Mit tanulnak a francia gyerekek az általános iskolában?

Most már kezdem gyanítani, hogy leginkább helyesírást. A magyarhoz képest a francia helyesítás nehéz, mivel sokkal több a hibalehetőség. Annyira, hogy a rossz helyesíró és a jó helyesíró felnőttek között húzódó szakadék szinte már társadalmi-gazdasági. Igaz, középosztálybeli értelmiségiek is írnak helytelenül, amit a finnyás kisebbség (köztük én is) döbbenten vesz tudomásul. Emlékszem, voltak egyetemi csoporttársaim (irodalomszakon!), akik rendszeresen eltévesztettek bizonyos konstrukciókat (pl. nous avons gagné helyett *nous avons gagnER-t írtak, én ezt akkor, és ma is, borzasztó cikinek éreztem).

A francia helyesírást nem elég bemagolni, ismerni kell hozzá a nyelvtant. Van persze rengeteg önkényesen leírt szó, ezeket tudni kell – ez már önmagában is sok meló (pl. robinet - balai, mindkettő ugyanarra a hangra végződik, amit kétféleképpen kell írni). De aztán azt is kell tudni, hogy az ige milyen igeidőben áll, vagy hogy melyik szót mivel egyeztetjük és miért. Bonikám például megtanulta azt a főnevet, hogy dictée (tollbamondás), és ügyesen nem felejti le a végéről az e-t. De a múltkor azt kellett leírnia: les nombres dictés, de szegénykém honnan tudta volna, hogy ezt s-szel kell írni? Hiába hangzik kiejtve ugyanúgy, itt a szó nem főnév, hanem melléknévi igenév, és egyeztetni kell az előtte álló szóval. Boni épp csak meg tudja különböztetni a főnevet, a melléknevet és az igét, azt is inkább csak magyarul, nagyon messze van még attól, hogy megértse az ilyen árnyalatnyi különbséget.

Fura, hogy évek mennek el a gyerekek életéből azzal, hogy megtanulnak helyesen írni. Mennyi minden másra lehetne használni ezt az időt! Magyarul sokkal könnyebb a helyesírás – ebből logikusan következne az, hogy a magyar gyerekeknek sokkal több idejük van játszani, futkározni, szövegértést gyakorolni, számolni, rajzolni, vitatkozni stb.

És hiába tanulják, magolják, gyakorolják évekig, még a a tanárok is rontanak. Az elsős tanítónő rendszeresen hibázott a szülőknek írt rövid üzeneteiben, e-mailjeiben. El nem tudom mondani, mennyire csodálkoztunk, de mivel a nő szimpi volt, elhessegettük azzal, hogy biztos véletlenül tette (ami mondjuk nem magyarázta azt, hogy miért hibázott mindig következetesen? pl. *syllabLe). Mondom, ez egy olyan társadalom, ahol emberek képesek hosszas diskurzusokba bocsátkozni és triumfálva előrukkolni a jó megoldással, egy-egy igeidő, végződés vagy hangkötés kapcsán, baráti vacsorák alkalmával, ahol a rossz helyesírást automatikusan a tudatlansággal és a műveletlenségel azonosítja mindenki, ezért tényleg meglepő, hogy egy magára valamit is adó tanítónő, gyakorlóiskolában, helytelenül ír le bizonyos szavakat.

Legutóbb viszont a másodikos tanítónő javította ki rosszul Bonikám fogalmazását. Boni sem írta jól, de amit a nő pirossal belejavított, az végképp hibás volt, Z. rögtön látta. Lecsekkoltuk a neten, megkérdeztem franciatanár barátnőmet. A nő megoldása tényleg rossz. (*J'ai des cheveux brunS foncéS, javított bele a nő, pedig a dupla melléknévnél nem kell egyeztetni, helyesen tehát: brun foncé).

Felmerült a kérdés, hogy mi legyen. Az évek óta dolgozó, főiskolán tanító pedagógus, akinek a nyelv a munkaeszköze, nem ismeri az egyik alapvető szabályt. Az én álláspontom és világnézetem szerint, továbbá figyelembe véve Boni iskolai magatartásproblémáit (ki akarják rúgni hittanról!) és a nővel már fennálló konfliktusainkat (maszkügy) SEMMIT nem szabadna csinálnunk. A férjem viszont basszus, szólni szeretne a nőnek, és nem érti, hogy szerintem ez miért gáz. Hát csak örülni fog, és ezek után majd helyesen írja le a dupla mellékneveket – vélekedik.

