Egyik kutya volt, másik eb

A következő sztorit két szemszögből lehet elmeséni: az enyémből és a férjeméből. A helyszín ugyanaz: egy erdei földút, ahol én legelöl, a férjem 30 méterre lejjebb, Boni pedig kettőnktől egyenlő távolságban, középen gyalogolt. Épp indultunk volna kirándulni. Az egyes szereplők kedvét és motivációját jól tükrözte a sorban elfoglalt helye. Én folyton hátra-hátrafordultam (hogy mit tökölnek már), egyszer csak azt láttam, hogy két tehén méretű, fekete kutya rohan oda a semmiből, és ugatva támadnak a vékony kis Bonikámra, aki ijedtében sírva menekülni próbált.

Rögtön beugrott, hogy mit csinált a legutóbb Z., amikor szintén kirándulás közben messziről kutyaugatást hallottunk: a biztonság kedvéért magához vett egy botot. Egy pillanat alatt találtam egy jó vastag husángot, és üvöltve rohantam a kutyák felé. A következő percben már a kezemben volt a halálra vált gyerek (meg a husáng – emlékszem, milyen nehéz volt tartani a kettőt, miközben remegett a lábam), körülöttönk meg ott csattogtatták a fogaikat a vérengző fenevadak.

Na most Z. szerint ez az egész úgy történt (és noha sok mindenben nem értünk egyet, most vakon hiszek neki), hogy épp sétáltunk az erdőben, amikor kiszaladt az útra két aranyos, játékos kutyuska, és érdeklődve szaglászni kezdték Bonit. Ekkor, állítólag, józan eszemet veszítve, tébolyult rikoltással rohanni kezdtem egy idétlen bottal a kezemben a szegény kutyák és a síró gyerek felé. Azt mondta – és ritkán adja a fejét ilyen minősítgetésekre –, hogy ciki voltam.

Mindezt azért is tudom elhinni neki, mert utána megjelentek a kutyák gazdái, akikkel, remegő hanggal ugyan, de még én is váltottam egy-két szót, sőt, az egyik kutyát (a „bundásat” – mondta utána Boni) meg is simogattam. Készséggel elhittem nekik is és Z-nek is, hogy kevés kutya támad emberre. UGYANAKKOR, itt kell elmesélnem hogy a húgomat egyszer szétszaggatták volna a kutyák (éjszaka, Budapesten), ha épp nem járőröznek arra rendőrök, akik kvázi így megmentették az életét. Emlékszem arra is, hogy a mamám másnap felhívta a kapitányságot, és noha a húgom akkor már elmúlt 20 éves, mégis azt mondta elfogódott hangon, hogy meg szeretné köszönni, amit a kislányáért tettek.

Egyébként végiggondoltam ezt az egész kutyás ügyet, és rájöttem, hogy mi zavar bennük a legjobban: hogy odajönnek az emberhez, szaglászkodnak, dugdossák az orrukat, fittyet hányva az ember privát szférájára, kiszámíthatatlanul. Ha lenne, szívesen részt vennék egy több napos kiképzésen arról, hogy hogyan szereljünk le határozottan, de hatékonyan ismerkedni vágyó négylábúakat – mert teljesen egyetértek Z-vel azzal, hogy az elfutás nem a legideálisabb reakció (noha a legzsigeribb).

Boldogság

Egy rádióműsor végén a három meghívottnak arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy boldog-e.

A nő (középkorú színésznő-írónő) azt felelte, hogy boldog, mert a színházzal és az írással megtalálta azt a közeget, amelyben kifejezésre tudja juttatni a legbelsőbb lényét.

A fiatal pasi (író, zenész) is azt mondta, hogy boldog, mert felhagyott a csalással; már nem hord álarcot és nem akarja magát másnak láttatni, mint ami valójában.

Az idős pasi (orvos) szintén boldognak vallotta magát, mert míg – szerinte – a boldogtalanság és a szerencsétlenség magától jön, addig a boldogságért nap mint nap meg kell dolgozni, amit ő meg is tesz.

