2014. november 5., szerda

Az anyai szeretet

Mindennél jobban szerettem volna gyereket. Simán eljátszottam volna miatta az egészségemet vagy akár a kapcsolatomat is, de arra is gyakran gondoltam, hogy az életem kockáztatása árán is anya szeretnék lenni. Most, amikor már megvan ez a baba, arra gondolok, hogy mindez kismiska, mert amit a valódi, hús-vér gyerekemért tennék, az ennél sokkal több. Egyértelmű, nem? Gondolom, mindenki így érzi, az ember a saját gyerekét elmondhatatlanul, feltétel és fenntartás nélkül szereti.

Ti nem szoktatok azon gondolkodni, hogy a történelem során vajon ez mindig így volt-e? Az anyák mindig ennyire szerették a gyerekeiket? Hány regényben olvasni, hogy az anyák szoptatósdajkához adták le csemetéiket, hogy aztán évekig feléjük se nézzenek. Maga Rousseau öt újszülött gyerekét adta árvaházba, gondolom a feleségével egyetértésben. Meg aztán régebben pl. a lánygyereknek vagy a sorban a harmadiknak-negyediknek született gyereknek már nem is volt akkora ázsiójuk: a szülők nem egyformán szerették utódaikat.

Hogy lehet ez? Kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy a magas halálozási arány miatt az anyák nem mertek annyira kötődni a gyerekeikhez. De a gyakorlatban nem tudom, hogyan lehet ezt megvalósítani: direkt nem kötődni ahhoz a pici kis lényhez, aki épp most született meg és azon kívül, hogy teljesen az emberre van utalva, még meghatóan cuki is? Vagy hogy nem lehet szeretni egy egy évest, aki édes kis cérnahangocskán kéredzkedik fel az ember ölébe?

Erről beszélgettünk egyszer egy barátnőmmel, aki aztán elküldött nekem egy könyvet a témáról: ösztönös-e, egyetemes-e, magától értetődő-e az anyai szeretet? (Elisabeth Badinter: L’Amour en plus). Nos, a szerző szerint nem. Hiába van biológiailag úgy megalkotva a nő, hogy képes legyen kihordani és megszülni egy gyereket, az iránta érzett szeretet és gondoskodás már nincs genetikailag belé kódolva. Van olyan nő, akinél ez a szeretet automatikus és egyértelmű, van, akinél félig-meddig jól működik, és van olyan is, akinél hiányzik.

Ezt a kijelentést az anyai viselkedésminták négy évszázadon át történő (egyébként nagyon érdekes) elemzésére alapozza (17-20. század). Így magyarázza pl. azt, hogy a vizsgált időszakban volt két olyan század, amikor az anyák zöme szinte nem is találkozott gyerekeivel: leadták vidékre, aztán kollégiumba küldték őket. Vagy azt, hogy ugyanebben az időszakban a szülők jó része el sem ment a halott gyerekeik temetésére. Arra a következtetésre jutott, amire előtte már más feministák is: hogy az anyák gyerekeik iránt érzett érzéseit nagy mértékben befolyásolják a társadalmi normák, és ha egy adott társadalom – és ilyen volt a 17-18. századi Franciaország - nem értékeli az anyai szeretetet, akkor az egyes nőknél ki sem alakul. Az anyai szeretet tehát nem ösztönös, és a kisbabák nem azért pufókok és szőkék, hogy szüleik jobban szeressék őket.

8 megjegyzés:

  1. Képzeld Tamko hogy egy nagyon hasonló post-om van draft-ban. Ugyan én a 'genetikai vizsgálatok / mennyire tragédia a fogyatékos gyerek' témakörből indultam, de én azt állapítottam meg (mindenféle utánaolvasás nélkül), hogy az általunk ma ismert anyai szeretet kultúra (nemzetiség) kérdése. Van olyan nép (jópár) ahol maga az emberélet sem annyira fontos. A női nemé meg aztán pláne.
    És szerintem ehhez még hozzájön hogy amíg a mi kultúránkban is régen nagyobb egységekben, családokban éltek együtt, plusz sok gyerek is volt, a szülők között sem volt olyan bensőséges kapcsolat (olyan egymásrautaltság) mint most. Továbbá a fogamzásgátlással, a késői szüléssel csak 1,2,3 gyereke lehet a legtöbb párnak így sokkal jobban féltik, megbecsülik hogy van. Bár lehet, hogy ez a szeretet mértékét nem befolyásolja csak nekem tűnik úgy.
    Önállóbbak is voltak az emberek a 19. században, nem nagyon fordulhatott volna elő hogy egy meglett fiatalember huszonévesen is a szüleivel lakik és a kaját is elé teszik. De lehet hogy ez sem szeretet dolga...