Ezek a kis majmok

Az a tapasztalatom, hogy ha egy gyerektől kikérjük a véleményét valami „felnőttdolog” kapcsán, akkor a gyerekek nem őszinték, hanem gyakran az elvárásoknak megfelelően szajkózzák vissza az otthon hallott infókat, szülők álláspontját. Ezt szoktam észrevenni például akkor, amikor a rádióban bejátszanak ilyen gyerekvéleményeket. Például a környezetvédelem kapcsán teljesen az az érzésem, hogy ezekbe a kicsikbe bele van programozva a „helyes” válasz (de nem a „helyes” reflex), és a tavaszi iskolabezárásokról is hallottam már olyan felnőttes kijelentéseket gyerekek szájából, ami szerintem nem volt teljesen őszinte, vagy legalább is nem ők találták ki.

Boni mesélte, hogy az volt a feladat, hogy körbe kellett ülniük, és minden gyereknek el kellett mondania, hogy mit szeret. És te mit mondtál? – kérdeztem

– Azt, hogy szeretek TANULNI...

Na erről beszéltem. Ez egyike azon sablonválaszoknak, amelyekről tudja, hogy odaillő, nem szerez vele rossz pontot, sőt, talán még jó fényt is vet rá. Nem mintha nem szeretne tanulni, de ha az ember egy kicsit is több időt tölt vele, tudja, hogy ez egy – ha nem is hazug, de – mesterkélt állítás. Ezer millió dolog van, amit a tanulásnál jobban szeret vagy ami jobban érdekli – gondoltam végig, majd Boni befejezte a mondatot:

– ... pedig először azt akartam mondani, hogy szeretem a MÁJKRÉMET!!

Hajvágás

Elvittük Bonit fodrászhoz, mert utoljára decemberben volt levágva a haja. Már olyan hosszú, göndör fürtjei voltak, mint valami barokk festő képén a kis uralkodóknak. Mindig meglepődöm azon, hogy amint hazaér valahonnan, Boni eljátsza és leutánozza a történteket. Így most is berendezte a kis fodrászszalonját, ahol lázméréssel tarkított hajfésülés zajlott, tükör, fésűk, vizes edmények és a fokhagymanyomó segítségével.

Vacsi előtt eltűnt egy pillanatra, majd megjelent, és az arcára kiülő zavaros bűntudaton kívül volt MÉG valami fura rajta. Berohantam a fürdőszobába: a padló tele volt kunkori fürtökkel. Levágta a hajtát!!

Utólag két kérdés merül fel bennem a történtek kapcsán. Az első mindjárt az, hogy honnan jött ez a mélyen fekvő vágy, hogy belevágjon a saját hajába? Hogy még igazibb legyen a történet? Vagy hogy érezze, ne csak elképzelje az olló csikorgását a vizes hajon? Vagy hogy megtapasztalja, milyen is a tükörképét nézvén a saját hajába vágni...?

A másik kérdés pedig, hogy miért reagáltunk ilyen hülyén?? (leszidtuk) Holott jól emlékszem, milyen volt gyerekként ugyanezt tenni, miközben a mamám zuhanyozott. De erre a kérdésre megvan a válaszom: ezek a gyerekcsínyek nagyon hatásosak társaságban, utólag elmesélve, hozzátéve nevetve azt, történelmi távlatokból szemlélve, hogy egy gyerek dolga a lázadás és a határok feszegetése, a jólnevelt gyerek félelmetes. De ezen a héten Boni már túl volt a következő hülyeségeken: beállította a vezetékes telefont, hogy minden éjfélkor csörögjön (nem sikerült visszaállítani), felszórta sóval a nappalit, megváltoztatta az apja iPhone-jának a kódját, elcsórta a lakásban fellelhető összes tollat (soha nincs egy se, amikor szükségünk lenne rá), odalakatolta (!) a pulcsim cipzár részét a táskámhoz, valamint rendelt az Amazonon ezer darab papírt, tollakat, és egy 45-ös cipőt. A papírt, tollat még le tudtuk mondani, a cipőt basszus ki is hozták.

Ilyen háttérrel nem csoda, hogy az első reakciónk az volt, hogy felháborodtunk a hajvágáson. Z. azon volt kiakadva, hogy épp most vágta le a fodrász, én viszont azt sérelmeztem, hogy föl sem szedte a hajakat a földről! És egyetértettünk abban, hogy ez a gyerek nem fogad szót, ez így nem mehet tovább. 

