2014. december 21., vasárnap

Schindler listája

Még nem láttuk soha, tegnap megnéztük. Huh. Nem leszek eredeti: ennyi film, könyv, cikk, interjú stb. után, mint amennyi a holokausztról készült, és a téma roppant súlyának fényében nem tudok újat mondani, leírom inkább, hogy mire gondoltam a film közben.

Először le akartuk állítani, annyira borzasztó volt. De a kíváncsiság, és annak a tudata, hogy mások ezt nem a kanapéról nézték végig, hanem átélték, arra ösztönzött, hogy végignézzük. Nem bántam meg amúgy, szerintem nagyon jó film, bár volt egy pont, amikor arra gondoltam: ez nem lehet igaz, ennyi szervezett, ésszerűen kitervelt tömény kegyetlenség nem létezik, ez Hollywood. Aztán megnéztük a végén a túlélőkkel készült interjúkat, és rá kellett, hogy döbbenjek: minden pontosan úgy volt a filmben, ahogy az a valóságban megtörtént.

Az ember első reakciója nem is a döbbenet, a hitetlenkedés vagy a megrendülés, hanem inkább azt szeretné tudni, hogy ezek után hogyan kelhet fel a nap reggel, és nyugodhat le este ugyanúgy, mint előtte? Volt pl. egy olyan rész, amikor a kisgyerekeket elszállították a táborból a szüleik szeme láttára, miközben gyerekdalok szóltak a hangszórókból. Az emberiség ekkora sérülése lehet, hogy azt jelzi, hogy a haladás és a társadalmi konvenciók takarják el az emberiség valódi természetét, azaz az ölés, a brutalitás és a vér szeretetét, és annak vágyát, hogy társasjátékot játsszon mások életével? Vagy a dolgok természetes rendje bomolt meg egyszercsak? Hogy lehet, hogy az antiszemitizmus ma is létező jelenség?

Az is felmerült bennem, vajon én hogyan reagáltam volna, akár az egyik, akár a másik oldalon. Lett-e volna bennem annyi erő, hogy szembeszálljak a rendszerrel? Mint ahogy nagyon sokan az életük árán is mentettek meg embereket, családokat - és a fenti kérdésre válaszolva: talán ezek az emberek cselekedetei által válhat a soá - felejthetővé nyilván nem, de - valamiképpen feldolgozhatóvá.

Az ember önkéntelenül is beleképzeli magát a koncentrációs tábor lakóinak a helyébe. A legégetőbb kérdés ilyenkor: de hogyan lehet ezt túlélni? Fizikailag is és lelkileg is. Pedig sok embernek sikerült, pl. Simone Weil, francia politikus nem csak családot alapított utána, hanem jelentős szerepet is játszott a politikai életben, fontos törvények fűződnek a nevéhez, noha ő is megjárta a poklot. Vajon ennyi idő távlatából hogyan gondol vissza a történtekre? Elfelejtett-e belőlük dolgokat, mozzanatokat, mint ahogy normális esetben az ember nem emlékszik akár csak a 10-20 évvel ezelőtti napi eseményekre? (De hogyan lehetne ezt elfelejteni?) Vagy épp ellenkezőleg, a kegyetlenségek kitörölhetetlenül beleégnek az agyba ilyenkor, súlyos belső küzdelmet róva így az emberre egy életen át?

Múltkor olvastam egy interjút egy magyar holokauszt-túlélővel, aki a háború után kikeresztelkedett. Nem csoda! Hiába gondolja úgy az ember, hogy most már senkinek nincs félnivalója, aki viszont látta és átélte, hogy milyen állati szintre süllyedhet az ember, és valami csoda folytán túléli a borzalmakat, biztosan egész életében attól retteg, hogy megint megtörténik.

Aztán még az is eszembe jutott, hogy egyre kevesebb ma már a túlélő, és hogy hamarosan, még a mi életünkben, eljön az idő, amikor egyáltalán nem lesz élő tanúja ennek a vérengzésnek.

16 megjegyzés:

  1. ....:-( és sajnos ez nem a múlt...elképesztően borzalmas.....:-(

    http://www.origo.hu/nagyvilag/20130205-bortontaborok-eszakkoreaban-terkepre-vittek-eszakkorea-sotet-foltjait.html

    VálaszTörlés
  2. Sok mindent gondolok erről, amiket most nem fogok leírni - de főleg azon imádkozom mostanában (tudom, naiv kis hülye vagyok), hogy soha többé ne történjen meg semmi ilyesmi (lehetőleg semmi, ami borzalmas, de különösen ne, ami szándékosan borzalmas - tényleg, fel sem tudom fogni), mert egyszer is iszonyatosan sok volt

    VálaszTörlés
  3. Többek között, ezért gondolom azt, hogy a Föld egy elképesztően durva hely, ahol még ma is borzasztó dolgok történnek ártatlan emberekkel, ártatlan gyerekekkel. Gondolok itt arra, hogy hány kislányt megcsonkítanak még ma is, vagy akár eladnak a saját szülei. Vagy hány gyereknek kell szembe szállnia gyógyíthatatlan betegséggel. Vagy mennyi értelmetlen baleset történik nap mint nap. Hát nem tudom, talán szenvedni születtünk ide, a Föld nevű sárbolygóra?

