Talán nem túlzás azt mondani, hogy a mai nap mérföldkő: voltunk a kórházban, átbeszéltük a nőgyógyásszal a lehetséges lépéseket és azt hiszem mindketten kicsit megnyugodtunk.
Pedig rosszul indult az ügy, Z. tegnap este olyan rosszkedvűen jött haza, hogy hozzá sem lehetett szólni. A francia rádióban most téma lett Magyarország, így ő csak most értesült az otthoni helyzet valódi súlyáról és felháborodottan ecsetelte, hogy mi egy diktátort választottunk az ország élére. Mintha én tehetnék róla! De szerinte mindegyik magyar szélsőséges, heves vérmérsékletű, szóval olyan, mint én, aki még a teherbeesést is túlszervezi és végigizgulja. Ráadásul mi lesz, ha Magyarország kilép az Unióból, nekem akkor megszűnik az állásom, ő mondjuk meghal és én itt maradok egy gyerekkel egyedül a nyomorban.
Ma a kórházba menet a hisztéria folytatódott, kis túlzással: majdnam szakítottunk. Utólag már értem, hogy attól félt, nem fogok engedni a lombikból és hármasikreink lesznek (mit csináljak, pasi!). Én a magam részéről azon izgultam, hogy a doki ne 10 perc alatt zavarja le a konzultációt és nehogy inszeminációt (netán laparoszkópiát) javasoljon.
A rossz hangulat egy csapásra megszűnt, amint megláttuk a nőgyógyit: egy tündér. Gyönyörű, fiatal, mosolygós nő, aki mindkettőnket végighalgatott, a kellő részeket humorral kezelte, szóval egy főnyeremény. Még ezt az inszeminációt is úgy eladta nekem, hogy semmi kétségem afelől: ez a helyes lépés. Na, de hogy a lényegre térjek: nálam úgy látszik semmi gond, Z. eredményei sem drámaiak, szerinte csak egy kis segítségre lesz szükségünk – egy stimuláció nélküli inszeminációra. Ami pedig az örökös stresszt illeti, kizárt dolog, hogy azért nem estem volna teherbe lassan 2 éve, mert túl görcsös lennék. Ráadásul nem kell ismét két hónapot várnunk, hanem a következő menstruáció napján fel kell majd hívnom a kórházat és az összes vizsgálatra egyszerre kapok időpontot. Picit aggaszt, hogy egy injekciót saját magamnak kell majd beadnom, de még ez sem tud kizökkenteni abból a hihetetlen optimizmusból és derűből, ami azóta szállt meg, hogy beléptünk a rendelő ajtaján (igazából én már akkor boldog voltam, amikor a kórházba beértünk – ki gondolta volna, hogy egyszer ez is elég lesz a boldogsághoz).
Menszesz elvileg január 21-én, inszemináció február elején. (Baba 2012 októberében?) Ha az első három inszemináció után nem esem teherbe, jöhet a lombik.
És még egy dolog, amiről Z. szerint soha senkinek nem beszélhetek, mert egy ember személyes jogait sérti (mondom: férfi. Én alig bírom magamban tartani!). A váróteremben összefutottunk a Sorstársnővel. Nem lepett meg, esély volt rá, na de hogy rögtön az első alkalommal! A helyzet pesze kellemetlen volt, naponta együtt kávézunk és beszélgetünk semleges (és gyakran unalmas) témákról, kínosan kerülve a személyes részleteket, most meg csupán azzal, hogy a kórház egy bizonyos pontján találkoztunk, az intimitás olyan fokára kerültünk, amilyenre csak a közeli barátnőimmel vagy épp ellenkezőleg: tökéletes idegenekkel (blogok révén) fenntartott kapcsolataim szolgálnak például. Szerencsére Orbán Viktor megmentette a helyzetet és szépen eldiskuráltunk az alkotmányról, a médiatörvényről és a Klub Rádióról. Így legalább az addira már lehiggadt és angyallá visszaváltozott (és kellőképpen bűntudatos) Z. is profitált a dologból.
UI: Most írt egy emailt a Sorstársnő, hogy visszaért és kávézzunk együtt. Vajon szóba hozza-e?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése