2015. május 4., hétfő

Gyereknevelés

Pedig én olyan profi vagyok vállrándításból, vélemények ignorálásából meg fül mellett elengedésből, mégis kezd idegesíteni a gyereknevelés legnehezebb aspektusa: az, hogy ezt tényleg mindenki sokkal jobban tudja. Ha valaki nálam előbb vagy többet szült, az gyakran feljogosítva érzi magát, hogy mindenkinél jobban ismerje az én gyerekemet, az én problémáimat (megoldást is javasol), sőt, azt is pontosan tudja, hogy ha ezt így folytatjuk, milyen rémesen félrenevelt gyerekem lesz (a legelképesztőbb diagnózis az volt, hogy homoszexuálist nevelünk, annyit puszilgatjuk "össze-vissza").

A terhességgel, sőt, a meddőséggel kezdődött. A szüléssel folytatódott, majd a szoptatásba is belebeszéltek a (z amúgy biztos jóindulatú) hozzáértők. De most, hogy már nemcsak gyerekgondozásról, hanem nevelésről van szó, a jelenség kezd elviselhetetlenné válni.

Megértem amúgy, hogy mindenkinek határozott véleménye van a gyereknevelésről; nekem is az van. Pedig sok mindenben pont, hogy hezitálok, bizonytalan és néha még tétova is vagyok, de a gyereknevelés az a terület, ahol nekem is kategorikus kijelentéseim vannak. Tudom, hogy mit és hogyan szeretnék csinálni. Vagy legalábbis még most, később nem tudom, mi lesz...  De egy másfél évessel olyan egyértelmű minden. Még soha nem éreztem indíttatást, hogy szakirodalmat olvassak, bármilyen gőgösnek hangozzék is. Igen, hallottam már Vekerdy-ről, meg Ranschburgról, de őszintén megmondva, tiszta időpocsékolásnak tűnik a gyereknevelést elméleti oldalról megközelíteni. Kicsit olyan lehet, mint a fordítást megtanulni; minden hiába, fordítani az tud, aki minél többet gyakorolta, nem pedig az, aki ismeri az elméleti hátteret.

Szóval a gyereknevelési gyakorlatomat úgy lehetne összefoglalni, hogy szeretet, türelem és példamutatás. Pillanatnyilag nem érzem szükségét másnak. Ha valami tényleg túl nehéz diónak tűnik (ilyen volt pl. amikor Boni nagyon harapott), megkérdezek pár barátnőt, akiknek a véleményében nagyon bízom (és akik már bizonyítottak gyereknevelés terén), majd szelektálok, hogy mi valósítható meg a mi vérmérsékletünkkel - mert az a másik, hogy hiába a sok nevelési tanácsadás ismerősöktől és ismeretlenektől, ha egyszer képtelenek lennénk bizonyos dolgokra.

Aztán ott van az is, hogy nem hiszek abban, hogy egyetlen tényező határozna meg bármit is a gyerekem jövőjével kapcsolatban. Nem gondolom, hogy mivel szoptattam, nyert ügyünk van a bacilusok ellen, nem hiszem, hogy ha nem kúszott-mászott volna, később diszlexiássá vált volna- Ugyaníg nem vagyok benne biztos, hogy ha nem adom be a Télapó-mesét, elcseszem a gyerekkorát, vagy hogy ha sírni hagynám esténként, pszichopata válna belőle. Oké, most sarkítok, de ezekből a beszólásokból mindig az jön le, hogy nagyon hamar el lehet rontani. Ha nem vigyázunk, egykettőre hisztis és akaratos felnőttet nevelünk. Valami azt súgja (persze semmi bizonyítékom nincs rá), hogy a gyerekek sokkal több mindent kibírnak, mint amit gondolunk rólunk, és hogy az öröklött tulajdonságok sokkal nagyobb arányban befolyásolják a későbbi személyiséget, mint ahogyan azt a gyermeknevelési tudorok ezt hangoztatják.

Hát röviden ennyit az én határozott és megkérdőjelezhetetlen véleményemről. Csak nehogy elkezdjek én is fűnek-fának tanácsokat osztogatni!