Miután kiadtuk mérgünket és beküldtük a szobájába, egymásra néztünk... és elröhögtük magunkat. Majd a férjem, hogy Boni meg ne hallja, odasúgta: Szerinted is... jobb lett így, ugye? Mivel göndör a haja, egyáltalán nem látszik az összevissza vágás, és összeborzolva tényleg jobb, mert rövidebb elöl, vagyányabb.

                                                „Mama, én NEM CSINÁLTAM SEMMIT!”

 

Felfedeztem (magamnak) egy írót

Ti hogyan választjátok ki a soron következő olvasmányotokat? Az ember évtizedeken keresztül olvas, tegyük fel hetente-kéthetente egy könyvet, azaz hetente-kéthetente kell eldöntenie: mi jöjjön soron. Az irodalmi kánon klasszikusatitól eltekintve én szinte mindig ajánlás, kritikák vagy rádióműsorok alapján veszek kézbe könyvet; pont ezért rendszerint olyan regényeket, amelyek elég jól ismertek, vagy legalábbis amelyek írója benne van a köztudatban.

Először fordult elő most velem, hogy egy viszonylag ismeretlen író könyvét olvastam el, mégpedig csupán csak azért, mert tetszett a róla szóló két soros összefoglaló a Le Monde-ban. Azt írták, hogy az apaságról szól, én pedig már régóta keresek regényt konkrétan a szülőségről; mit jelent az, hogy valaki anya/apa. Nem sok ilyen könyv van. Még Esterházy sem, aki pedig olyan sokszor írt a saját anyjáról és apjáról, még ő sem választotta témául ezt a hihetetlenül fontos, jelentős és fantasztikus dolgot, ami tulajdonképpen a világ legtermészetesebb és leggyakoribb jelensége: valakinek az anyja (apja) lenni. Ki hogyan éli meg a mindennapokban ezt a hatalmas csodát, ami pont a mindennapok miatt gyakran fárasztó, időnként kiakasztó, néha egyenesen kétségbeejtő? Hogyan lehet elbeszélni ezt a hihetelenül fontos, ugyanakkor hihetelenül mindennapos dolgot? Hogy az emberből létrejön egy gondolkodó, érző, beszélő élőlény, saját vágyakkal, félelmekkel és álmokkal, és ennek a különálló embernek mi magunk teremtjük meg az első évtizedek kereteit, amiből egész életében gazdálkodik majd. Persze vannak gyönyörű részletek erről a világirodalomban, na de egy egész könyv? Pedig a gyerekkorról, a szülőkkel való viszonyról, a szerelemről, a csalódásokról, az önmagunk kereséséről, az öregedésről olyan sok regény születik. A szülőségről miért nem? 

Ráadásul, mint leelenőriztem, az író csak pár hónappal idősebb nálam, és filozófus. (Ebben az országban egyébként mindenhonnan filozófusok bukkannak elő. Itt a filozófia egy élő tudomány, olyan érdekes.) A könyv nem pontosan az volt, amit vártam (mert azt nekem magamnak kell megírnom, gondolom), de nagyon tetszett. Több ponton is találtam hasonlóságot köztem és az író között: például, ahogy írta, évekig élt a létminimum alatt, íróként, alkalmi fizukból, vidéken (akkor születtett az első fia), majd egy véletlen folytán állásajánlatot kapott, és ott találta magát Párizsban egy (azóta már nagyon sikeres folyóirat) a Philosophies Magazine főszerkesztőjeként, jól fizetett állásban, szoros időbeosztással. (Én ugyanezt a társadalmi felemelkedést éltem át egy csapásra: egyszer még csóri gyakornok voltam egy könyvkiadónál, fél évre rá már előre köszöntek a bankban, olyan jó állásom lett, bölcsész végzettségem ellenére.)

