez az egy hét: a probléma általában az volt, hogy mire mindanyian menetkész állapotba hoztuk magunkat, addigra Boninak már majdnem ennie kellett volna (11:30-kor ebédel). Rendszerint még ez előtt elindultunk (állatkertbe, városnézni, kirándulni stb.), így ő az ebédjét különféle béna helyeket költötte el, pl. a kocsiban, bevásárlóközpontban (!). Utána pedig az istennek nem akart elaludni, sőt: mostmár a babakocsit teljesen bojkottálta! Így előfordultak olyan napok, hogy órákat szenvedtünk azzal, hogy beletegyük, vagy legalább valamelyikünk karjában elaludjon – ha ez sikerült, akkor ülőhely és árnyék után kutattunk, illetve leszakadt a derekunk. Miután fölébredt, akkor kezdődött csak a móka! Rohangált, – leginkább persze nem arra, amerre menni kellett volna –, hátrahagyva minket, a kis hátizsákját...

Érdekes, mert szeptemberben voltunk ugyígy egy hétre Z. húgánál, és a két vakáció teljesen másmilyen volt. Elképesztő, hogy mennyit számít 7 hónap egy kisfiú életében. Most már annyi mindent megért: értette, hogy hová megyünk, hogy nem vihetünk el mindent, hogy a Vaú kutyája itthon marad... sok embernek megjegyezte a nevét és őket a nevükön is szólította, másnap pedig érdeklődött, hogy hol vannak (Z. húgán és a férjén kívül még 4 rokon családot látogattunk meg, azaz 12 embert és 15 gyereket!). Most már el lehetett neki magyarázni (és megértette), hogy a méhecske csíp, de a légy nem, hogy a hat hónapos kisbabát nem szabad püfölni, csak simogatni, hogy más családoktól nem hozunk el játékot stb., stb. Történtek olyan dolgok, amelyeket megjegyzett, és később gyakran elmesélt, pl. hogy az apja egyszer úgy indította el az autót, hogy Boni oldalán nyitva felejtette az ajtót (apropó, hogyan tanulja meg egy gyerek azt a szól, hogy elfelejt? elképesztő). Igazi ovis kisfiú válik belőle lassan: etetőszék nélkül evett (itthon gyorsan visszaálltunk mégiscsak az etetőszékre... izé, amíg lehet, legyen csak leszíjazva), megkapta élete első alsónadrágját (le sem akarta venni), gyurmázik, rajzol, más gyerekekkel kommunikál (meghaltunk a röhögéstől), mindenkit leutánoz, idegenekkel kokettál, puszikat osztogat jobbra-balra...

... szabályszerűen használja a kismotort...

Így jár az, aki vakon követi a divatot...

... és vásárláskor nem gondol a KÖVETKEZMÉNYEKRE!