Mindenkinek megvan a maga véleménye

24 megjegyzés:

  1. Hát, szerintem az igazi nehézség nem is a gyereknevelésben rejlik, hanem abban, hogy ne akard feltétlenül másokkal megosztani :D

    Én már rég elbuktam a dolgot, folyton eszembe jut vmi a mások gyerekeiről is - és nem egyszer előfordult már, hogy el is mondtam, amit gondoltam (utólag persze szégyenkezem, hogy milyen hamar öregasszonnyá lettem - de ez van, nem mindig bírom visszatartani... a pisiést könnyebb :D )

    Ja, mindeközben napról napra derül ki, hogy még az én übertökéletes gyerekeimnek is vannak hibái - egy részük talán épp az én hibás nevelési interpretációim miatt - nagggggyon nehéz műfaj ám ez! (csak azt mondhatom, nagyon bölcs a természet, hogy nem kamaszként találkozunk a gyerekeinkkel először, mert könnyedén agyoncsapnánk őket, még mielőtt bemutatkozhatnának...)

    VálaszTörlés
  2. Érdekes, mert alapvetően én is ösztönösen "nevelek" (nem szeretem ezt a szót, hoffmanrózsás asszociációkat indít el bennem), még nem is akartam gyereket, amikor már tudtam, hogy mikor lesz, akkor a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, tisztelet, szabadság vonalon akarok viszonyulni hozzá. Csak jóval e döntés után (már terhesen) kezdtem olvasni is a témáról, és csakis olyasmiket, amikről tudtam, hogy ezen a hármason alapulnak, mert ebből nem lettem volna hajlandó engedni; így jutottam el az úgynevezett "unconditional parenting"-hez (kötődő/válaszkész/gyerek igényei szerinti viszonyulás). Én azt mondom, hogy nagyon megérte könyvekből is informálódni, mert bizony elég sok mindent elrontottam volna már most, mivel ami belülről jön vagy logikusnak tűnik, néha nem a legjobb reakció akkor sem, ha az alapelveimnek megfelel - arról nem is beszélve, hogy hány plusz dolgot sorolnak fel, amik nekem nem jutottak volna eszembe, és mennyi gyakorlati megoldás-alternatívát sorolnak fel, amik nálunk is működtek. Szóval szerintem ne zárkózz el az elmélettől sem… :)

    Abban teljesen egyetértek, hogy úgyis minden a gyerek és a család vérmérsékletén múlik, teljesen fölösleges tuti tippeket adni bárkinek, mert simán lehet, hogy ami nálad bejött, az nekik nem megvalósítható. Ezért én konkrét tanácsokat nem nagyon osztogatni adni, csak ha kifejezetten kérik, de bevallom, vannak olyan helyzetek, amikben nem tudom visszafogni magam, és érdeklődőknek/ismerősöknek szólok, hogy érdemes átgondolni (pl. sírnihagyás, szeretetmegvonás, fenyegetés, stb.); nem inszisztálok, de ha nyitottak és kérdeznek, akkor elmondom, hogy miért lenne jobb másképp.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jah a "jobb másképp" nyilván nem azt jelenti, hogy mert-én-mondom, hanem azt, hogy tudományos kutatások, pszichológusok, stb. bebizonyították.

      Törlés
  3. Huuu, meg soha nem szoltam senkinek. Most visszagondolva az elmult masfel evre, az alabbi jelensegekkel talalkoztam, a kicsit gaztol a nagyon gazig:
    - annapetigergot, vagy mas vizualisan lebutitott konyvet adott a gyerekenek
    - olyan helyen altatta (alagsor), ahol nem hallja, ha felebred es sir
    - az apa rendszeresen hazudott a sajat eletkorarol az ot eves fianak (letagadott jopar evet)

    Nem tudom... Egyiknel sem erzem h jogom van szolni. Maganügyük. En sem szeretnem, hogy beleszoljanak. Meg aztan lehet mindenkinek rossz napja ( ezt most egy masik olyan eset kapcsan irom, amikor pl az anyuka visszaharapta a kislanyat).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én a könyvekkel teljesen megengedő tudok lenni, mindig arra gondolok, hogy én sem csak a Háború és békét szoktam olvasgatni. Az én lányom eszméletlen mennyiségeket bír olvasni, és korán olvasott (értsd 5 évesen), 8 évesen simán elolvasta (és értette) a Végtelen történetet vagy a Grant kapitány gyermekeit, vagy Ágrólszakadt Tóbiást. De közben meg odavan a Tea Stiltonos borzalmakért is, engedem. Szóval én nem bánom APG-t, amíg olvasnak mást is. Inkább azt látom problémának, hogy sok családban egyáltalán nem olvasnak, döbbenetes élmény, amikor elmegyünk valahová és a gyerekeknek nincsenek könyvei (és nem azért, mert könyvtárba járnak).