Nekem nincsenek ilyen fennkölt gondolataim. Én boldog vagyok, egyszerűen csak attól, hogy van egy kisfiam. És ez a tény búraként borul az életemre, vagy ha úgy tetszik, rózsaszín szemüvegként láttatja velem a világot. És minden más – hétvége, vakáció, egy jó könyv, munkahelyi kihívások, érdekes beszélgetések, finom ebéd, zene stb., stb. – csak plusz, többlet, ráadás, mondhatni tortán a hab (vagy a cseresznye, ahogy a franciák mondják), ami ha van, jó, ha nincs, nem baj. Önkifejezés, önbizalom vagy küzdelem – talán szintén szükséges, de semmiképpen sem elégséges feltétele a boldogságomnak.

(A rádióműsorba meghívott vendégeknek mind vannak gyerekeik, lecsekkoltam a neten; a két első személynek ráadásul elég kicsik is!)

Hogyan szerezzünk öt kellemetlen percet magunknak és másoknak?

Tegnap egy barátnőmmel egy biobolt mellett mentünk el; térkép volt a kezünkben, turistának tűnhettünk; azok is voltunk. Megkerültünk egy ott parkoló furgont, és már pont mentünk volna tovább, amikor az autó mellől egy nő megszólított minket, a szavaira pontosan sajnos már nem emlékszem, de valami ilyesmit mondott:

– Nem szeretnének egy kis cseresznyét? Adok maguknak! Épp most szállítottam le a bioboltnak egy adagot, és maradt egy kicsi.

Egymásra néztünk Kathrinnal, ő tartózkodóbb, én viszont, ezek szerint nála (és a kelleténél is) mohóbb vagyok, úgyhogy sietősen azt válaszoltam:

– De, köszönjük!

Odamentünk az autóhoz, a nő kinyitotta, és megmutatta a ládákban fekvő, levelekkel együtt leszedett cseresznyét:

– Látják? Vannak benne rohadtak is, azt le kell szedni, én sem úgy adtam ám el a bioboltnak. Mennyit szeretnének? (megmarkolt egy adagot, ahol voltak cseresznyék, levelek és rohadások is, vegyesen) Egy egész ládával?

Itt Kathrin hezitált, mint utólag kiderült, ő egy maréknyi cseresznyére gondolt, amit eleszegetünk városnézés közben. Én viszont, talán az ingyencucc lehetőségétől megrészegülve, vagy ha megrészegülve nem is, de legalábbis a tenyeremet dörzsölve, jó kelet-európai reflexből (Kathrin barátnőm svájci) előre örülve annak, hogy csak így az ölünkbe hull egy ládikó biocseresznye, rávágtam:

– Igen!

A nő erre ránk néz, és azt mondja (szavaira pontosan megint nem emlékszem):

– A boltnak 10 euróért adom a kilóját, Önök mennyit...?

Azonnal világossá vált, hogy nem adniról van szó, hanem ELadniról, nem egy őstermelő kedvességről, amellyel a feleslegesség vált (vagy át nem vett) cseresznyéjét akarja odaadni az első arrajárónak, hanem egy biznisz vumenről, aki az utolsó rohadt (szó szerint és átvitt értelemben) cseresznyéjét is megpróbálja értékesíteni. A szituáció ekkor megkövetelte, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, mert másképp nem hátrálhattunk volna ki belőle, úgyhogy ezt válaszoltam, szégyenszemre:

– Mi azt hittük, ingyen szeretné nekünk odaadni.

Az ingyennél majd elsültem. Hogyan gondolhattam volna, hogy egy olyan világban élünk, ahol kedves nénikék akarnak szimpatikusnak lászó embereknek, egy nyári vasárnapon gyümölcsöt ajándékozni? Arra emlékeztetett a szitu, amikor Indiában cuki gyerekek mórikálták magukat édesen a fényképezőgépünk előtt, egyezményes jelekkel mutogatva, hogy fényképezzük csak le őket, majd amikor ezt mosolyogva megtettük, odajöttek hozzánk, és szintén félreérthetetlen nemzetközi gesztussal, azaz tenyerüket felénk tartva, kőkeményen behajtották rajtunk a fotó árát.