    VálaszTörlés
  4. Persze, a Föld gyönyörű maga, csak az élet rajta kegyetlen. Hiszen, az állatok is vígan belakmározzák egymást, hogy életben maradjanak. Ha van következő élet, Babóca szeretnék lenni a cuki mesében :-)

    VálaszTörlés
  5. Mindenki másként küzd meg vele. Az egyik nagymamám őrülten vallásos lett, a másik meg soha többet nem volt hajlandó hinni egy olyan istenben, aki ezt hagyta megtörténni. Egyébként mindenki azt mondja - már akit én ismertem - hogy nem hitték el, hogy ez történik, hogy megtörténhet. Zsidók, keresztények egyaránt. Sokszor kérdeztem, hogy miért nem csináltak valamit, nem igaz, hogy nem tudtak semmit sem tenni. A válasz mindig az volt, hogy nem hitték el, hogy ez megtörténhet. Amikor pedig már ott voltak, akkor annyira eszköztelenek voltak, hogy nem tudtak mit tenni. Az apai nagyanyám egyik legnagyobb sérelme az volt, hogy azok a lányok, akikkel felnőtt és együtt járt iskolába, a barátnői voltak, mindenüket elvitték, széthordták. Amikor visszajöttek, akkor pedig mindent letagadtak. Ők el is költöztek az ország másik végére és ő például szerintem soha nem tudott már bízni senkiben.
    Mondanám azt, hogy eltelt 70 év és minden OK, de ez nem igaz. Mi teljesen asszimilálódtunk, karácsonyozunk, kicsit másként pl. Jézuskát nem emlegetjük, az ajándék tőlünk lesz. A gyerekemet megkereszteltettem, én is meg vagyok a biztonság kedvéért - a barátok esküvőit leszámítva kb ennyit voltunk templomban. Bár az én vezetéknevem árulkodó, a gyerekemé nem az. És pl nem járunk Ringatóra az adventi időszakban, mert nem akarok jézuskás dalokat énekelni és tanítani a gyerekemnek.Nálunk ilyen apróságokban élnek a régi rutinok.
    Ki fog emlékezni? Aki egy tetovált karú nagymama mellett nőtt fel, biztosan fog, ha tanú nem is lesz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, és ezért is kell ez a sok film, könyv a holokausztról, és ezért kell időnként megnézni, elolvasni egyet, hogy az ember ne felejtse el.

      Tegnap megkerestem Kertész Imre stockholmi beszédét, ezt írja: "Ha Auschwitzról írunk, tudnunk kell, hogy Auschwitz - egy bizonyos értelemben legalábbis - felfüggesztette az irodalmat. Auschwitzról csak fekete regényt lehet írni, tisztesség ne essék szólván: folytatásos ponyvaregényt, amely Auschwitzban kezdődik és mind a mai napig tart. Amivel azt akarom mondani, hogy Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna, [...] A Holocaustban én az emberi álláspontot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott."

      Törlés
  6. Nem tudom, hova lett a kommentem (ha moderálásra vár, akkor Tamko, légyszi, csak ezt engedd be), szóval: Simone Weil írt erről könyvet, az nagyon tanulságos, illetve visszailleszkedés-visszaemlékezés témában még Ida Grinspan: Je n'ai pas pleuré-je szerintem kötelező (magyarul még nincs).

    Kicsit azért meglepett a bejegyzésből áradó meglepettség, hogy ez nem Hollywood, hanem tényleg megtörtént.
    Egyébként szerintem természetes, hogy a szemtanúk/elszenvedők unokái, max. dédunokái után már nem igazán ráz meg senkit a dolog. 1848 sem érdekel senkit ma abból a szempontból, hogy jaj, nekem a dédapám/ükapám harcolt Segesvárnál. Ahogy kívül kerül a még belátható és átérezhető időszakon, már csak történelem marad. A soából is ez lesz, ami nekem felfoghatatlan, mert a nagyapám Borból jött vissza, Radnóti mellől, a nagyanyám meg a nővérével együtt csillagos házban bujkálta végig a budapesti borzalmat, a férjem édesapja a pesti gettóban született és élt egyéves koráig - és akkor ez csak a személyes érintettség; és biztos mindezt megpróbálom majd átadni a gyereke(i)mnek, de nem várhatom el tőle, hogy ugyanazt a megrendülést érezze, amit én mint harmadik generációs.