      Törlés
    2. Az én unokaöcsém mikor megtanult biztosan olvasni 7 évesen, nem gyerekkönyveket hanem pletykalapokat olvasott. Nekem ez olyan visszatetsző volt mert - gondoltam - úgysem érti hogy "Damu Roland megverte a barátnőjét... stb". Aztán kiderült hogy dehogynem, az első második osztályban ezek a pletykatémák a gyerekek között. Aki nincs képben az ki van közösítve.
      Azért az én korosztályomnak olyan jó volt - így utólag - hogy az 'Isaura' volt az első TV sorozat amit "kötelező" volt nézni, de már hetedikes voltam és addigra megszerettem az olvasást.
      Kiváncsi vagyok nálunk hogy lesz, de valójában szkeptikus vagyok abban a tekintetben hogy egy mai (holnapi) gyerek egyáltalán felnéz még a szüleire és követi a példáját (könyvolvasás, internethasználat vagy TV nézés terén) vagy a közösségbeli véleményvezéreket követi.

      Törlés
    3. Van benne minta követés, és más is, a gyerek személyisége is. Nálunk is vannak nagyon olvasós gyerekek is, és kevésbé azok (de a felolvasást ők is nagyon szeretik, mármint ha én olvasok fel nekik). Nálunk nincs TV nézés, éppen mondtam is, hogy csak dísznek van nekünk tévé, mert mi sem nézzük, számítógépről, DVD-ről nézhetnek napi 30 percet (a kicsi még nem). Este 8-kor alszanak, ergo nincsenek képben a sorozatokban és egyebekben, eddig nem jelentett problémát (a legnagyobb most fejezi be e negyedik osztályt). Számítógépezés nálunk két naponta lehet fejenként szintén 30 perc. A lányomat nem nagyon izgatja, ő sokszor nem kéri ezt a két naponta biztosított időt sem, inkább olvas helyette, a fiúk viszont nagyon-nagyon rá tudnának kattanni, őket muszáj kordában tartani.

      Szerintem az olvasást az előtt "kell" megszerettetni, mielőtt oviba, suliba mennek.

      Törlés
    4. Fogalmam sincs mi lesz kesobb, de most masfel evesen Boni annyira utanoz minket h az szinte felelmetes :) egyszer lemostam egy kis jatekat mert koszos lett, utana letoroltem. Utana rogton o is ment a knyharuhahoz es torolgetni kezde, es meg napokig csinalta. A kis majom :)

      Törlés
    5. Azért írom, mert nálunk pl. anyukám magyartanár. Szóval gondolhatod, hogy mi volt a minta. 3-ból ketten sokat olvastunk, az egyik tesóm meg 3 évente ha egy könyvet elolvasott. Ma is csak szakkönyvet olvas, ha olvas. Viszont minden héten megy hangversenyre vagy színházba.

      Az utánzás is olyan, hogy az 1-2 évesek lelkesen házimunkáznak, aztán érdekes módon a 10-18 évesek meg nem annyira.:-)

      Törlés
  4. Teljesen egyetértek. Mindenki úgy csinálja ahogy akarja. Én sem szóltam bele, mások sem az enyémbe. Nem is engedtem volna. Nem olvastam a gyereknevelésről könyveket. Nem éreztem szükségét. Igaz hogy a munkám kapcsán sokat tapasztaltam de ott sem vettem hasznát ezeknek a könyveknek. Nem baj ha vannak, van akinek szüksége van rá, van akinek meg nincs.