De azért én sem voltam annyira civilizált, mint Kathrin. Túl gyorsan csaptam le a kínálkozó alkalomra, túl nagy adagot (egy ládával!) szerettem volna. Amikor pedig NEM is szeretem a cseresznyét! (Na jó, az nem igaz: az összes gyümölcsöt szeretem, de a cseresznye az utolsó a sorban.)

De akkor miért...? Hát mert aki ezt az adag cseresznyét ilyen gyorsan, gondolkodás nélkül úgymond (mert hol mostuk volna meg?) elfogadni sietett, az a bennem élő lény volt, aki évekig nem tudott bármikor megvenni egy kiló cseresznyét, és akibe ez a csóróság annyira beléivódott, hogy néha fel-feltör, és méltatlan helyzetekbe kergeti. Viszolyogva (magamtól, a nőtől) sarkon fordultam, és még odavetettem:

– Nem akartuk cseresznyét VENNI. Viszlát!

Kathrin, évszázadok óta jólétben szocializálódott úrinő, értetlenül jött utánam, mérgesen füstölögtem neki, amikor utánunk kiáltott a nő: Na jó, odaadom maguknak ingyen!, mire én visszavakkantottam, hogy Nem kell! Pár perc múlva előttünk fordult be a kocsijával, kinézett az ablakon, én pont akkor kaptam föl a fejem: tekintetünk össztalálkozott. Ösztönösen elmosolyodtam, fölemeltem a kezem, intettem neki, ő szintúgy.

Azt hiszem, azt jelentette ez a köszönésféle, hogy: mindketten nívótlan módon bepróbálkoztunk, hát, nem jött össze.

Kérdés

Vannak azok a mondatok, amelyekrôl nem lehet eldönteni, hogy a gazdájuk poénnak szánja ôket, vagy sem. Mert viccnek jò vicc, értékelendô, szeretem én a jó humort, szìvesen röhögök magamon, másokon, az élet hihetetlen dolgain, na de ha mégis KOMOLYAN hangzott el, és mégsem irónia, túlzás vagy szaríra áll a hátterében, akkor az GÁZ.

El kell mondanom, hogy jövô hétre brutális kánikulánát jósolnak a világnak ebben a mégiscsak óceáni éghajlattal jellemezhetô részére, meghùzták a vészharangokat a munkahelyemen is (igyunk sokat, ne menjünk a napra stb.). Délben a következô üzenetet kaptam a férjemtöl (aki folyton viccelôdik, de aki, ugye, nem vállal semmilyen egészségügyi rizikót):


« Szerinted nem kellene vennünk egy klímát a jövô hétre? Állìtólag a Darty-ban lehet kapni, 300 euró! »

Egy kis statisztika

Napra pontosan nem számoltam ki, de ettől a hónaptól, azaz 2019. júniusától kezdve az életem nagyobb részét, már külföldön élem: Huszonegy évesen mentem el Magyarországról, két bőrönddel, azóta öt hétnél több egybefüggő hetet nem töltöttem el otthon. Évente kb. kétszer megyek haza, a legtöbb idő asszem nyolc hónap volt, hogy nem látogattam el Magyarországra. Éltem és dolgoztam három országban, laktam négy különböző városban.

Tulajdonképpen már fogalmam sincs, milyen lehet Budapesten élni, tanulni vagy dolgozni, vagy egyáltalán: milyen lehet nem kétlakiként létezni ebben a világban.

Filozófiaérettségi

A múltkor azt írtam, hogy míg egy magyar átlagember simán ismer 2, 3 vagy 4 kortárs költőt, addig a francia egyet sem. Ez így igaz, ugyanakkor ha kortárs filozófusokról lenne szó, akkor viszont a francia utca embere lenne előnyben: bárki simán felsorol párat közülük, hiszen rádióban, Tv-ben szerepelnek, könyveket írnak stb. A filozófiának fontos szerepe van a gimiben is, ugyanis kötelező tantárgy, és érettségi is van belőle (legalábbis most; a reform után nem tudom, mi lesz a sorsa).