    Bennem egyébként van egy olyan - lehet, hogy naiv - biztos tudat, hogy nem történhet meg újra. Jó, nem is tudat, inkább érzés. De nagyon erős.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. megvan, ez a Simone Weil: http://www.amazon.fr/Une-vie-Simone-Veil/dp/2253127760/ref=sr_1_1/279-0260701-6355614?s=books&ie=UTF8&qid=1419250947&sr=1-1&keywords=simone+weil+une+vie

      Törlés
  7. Szia Vera! :)
    Igen, a posztot újra olvasva tényleg érződik benne a meglepettség, de nem tudok NEM meglepődni minden egyes esetben, amikor erről olvasok vagy hallok - és mostanában nem jött velem szemben ez a téma, kicsit megint az újdonság erejével hatott. Ezért is gondolom, hogy újra és újra szembesülnünk kellene a holokauszttal. Na meg egy másik: gyakran a vallomásokban, beszámolókban felbukkan itt-ott az emberség, voltak a koncentrációs táborokban dolgozók között is humánus emberek (fura, de így van) ebben a filmben meg semmi, ezek mind ordítozó állatok voltak.

    Olvastam Weil könyvét, és nagyon tetszett! Micsoda nő. A másik könyvet is megnézem, köszi.

    És egyetértek veled, hogy az utolsó túlélőkkel valami el fog veszni, a személyes érintettség, a közelség...

    Szokás azt mondani, legalábbis amikor erről van szó valaki mindig felveti, hogy bármikor megtörténhet ugyanez. Az igazat megmondva, én sem hinném - és ha ez tényleg így lenne, akkor ezt tekinthetnénk a 6 millió ember "küldetésének".

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, csak a szembesülés-szembenézés baromi nehéz. Itthon ugye a "miért mindig erről beszélünk, mikor Trianon is legalább ugyanekkora trauma, meg az oroszok is mindenkit megerőszakoltak (sic)" stb.-t lehet hallani, folyton megy a versengés, hogy vajon melyik borzalmasabb. És szerintem mindkettő borzalmas, diktatúra-diktatúra, mészárlás-mészárlás, az egyetlen különbség, hogy én (te, ő, stb.) érintett vagyok-e benne vagy nem. Kevesen tudják tárgyilagosan, mondjuk politikai vagy számszerű (objektív) szempontok szerint a két egymást követő diktatúrát és gyilkolászásokat szemlélni. És ez addig így is lesz, amíg élnek a leszármazottak. És ez természetes, és nem is baj. Addig viszont borzasztó személyeskedésekre is lehetőséget ad (nem a soá konkrétan, de a zsidóság mint olyan), pl. emlékszem egy esetre, jöttem haza busszal (jóféle kertvárosi útvonal, Buda), és egy srác nem fért el két nő közt, és az jött ki a száján (hangosan!), hogy "milyen dagadtak vagytok má', zsidók vagytok?"
      Na most túl a bunkóságon, meg az áll-leesésen, az ember azért elgondolkodik, hogy vajon egy olyan országban, ahol egy 15 körüli srác ezt a teletömött buszon úgy mondhatja ki hangosan, hogy senki, ismétlem SENKI nem vágja szájon (se nem szól rá, se semmi!), hogy is várjuk el a szembenézést. Meg hogy mivel is kéne szembenézni pontosan. A múlttal vagy a jelennel?
      Meg amikor az ismert ellenzéki hírportál az ismert közösségi oldalon közzétesz egy zsidósággal kapcsolatos bármilyen hírt, pl. az első Hanuka-gyertya meggyújtásáról, és azonnal ömlenek a zsidózó kommentek... (bocs, kicsit elkalandoztam talán a poszt témájától, meg nem akarom Rátok ömleszteni a magyar rögvalóságot - elég rög -, de ezek azért nekem igencsak fájó pontok)

      Igen, az emberség egy nagyon fontos momentum, és nagyon sokan köszönhetik az életüket ilyen emberséges kápóknak, ha jól emlékszem, pl. Simone Veil is. Csoda, hogy van, aki megmaradt embernek. És óriási szerencse. És kár, hogy nem volt több...

      Törlés
    2. Na, ez a kulonbseg a ket orszag kozott. Itt is zsidoznak meg araboznak az emberek, de a buszbéli suhanc egy ilyen mondat utan a birosagon talalhatja magat.

      Törlés
  8. Szia, olvasd el Robert Merle Mestersegem a halál című könyvét!

    VálaszTörlés
  9. Ez a film mindenkit pofán vág, nem szépít.

    Azért is lehet, hogy könnyen enyhülhet a téma és egyszer csak megmarad puszta történelmi adatnak, mert például Franciaországban nem voltak csillagos házak, és például a sárga csillagot a dédi édesapja egyszerűen nem rakta ki a kabátjára és a gyerekeinek sem engedte és ebből semmi baja nem származott. Egyszerűen élték tovább az életüket Párizsban. Az egyszerűen azért túlzás, mert bombázás idején ők is lefutottak a pincékbe.

    Bezzeg

    VálaszTörlés
  10. Ajánlom neked ezt a könyvet:Mulisch, A menny felfedezése
    Rita

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én már ajánlottam - de még mindig/már megint ajánlom :)

      Törlés
  11. Köszönöm az ajánlásokat, a fikciónak is van helye a holokauszt feldolgozásában, nyilván. A Mesterségem a halált már olvastam, ezt a hollandot nem, belenézek (Martine - nem is emlékszem, RÉMES vagyok)

    VálaszTörlés