    VálaszTörlés
  5. Alapvetően jó nevelési példákat látok körülöttünk. Szeretem például, ahogyan J. barátnőm a kétévese hisztijeit kezeli, vagy ahogyan Bezzeganya kötődik a kisfiához. Csodálom K.-t, hogy olyan higgadt, mikor Caydenre rájön a rapli. Nekem olyanoktól nyílik ki a zsebemben a bicska, mikor direkt uszítja valaki a gyerekét, hogy simogassa vagy puszilgassa meg Ficánkát, leginkább azért, mert tudom, hogy frászt kap tőle és sírás lesz a vége. Illetve pont a napokban kellett rászólnom az anyósra (szóval lehet, hogy ez is közre játszott a száljunk be Rézinek dologba), hogy ne bíztassa Ficánkát arra, hogy megüssön valakit. Én nem ütök meg senkit, elitélem a gyereknevelés emilyen fajtáját és egyszerűen fizikálisan rosszul vagyok bármilyen erőszakra való felbújtásra, még akkor is, ha történetesen egy 9 hónaposról van szó.

    VálaszTörlés
  6. Egy picit elkeveredtem. Ha jól értem, Tamkónak az a problémája hogy nem szereti ha beleszólnak a gyereknevelésébe, valamint nem könyvből akarja megtanulni, mit csináljon. Ehhez képest itt most szó van arról hogy a gyerekek és a szülők nem olvasnak, vagy a gyerekek mást olvasnak mint amit kellene. Ez mennyiben kapcsolódik a témához? ha igen, akkor előre is elnézést.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :-)
      Úgy, hogy azt írta, hogy nem szokott ő sem szólni, de azért vannak dolgok, amik szerinte gázak, pl., ha valaki APG-t ad a gyerekeinek.:-) Innen indult a dolog.

      Törlés
    2. Ja, en meg azt hitten, a peldakovetesrol van szo :))

      Törlés
    3. :-))))
      Aztán már arról is.:-)

      Törlés
  7. Én sajnos szoktam észt osztani, de igyekszem magam lefékezni, próbálom úgy tálalni.
    Nevelési tanácsadó könyveket nem olvastam eddig, csak a nemharapaspenótot, ami nem is tanácsadó.

    Tanácsot meghallgatni szeretek, de ha olyan osztogatja, aki ellen rebellis vagyok, akkor pattogok. Jellemzően a szüleim ellen tiltakozom, tök érdekes, mert ezek szerint ők is hülyegyereket neveltek, amilyet én nem akarok? Nem az az ars poeticám, hogy mindenki hülye, csak én nem??? :D

    VálaszTörlés
  8. Zugolvasódként most elö bújok, mert meg akarom köszönni, hogy pontosan azt írtad le, amit én gondolok, hogy szeretet, türelem, példamutatás /khm./ na meg sok-sok humor kell a gyerekekhez. Nekem van 4 belőlük, 38, 36, 18 és 16 évesek. Hát igen, én meg már.... a de ezt hagyjuk. Soha nem érdekelt, hogy milyen tanácsokat próbált akadni /nagy részük persze nem is olyan rejtett kritika volt/. Most, hogy többé-kevésbé felnőttek azt gondolom, annyira azért nem csinálhattam rosszul, ha a céljaikat /persze a nagyok/ elérték, diplomát szereztek, nyelveket tudnak, jóban vannak velem és nagyon viccesek, meg hát azt hiszem szeretnek engem. A kisebbek is tanulnak, viccesek és szeretnek engem, őszinték velem. Kell ennél több? Na ugye:))))

    VálaszTörlés
  9. Bezzeg, te nekem mindig liberalisnak tuntel itt a blogszferaban, nem hiszem h mashogy lenne ez eloben! Es igen, abszolut en is ugy vagyok vele, h nagyon nem mindegy KI osztja az eszt.

    Kata: huuuu, igen, en is erzem gyakran a rajtett kritikat. Es a peldamutatas.... Hat azert mi mar veszekedtunk boni elott, szoval ertem en, miert irtad azt a khm-t :))) meg az ipadomat is sokkal gyakrabban nezegetem, mint ahogy azt a majdani kamasz fiamto, elvarnam... Szoval humor, igen! :)

    VálaszTörlés
  10. Tapasztalatból mondom, hogy kamasz gyerektől hiába is vársz el bármit is, pont akkor derül ki, hogy nagyjából jól csináltad-e. A kamaszkort csak túl kell élni, pont úgy, mint a dackorszakot. Ezek élettani dolgok, borzalmasan nehéz megállni, hogy az ember ne prédikáljon, hanem csendben vonuljon vissza, és miután elült a vihar, próbálja - mondom próbálja - megbeszélni. Az az időszak a szülő vizsgája. Dackorszaknál pedig semmi más nem segít, csak a humor. Nálunk a csúcspont az volt, amikor a Szonja lányom /most 36 éves:))))/ ordítva, zokogva, földön fetrengve sikította, hogy: adjál valamit. Hm? Na.

