Bloggerélet, magánélet

Válasz Mia kérdésére

Mia kérdezte a díj kapcsán, hogy közeli ismerőseim/családom tagjai olvassák-e, olvashatják-e a blogomat, és ha igen, hogyan viszonyulnak hozzá.

A blogot csak Z-nek árultam el, azt is csak mikor már egy éve írtam. A reakcióját borítékolni tudtam volna előre: először érdeklődött, majd jól felháborodott, hogy kiteregetem a magánéletünket, azután viszont megnyugodott. Ma már hozzátartozik az életünkhöz, hogy úgy mondjam. Anno többször is megkérdezte, hogy milyen kommenteket kaptam a barnázás kapcsán, hogy kinek mikor kezdődött és hogyan múlt el: szerintem őt is megnyugtatta, hogy nem voltam egyedül ezzel a problémával. De mivel nem tudja olvasni a blogot, nem igazán tud mit mondani róla. Szerintem a blog intézményét valamiféle fura női hobbinak fogja fel. (De végülis az, nem?)

Olyan jól bevált ez a titkos blogolás, hogy nem is tervezem, hogy közeli ismerőseimnek, barátaimnak, családtagjaimnak szóljak róla. Egyrészt a lombikot nem szeretném túlságosan hirdetni*, úgyhogy a dolog fel sem merül igazából. Másrészt pedig izgi dolog, hogy van az embernek egy titkos kertje, sőt, bevallom, az is vonzó, hogy bármikor bárki idetalálhat és felismerhet.

Ami egyszer már meg is történt: egy volt kolléganőmtől/barátnőmtől (Librarycat) az egyik napon kaptam egy e-mailt, hogy ne haragudjak, ha hülyeséget kérdez, de nem én lennék véletlenül a Tamko? Nagyon fura érzés lehet, amikor egy blog olvasása közben az írójáról kiderül, hogy ismerős! És érdekes módon azt írta később, hogy egyáltalán nem volt egyértelmű, hiszen vannak véletlen hasonlóságok, fura egyezések is az életben... Amúgy pedig ettől a naptól kezdve nagyon vigyázok, hogy mit írok le, főleg másokról mit mesélek: nem szeretnék személyes jogokat megsérteni, titkokat kibeszélni stb.

De mivel a blog kezdete óta több valódi és virtuális barátságot is kötöttem, valahol mégiscsak összeér a két élet. Kíváncsian várom, hogyan fog alakulni ez az egész bloggerség, meddig fogom élvezni, vannak-e határai, melyek a perspektívái stb.

(Más: Alig várom már, hogy megnézzük A nagy Gatsby-t! A könyvet pár éve olvastam: nyilván nem a könyv hibája, hanem az én felkészületlenségemet illusztrálja inkább (úgy estem neki, mint borjú az anyjának), hogy halálosan untam, és semmilyen nyomot nem hagyott bennem. A rongyrázásra, kocsikra és valamilyen halvány szerelmi történetre emlékszem belőle, de egyáltalán nem rémlik, hogy lett volna normális cselekmény benne. Ezek után hogy tudtak ebből egy olyan filmet csinálni, amelynek már a bemutatója is izgalmas, és tele van csillogással, és New York lenyűgöző és egy szenvedélyes történetet ígér? Azt hiszem, ez a film magyarázattal szolgál majd arra, hogyan kellett volna olvasnom a regényt. Ráadásul Di Caprio szerintem egyre jobb színész és egyre jóképűbb pasi. A zenéje (főleg a U2-feldolgozás) pedig szupernek tűnik!)

* Bár arra kíváncsi vagyok, hogy akik teljesen nyilvánosan blogolnak, azok egy új ismeretség melyik pontján vallanak színt?