A könyv azt a 18 évet fogja át, amely alatt megszületett az öt gyereke. Rengeteg minden homályban marad, de nem zavaró, mert vagy nem tartozik a témához, vagy pedig túl személyes (tehát nem tartozik a témához). Próbáltam megválaszolni a klasszikus kérdést, azaz a francia és a magyar gyereknevelés (sőt, ezen túlmenően, a két társadalom) közötti különbség mibenlétét, amit olyan nehéz megfogni, szavakba önteni. Szerintem az iró ugyanolyan ideológiavezérelt, mint a magyar szülők; egyszer például elmondta, hogy egyik gyerekének sem adott cumit/rongyit/dudut, szóval olyan dolgot, amellyel a gyerekek elalszanak a mell és az anya hiányában, mert nehogy már ilyen helyettesítő szerrel éljenek már kiskoruktól fogva. De pl. egy vicces különbség, ami inkább csak formai, nem tartalmi: írta, hogy a felesége 17 hónapig szoptatta (kizárólagosan!) a fiukat, és hogy milyen praktikus volt ez, amikor vernisszásokra, koktélpartikra, aperókra jártak...!

A valódi különbség asszem ott van egyébként, hogy a francia szülők vállaltan kívánnak (és ezek szerint tudnak is) három-négy lovat megülni egy fenékkel: négy gyereket nevelni, karriert befutni, társadalmi életet élni, egészségesek maradni. A pasi amúgy az olasz gyerekneveléssel veti össze a franciát (a második felesége egy olyasz nő), és azt mondja, hogy a francia gyerekeket inkább az önsajnálatra, mintsem a küzdeni vágyásra nevelik a szülők (homokozóbéli konfliktusok és megoldásaik kapcsán). Fura, hogy a kétnyelvűségről semmit sem ír, kezdem már egyedül érezni magam, hogyan lehetséges, hogy a családon belüli két nyelvet és két kultúrát én ekkora problémának élem meg, míg mások meg sem említik?

Visszakanyarodva az első bekezdéshez és a címhez; fogok még ettől a pasitól olvasni, tetszik, ahogy ír, helyenként sarkos, sokszor elgondolkodtató, időnként viszont az ember tényleg legszívesebben azon nyomban kiugrana az ágyból, és rohanna szétverni az író úr pofáját, ahogy Hrabal is írja. Hiszen akkor jó egy könyv, ha hatásos, és gondolkodásra készteti az embert, nem?

Egy régi probléma megoldása, egy újnak a születése

Egy olyan pasival élek együtt, aki nem veszi ki a részét a házi munkából és nagyon rendetlen, az a levetett pólót napokig a szoba közepén tároló típus – és most nem a férjemről, hanem a fiamról beszélek! Nem is tudom, ez már nem is nevelési, hanem együttélési probléma; tapasztalatból tudom, hogy vannak emberek, akik tudnak disznóólban élni, de mi a férjemmel nem ilyenek vagyunk. Mi van, ha viszont Boni ilyen lesz?! 

Idén már többedszerre szeretnék elköltözni itthonról. Tavasszal Z. miatt (így a második hullám elején viszont nagyon szinkronba jöttünk óvintézkedésügyileg, abszolút egy hullámhosszon mozgunk, ki hitte volna), most viszont Boni akaszt ki az örökös rumlijával és a hányaveti szövegével („Mama, ha téged zavar, akkor miért nem pakolsz össze te?”).

Pasik, nők

Tegnap volt a zenesuliban a megbeszélés, hogy ki, mikor járjon órára. Ilyenkor ötven szülő próbálja összehangolni a zongoratanárnővel egymás időbeosztását (lehetetlen küldetésnek tűnik, de mindig sikerül). Észrevettem, hogy az egyik anyuka kijavította a tanárnőt, mert rossz személyes névmást használt a gyerekére, mert kislányról, nem pedig kisfiúról volt szó (vagy fordítva). A neve alapján nem lehetett megállapítani a gyerek nemét; franciában ugyanis vannak olyan utónevek, amelyeket lánynak és fiúnak egyaránt lehet adni.

Este elmeséltem ezt a sztorit a férjemnek, majd hozzátettem:

– Hát nem fura?! Mi járhat a szülők fejében, amikor ilyen nevet választanak a gyereküknek?

– Hogy érted? – kérdezett vissza

– Gondolj bele. Direkt kétértelmű nevet választottak. Szerintem nem ismerik el, hogy az emberiséget hímnemű és nőnemű egyedekre lehet, sőt, kell! felosztani. Gondolom úgy vélik, hogy ez az ősi  dichotómia elavult. Azzal hogy uniszex nevet választottak, elutasítani gondolják a társadalmi konvenciók diktatúráját. Mert figyelj ide, ha ez a név lehet női és lehet férfi is, az azt jelenti, hogy egy valójában ez egy semleges, nemtelen név. Ebből meg egyenesen következik az, hogy ezek a szülők azt szeretnék, a gyerekük később saját maga válassza meg a társadalmi, sőt, akár a biológiai nemét. Nem akarják eleve determinálni nemi identitását egy férfi vagy női névvel. Talán még az inkluzív írást* is használják.

