Miért szeretem a férjem?

Meghosszabbítottam a szülői szabimat hat hónappal. Nemrég derült ki, hogy egy új szabály szerint egy gyerek után nem 6, hanem 12 hónap szülői szabi jár, és Tyúkapó rábeszélt, hogy most vegyem ki ezeket a hónapokat, ne úgy csináljuk, hogy a nyári szüneteket hosszabbítsuk meg hat éven keresztül 1-1 hónappal. Ez a második opció is nagyon vonzó volt, de nem kellett hosszasan érvelnie amellett sem, hogy inkább Boni másfél éves koráig maradjak itthon.

Ha már így alakult, akkor kitaláltam, hogy ősztől beíratom Bonit heti pár órára bölcsibe. Egyrészt, hogy szocializálódjon, lásson világot, legyen gyerekek között, tanuljon új dolgokat, másrészt hogy legyen a hétnek valami ritmusa, harmadrészt pedig hogy nekem is legyen egy kis szabadidőm. Ez utóbbi óhaj nem lett volna szempont, ha nem gondolnám azt, hogy egy lassan egy éves gyereknek fontos a közösség. De látom rajta, hogy nagyon érdeklik az új dolgok, és érzésem szerint néha unatkozik itthon, a megszokott játékaival, a megszokott környezetben. Ráadásul jó lenne, ha lassan hozzászokna a bölcsi gondolatához, hiszen hamarosan úgyis be kell majd adnunk.

Z. viszont úgy gondolja, hogy egy egyéves gyereknek az anyja mellett a helye, semmi szüksége közösségre és egyéb csinnadrattára. Nem hiszi, hogy egy baba tudna unatkozni, szerinte ez az én agymenésem, mivel én valóban szoktam unatkozni (mondtam már, hogy itt két hete esik az eső és ma 15°C fok van?). Ráadásul, mondja, csak felesleges bacilusoknak és vírusoknak teszem ki a gyereket, majd jól elkap minden héten valamit.

Teljesen ellentétes véleményünket nem tudtuk közelíteni egymáshoz, én nem győztem meg őt, ő nem győzött meg engem. Végül abban egyeztünk meg, hogy beadjuk a kérelmet, és még mindig mondhatunk nemet, ha esetleg felveszik a gyereket.

Na de miért szeretem Z-t? Mostanában annyit kritizálom hülyeségek miatt, pedig a lényegre kellene koncentrálnom, ami miatt ő a férjem, és nem más.

Még a gondolattól is borsózott a háta, hogy Boni akár csak heti pár órára bölcsis legyen. De mivel megbeszéltük, hogy beadjuk a papírokat, úgy is lett. Ő fénymásolta le a doksikat, ő figyelmeztetett százszor, hogy nyomtassam már ki az űrlapot, ő töltötte ki a kérelmet és ő vitte el személyesen az intézménybe, az utolsó napon, mert postán már lekéstük volna a határidőt. Pedig végig ellendrukker volt. Egy kis halogatással könnyen elérhette volna, hogy kifussunk az időből. Vagy akár csak azzal, hogy nem törődik az üggyel, mondván, hogy ha az én ötletem, akkor valósítsam is meg. Én persze halogattam-halogattam, felőlem még mindig itt állna valami dossziéban a kérelem.

(Amúgy pedig nem kaptunk helyet Boninak)