    VálaszTörlés
  11. Na es mit adtal neki? :)

    A kamaszkortol rettegek. Csak túlélje! Rémalmaimban kabitoszerek, reszegen vezetések, partydrogok, motorok, tulhajtasok szerepelnek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Végül semmit nem adtam neki. Felajánlottam n+1 lehetőséget, de a hisztiért hisztizett, úgyhogy biztonsága helyeztem, és ott hagytam. Cca. 10 perc múlva kijött és közölte: kész bagyok én.

      A kamaszkori rettegéseket én is mélyen megértem, pl. azért írattam 12 osztályos suliba mindegyiket, mert 8. után nyilván már teljesen őrültek, és nehogy azt lázadja nekem valamelyik, hogy nem tanul tovább, hanem mit tudom én...
      A veszélykeresés meg azért van ebben a korban, mert a frontális lebeny még nincs teljesen kifejlődve, a veszélyzóna még éretlen, /erősen utánaolvastam, tényleg/és ez egyszerű atavizmus. Ekkor derül ki az egyébként, hogy milyen értékrendet sikerült átadni, most kezdeni már nagyon késő, meggyőzni őket lehetetlenség, de ha alapból nem minta a drog, pia, stb. akkor van arra elég nagy esély, hogy ez azért beépül. Nyilván ki fogják próbálni a füvet meg a piát, de ezt nem tudod kivédeni, mert a kortárscsoport viszi. Viszont orientálni kell és lehet arra, hogy milyen csoportba integrálódjék. /jó iskola, valamilyen olyan közösség ami úgy általában nem szélsőséges, stb. / persze ettől még bármi megeshet, de azért lehet minimalizálni az esélyeket. Autót meg motort vezetni én csak jóval 18 év fölött finanszíroztam, pont ezért. A barátok meg..... hát azért lutri. De rettegni azért tényleg nem kell /mondom én, aki folyton a chat-en figyelem, hogy fenn vannak-e, meg random felhívom őket, és ha kinyomják a telefont, akkor élnek. De állítólag hülye vagyok. És igen.)))/,

      Törlés
    2. Az arányokat kell megtalalni kamaszkorban. Mert nekem is vannak olyan elmenyeim h vegigstoppoltuk a nyarat, meg idegen pasikkal aludtunk egy satorban, es tok jo ezekre a hulyesegekre visszaemlekezni, sajnalnam ha nem tortentek volna meg. Szoval kihagasok kellenek asszem, de csak olyan lightosan.

      Törlés
  12. En elkezdtem most aggodni. A 16 evesem magatol jar borbelyhoz, kituno tanulo (3 eve nem foglalkozunk az iskolazasaval, azota mindent onalloan intez), 4 hangszeren jatszik, egyet magatol tanult meg, hetvegenkent dolgozik, penzt keres amit bankban tart es kamatoztat, tegnap kerte, h hadd jarhasson megint zongoraorakra (a felet kifizeti), mert meg szeretne tanulni Liszt Ii. Magyar rapszodiajat es tul nehez egyedul. A szobaja kupis, de a mieink is azok, emiatt nincs jogom veszekedni vele. Se drog, se ital nem tunt meg fel, ha velunk van es mi iszunk megkostolhatja, de ennyi. Aggodjak, h ennyire normalis?
    En a leheto legrosszabb anya vagyok/voltam. Az igyekezet megvolt, meg a szeretet is, de nehezen/ugyetlenul mutatom ki (az autizmus leitmotiv a csaladban tobb vonalon, gyereknek diagnisztizaltak is), de kovetkezetlenseg, hirtelen harag, depi stb, nem segitenek. Ja es en osztottam az eszt regebben, jo sokat es kb barkinek. Mar nem osztom, bar a velemenyem megvan, latok is jo sok gyereket meg csaladot, kiki hadd szurja el ahogy akarja, a vege legtobb esetben pozitiv, a gyerekek tenyleg sokat birnak.

    VálaszTörlés