– Nem tudom... – válaszolta a férjem – Nem lehet, hogy egyszerűen tetszett nekik ez a név??

(Pont aznap reggel olvastam egy statisztikát arról, hogy az EU-ban a férfiak boldogabbak, mint a nők. Nem meglepő. Ha minden nő mindent annyira agyonbonyolít, mint én!)

* Écrirure inclusive, amikor a nyelvhasználók széles skálán terjedő fortélyokkal próbálják megkerülni a nem jelölését egy szövegben, az ún. nemi alapú diszkrimináció visszaszorítására hivatkozva.

Az aggodalom és a remény

Múlt héten azt hittük, hogy Boni esetleg elkapta a koronavírust. Az egész sztoriból két mozzanatot emelnék ki: először is azt, hogy mennyire nem tudtam az egészről írni (és milyen örömmel jutott eszembe a legutolsó posz témája), mennyire elhessegettem azokat a kérdéseket, amelyek Boni hogylétére irányultak. Úgy tettem, mint ha a hit, mely szerint egyszerű nátháról van szó, megvédene minket attól, hogy koronavírus legyen; még egymás között sem nagyon emlegettük fel a Covidot.

Amúgy teljesen klasszikus, jól ismert éveleji betegség volt, amely során viszont sokszor felmerült a megfázás kifejezés is, ugyanis úgy a férjem, mint a mamám mindenfajta tudományos érvelés dacára azt állítja, hogy a hidegtől (kimelegedett! majd lehűlt!) meg lehet betegedni. Franciául ráadásul úgy mondják „elkapni a hideget”, ugyanúgy, ahogy a vírust is elkapjuk. Végső érvük (nem tudok egy picit nem igazat adni nekik..) az volt, hogy az emberek mégis csak rossz időben betegszenek meg és kapják el a forróhideget. Na mindegy, ma már nem azokat az időket éljük, amikor Z. megkönnyebbülve kommentálja a gyerekorvos diagnózisát, hogy ez csak egy vírus. Mert melyik, ugye.

Szóval Boni csütörtök reggel erős torokfájásra ébredt, délben fölszökött a láza, vissza sem vittük a suliba. Délután elalud ülve a kanapén (szemben ütvefúróval tarkított felújítás zajlik). Mi még aznap telefonáltunk a suliba, és megkérdeztük, mehetek-e a délutáni szülői értekezletre (kolléganőm kommentje: miért, nálatok IRL értekezlet van??). A szülőin elmondták, hogy egyetlen gyerek sem mehet iskolába a ismert tünetekkel (erről kimerítő listát kaptunk), de akkor sem, ha valaki más a családban ilyen tüneteket produkál. Itt több szülő is felháborodott, mondván, hogy náluk az év minden szakaszában van olyan gyerek, akinek folyik az orra, akkor ezt ők hogy oldják meg? Zárójel bezárva, nekem úgy tűnt, pár hét múlva csökkentett vagy online tanítás lesz, kár, mert szimpi az új tanítónő, szép az új osztályterem és a gyerekmegkeveréses módszer továbbra is bravúros francia megoldásnak tetszik.

Pénteken a gyerekorvos megvizsgálta Bonit, és azt mondta, csak abban az esetben kell tesztelni, ha rosszabbul lesz. Vasárnap reggelre múlt el a láz, addig éltünk egy nagyon fura, kettős állapotban; Z., aki hónapok óta ettől tart, ezt vizionálja, erről beszél (és erről hallgat), karantént hirdetett, derűsen, proaktívan, fegyelmezetten. Ránk illett teljesen az a mondás, amit állítólag a koncentrációs tábor kapujában hangzott el: eddig aggódtunk, mostantól viszont reménykedhetünk. Elgondolni, hogy a koronavírus már itt van a lakásunkban, vagy ami még valószínűbb, a szervezetünkben, tulajdonképpen nem volt annyira borzasztó (vagy legalább is nem volt rosszabb), mint amennyire borzasztó például egy maszknélküli beszélgetésbe bonyolódni játszótéri anyukával, és utána napokig azon őrlődni, hogy most elkaptuk-e. Világos, egyértelmű stratégiánk volt: lázat mérni, várni, senkivel sem találkozni. Mást nem tehettünk.