    VálaszTörlés
  2. Majdnem mindennel egyetértek (vagyis majdnem minden így van a könyv szerint) kivéve: anno sokkal több olyan nő volt, aki nem szerette a gyerekét (a szó mai értelmében) és ezt simán megtehette azért, mert a társadalom nem vette zokon. Ma ez botrány lenne, bár lehet h ugyanannyi százalék tenné meg, ha lehetne. Nem is alakulhatott ki az anya-gyerek kötődés, mert pár órás koruktól idegen nevelte a gyereket, ahogy ez bevett volt. DE anno is léteztek olyan nők, akik úgy szerették a gyerekeiket, ahogy ma "elvárt" és ezeknek a nőknek akkor is tragédia volt egy baba elvesztése, ahogy ma lenne az, hiába volt még 5-6 másik a háznál. Legalábbis én így értettem - nem a gyerekszám, sem a magas termékenység, hanem az adott kor értékei szabdták meg az anya-gyerek viszont.

    És nagyon jó leírás van a könyvben a ffi-nő-gyerek hármasról is, hogyan változtak a viszonyok az elmúlt négy évszázadban, illetve az apa szerepéről is.

    Én is kicsit a szeretettel hozom összefüggésbe a huszonéves otthonlakó csemetéket - bár erről nem volt szó a könyvben, mert a 80as években jelent meg és talán akkor még nem volt olyan elterjedt jelenség...

    (kíváncsi vagyok a posztodra!)

    VálaszTörlés
  3. óóóóóó, mennyit tudnék ehhez írni! sajnos (vagy szerencsére) mindjárt álmon halok és holnap is húzós nap lesz - de majd pótolom, ha jobban ráérek :)

    VálaszTörlés
  4. Régen mindenkinek volt gyereke, nagy ritkaság volt, ha nem. Talán így nem volt akkora kincs, mint ma amikor tízből kettő pár meddőségi centrumban csücsül. Biztosan akkor is szerették a gyerekeket, de másként. Gondolj bele mennyit valtozott a fegyelmezés is, nem volt ritka hogy jó pár verés kinézett ha nem tudta a gyerek a rendet. Talán ez is finomodott azóta. Keményebb világ volt.

    VálaszTörlés
  5. Én hiszek abban, hogy más időkben másképp szerettek és abban is, hogy pár kilométerrel arrébb is másképp szeretnek. Igazat adok Elisabeth Badinternek.

    Amikor az első gyerekem megszületett és már hazakerültünk a kórházból, a bébi aludt az ágyában, anyukámmal néztük őt, amikor megkérdezte tőlem: ugye nem is tudtam, hogy ennyire végtelenül lehet szeretni a kisbabát. Csodálkoztam, mert még nem éreztem ezt az elsöprő szeretetet és vártam is, hogy hol késik (hetekkel később öntött csak el és azóta is csak fokozódik). A második gyereknél nem késlekedett a katarzis.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ezt már tobbektol hallottam. Es logikus is h az ember mashogy szeret egy ismeretlen ujszulottet, mint egy "múlttal" rendelkezo gyereket.

      Törlés
  6. Pont minap olvastam ilyesmiről, konkrétan, hogy a mai kötődő/válaszkész nevelés azért nem volt elterjedt régen, mert konkrétan ciki volt. Érdekes és teljesen logikus a magyarázat is: mivel magas volt a gyermekhalandóság, nemeséknél (ahol örökíteni érdemes név és vagyon volt) fontos volt, hogy a ház úrnője minél előbb újra szüljön, hogy tutira biztosítva legyen az örökös. Mivel szoptatás alatt nehezebb a teherbeesés, az épp aktuális újszülöttet mindig lepasszolta a dajkának, hogy készíthesse a következőt. És mivel az uralkodó réteg majmolása minden korban népszokás volt, aki csak tehette, ebben is az általuk mutatott divatot követte. Ha magad szoptattál és neveltél, azt jelentette, hogy szegény vagy, nem engedheted meg magadnak a dajkát - és a szegénység beismerése szégyen…
    És igen, anno is volt, aki "modernül" szerette a gyerekeit, ahogy ma is van, aki sírni hagyja, és kéthónaposan hozzátáplál, és lekever egy-egy pofont… :/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hat amikor jozsikanak nem izlik a bolognai spagetti, es anyuka meg apuka lemossa a bolognai szoszt hogy masikat tegyen ra - ez sztem is ciki :) na jo, sarkitok :))

      Az uralkodo osztaly majmolasarol ez a konyv is irt. De ez a no azt allitja, h ezeknek a noknek fontosabbak voltak a balok, fogadasok stb es a dajkahoz leadas amolyan abortusz volt szamukra - 4-bol egy nem elte tul a dajkasagot! A konyvet olvasva neha borsozott a hatam, komolyan.

      Törlés