Ma volt a központi filozófiaérettségi napja. Minden évben megnézem a kérdéseket, általában az egyik-másik újság által javasolt megoldásokat is. Idén is baromi érdekes (de nehéz!) kérdéseket tettek föl a diákoknak, akiknek négy órájuk volt megírni a dolgozatot.

A legnehezebb szakon a következő két kérdés közül (és egy szövegelemzés közül) lehetett választani: A kultúrák sokasága megakadályozza-e az emberi faj egységességét? vagy: A kötelezettségnek való megfelelés azt jelenti-e, hogy lemondunk a szabadságunkról? Biztos a kultúrát választottam volna, és noha nincs jó vagy rossz válasz, hanem csak jó vagy rossz érvelés, mégis az az érzésem, hogy nem illő (azaz politikailag inkorrekt) mással válaszolni, mint hogy nem, erre utal pl. az EU jelmondata is (Egyesülve a sokféleségben). Az igenlő választ viszont a háborúk, konfliktusok, inkvizíciók igazolnák.

A gazdasági szak kérdései: Az erkölcs a legjobb politika? vagy Megosztja-e a munka az embereket? Szerintem a második téma könnyebb, mert lehet amellett érvelni, hogy a munkavégzés maga többféle, sokrétű és szerteágazó, illetve már maga az a tény is megosztó, hogy míg valaki dolgozik, a másik nem (munkanélküli, beteg, simán csak gazdag stb.). A munkát és a munkamegosztást viszont úgy is lehet vizsgálni, mint az emberi szerveződés és szolidaritás megnyilatkozását.

A legkönnyebb (irodalom) szakon a Megszökhetünk-e az idő elől? és a Mire jó megmagyarázni egy műalkotást? kérdést tették fel. Mindkettő nagyon érdekes, a másodikról a volt főnököm jut eszembe, aki egyszer azt mondta (olyan okos pasi volt, hogy szájtátva hallgattuk), hogy a 20. század képzőművészete annyiban tér el az előzőektől, hogy a vizuális élmény mellé ma már mindenképpen társulnia kell egy elemzésnek is, a kettő csak együtt értelmezhető. Ellenérv: felesleges megmagyarázni egy jó filmet, illetve magyarázat nélkül is tudjuk élvezni mondjuk a Holdfény szonátát.

Érdekesek ezek a feladatok, mert az embernek (az érettségizőnek) el kell gondolkodnia egy sor olyan fogalmon is, hogy erkölcs, politika, kultúra, emberi faj, szabad akarat, munkavégzés, műalkotás stb., továbbá ismerni kell a legalapvetőbb filozófiai irányzatokat, nézeteket. A veszélye viszont talán az, hogy mivel bármelyik oldal mellett lehet jól és okosan érvelni, az egész a szavakkal való játékká, stílusgyakorlattá degradálódik.

Mint ahogy azt is kíváncsian várom, hogy hogyan tanítják meg ezeket a piciket olvasni egy olyan nyelven, ahol az írott szó és a kiolvasott hangsor között nagy az eltérés (azaz: szakadék), úgy azt is érdeklődve fogom (majd) figyelni, ahogy egy ilyen filozófiaoktatás zajlik.

Gabriel (és egy ovis sztori)

Értékrendekről, szülői elvárásokról (sőt, követelményekről), a pálfordulásomról és egy kisfiúról szeretnék mesélni ebben a posztban. De kezdjük a kisfiú családjával: az anyját még soha nem láttuk, az apja és a kishúga egyformán színtelenek, szótlanok, mosolytalanok, mintha kettőig nem tudnának számolni. Kirínak, még az öltözetükkel is a játszótéri társaságból.

A kisfiú, Gabriel, idén Boni csoporttársa volt: egy intelligens tekintetű, tűzrőlpattant kisfiúról van szó, totális ellentéte az apjának. A vérében van az irányítás, a dominálás, megkockáztatom: a manipuláció. Nem mondom, hogy rosszindulatú, mert nem tudom, de őszintén megmondom, nem tűnik annak. Inkább olyasvalakinek látom, aki tisztában van a céljaival, és tesz is értük. Az osszd meg és uralkodj módszerrel ösztönösen kezébe vette az ovis kisfiúk irányítását, Bonikám is teljesen természetesen meséli, hogy Gabriel a chef (főnök) és ő parancsol.

Hogy hatással van ez a Gabriel a fiamra, az nem kérdés: mindegyik fiút mágnesként vonzza. Háborúsat játszik, kergeti a lányokat, pisztolyozik, egyiket uszítja a másik ellen, ovis foglalkozások alatt dumál, játszótéren botokkal rohangál stb. szóval minden olyan izgi tevékenységre rá tudja venni a többieket, ami amúgy eszükbe sem jutna (vagy?). Ő a külvilág szócsöve; amikor mi itthon el tudjuk mintegy „titkolni” a gyerek elől, hogy leégett a Notre-Dame, meg hogy agyoncsapott Lille-ben egy kisfiút a villám, másnap Boni már jólinformáltan jön haza az oviból: mindent elmesélt neki a Gabriel.

Na már most: én nem akarom, hogy ezzel a kisfiúval jóban legyen a gyerekem! Tisztában vagyok vele, hogy ez itt nem kívánságműsor, és hogy Boni úgyis azzal fog barátkozni, akivel akar, hogy nekem, liberális szülőként semmiféle elvárásom nem lehet a haverjaival kapcsolatban. Nem tehetek róla; akkor sem szívlelem ennek a gyereknek a dolgait noha (magát a kisfiút aranyosnak, bár turbulensnek gondolom).

Tegnap, amikor beléptem az oviba, a síró Sacha fogadott; Bonikám állítólag leköpte. Döbbenten vonom kérdőre a fiamat, aki nem tagadott semmit. De hát miért? – értetlenkedtem. A Sacha a nagy haverja, iszonyú aranyos kisfiú, a családja is szimpi, leinformált értelmiségiek. Hát, mert a Gabriel mondta – hangzott a válasz, azaz a magyarázat, de semmiképp sem a mentség.

Papolhattam neki egész délután az udariasságról, szolidalitásról – az egyik fülén be, a másikon ki. Délután elmentünk a játszóra, ahol megjelent Gabriel is, tele ötlettel, energiával, csak úgy izzott körülötte a levegő, Bonikámnak is felcsillant a szeme. Kérdeztem Gabrieltől, hogy miért parancsolta Boninak, hogy köpje le Sacha-t? De hát nem én mondtam neki, hanem a Baptiste! – hangzott a válasz. Ravaszul, jó hangosan Bonikámhoz pedig a következő szavakat intézte (miközben mosolygós szemmel rám nézett): Ha valaki hülyeségre buzdít téged, nem kell mindig szót fogadni!

Újult döbbenettel fordultam Bonihoz: de hát miért nem szóltál, hogy nem a Gabriel mondta? Kisfiam, mint aki nem is érintett az ügyben, csak a vállát vonogatta: Jaj, mama, hát összekevertem! Na már most, én nem tudom, mi zajlik ebben a csoportban... a Baptiste az a kisfiú, aki mellől a múltkor Sachát el kellett ültetni, szóval lehet, hogy tényleg megéri a pénzét. Egyet tudok: minden csoportnak – minden életkorban és minden miliőben – van egy adott dinamikája, ami a negatívtól a pozitívig széles skálán terjedhet, és ami az adott szereplők temperamentmából fakad.

És noha én voltam a legjobban felháborodva, amikor azt láttam, hogy ebben az országban nincsenek állandó osztályközösségek, azaz hogy évről-évre változnak az osztályok összetétele, ovitól gimiig, ezzel értelemszerűen változnak a klikkek, a konfigurációk és a legjobb barátságok... na, most én vagyok az, aki ezt zseniális pedagógiai húzásnak és okos francia találmánynak tartom. És megkönnyebbülten gondolok arra, hogy nem nyolc hosszú éven keresztül kell ezeket a kiskakasokat kiismernem, belelátnom az elmesélt történetekbe a mögöttes indítékokat, lavírozni gyerek és gyerek között stb. Hanem hogy már csak röpke négy hét van hátra ebből a társaságból, és hogy úgy mondjam, szülő is és gyerek is tiszta lappal indul szeptembertől.