Mindezt itthagyni

Morbid egybeesés, hogy amint befejeztem a rákról szóló könyvet, kaptuk a hírt, hogy Z. unokaöccse meg fog halni. Már elkezdtem a könyvet, amikor kiderült, hogy beszüntettek mindenfajta terápiát, már akkor lehetett tudni, hogy közel a vég. De most már napok kérdése sajnos.

Ez a második unokaöccse, aki fiatalon vastagbélrákos lett. Az első unokaöccs másfél éve halt meg, hátrahagyva egy majdnem kétéves kislányt. Ennek a fiúnak az anyukáját látogattuk egyébként meg tavaly Amerikában, és Boni alig hitte el, hogy akkor alig hat hónapja temette el a fiát. Tényleg hihetetlen volt, egyáltalán nem látszott rajta semmi, sőt, még fotókat is mutogatott a fiáról (akit Boni nem ismert), és egyszer együtt reggeliztünk a kislány anyukájával (tehát a halott fiú volt feleségével) és azzal a bizonyos kislánnyal.

A mostani unokaöccsnek három gyereke van, a legfiatalabb lány Boninál kisebb. Két és fél éve beteg a srác, és az a borzasztó, hogy az elején még nagyon úgy nézett ki, hogy túléli. De most már tudjuk, hogy sajnos túl későn fedezték fel nála a rákot. Lehet, hogy ha pár hónappal korábban kiszűrik, megúszta volna! Kapott kemót, sugárterápiát, műtötték (többször), a két év alatt még vakáción is voltak párszor, valamennyit dolgozott is... és basszus, mégis. És hiába volt olyan pozitív volt a Mukherjee-könyv befejezése, hiába részletezte azokat a szédületes újdonságokat, amelyeket az orvosok és a kutatók pár év alatt kidolgoztak, szegény fiú, rajta mindez már nem segít.

Annyira szimpatikus, most nem is tudom, illő-e hozzátenni: volt. De tényleg, egy szimpatikus család szimpatikus tagja: okos, kedves, segítőkész. A CERN-nél volt mérnök, gyönyörűen zongorázott, három nyelven beszélt. És én különösen hálásan emlékszem vissza arra, hogy amikor a betegsége előtt egy családi találkozón Bonikám félénken áldogált a sok idegen gyerek között (sőt, haza akart menni), ez a fiú és az egyik testvére vették a fáradtságot, hogy megszelidítsék a vad gyerekemet, aki természetesen attól a pillanattól fogva le sem szállt a nyakukról és végig velük akart játszani. És ők ezt a világ legtermészetesebb módján kezelték, azaz végig játszottak vele. Annyira hálás voltam nekik.

Amúgy Boni sajnos nem emlékszik rá, pedig láttuk őt még egyszer a kemó alatt (csak akkor már felismerhetetlen volt). Most rá akartam keresni a képek között, ezért beírtam a keresőbe azt a megyét Genf mellett, ahol laknak, és kiadta a telóm az összes olyan fotót, ami ott készült (évente kétszer szoktunk Z. húgához menni, mínusz a Covid). Keresgéltem a fényképek között, átnéztem az összeset: havas svájci hegycsúcsok, gyerekek (rengeteg gyerek), biciklizés a faluban, csacsik etetése, kirándulás, esti társasjátékozás, közös ebédek, vacsorák, játszóterezés, kártyapartik... azt a rengeteg jó élményt látva, amit ott szereztünk, összeszorult a szívem: szegény, milyen nehéz lehet most neki mindezt itthagyni.

Egy félelmetes ellenség, egy olvasmányos történet

Jaj, annyira lebilincselő és izgalmalmas könyvet olvastam, elképesztően érdekes volt: témája a rákkutatás és -gyógyítás története (ez itt, én a francia fordítást olvastam, látom, hogy magyarul is megjelent). Alig bírtam letenni. Először egyébként azt gondoltam, hogy bekötöm a könyvet, hogy Z. ne is lássa, miről szól (nem bírja az ilyesmit), de a végén még idézgettem is belőle neki, sőt, bizonyos részeket Boninak is elmeséltem! 

Mindenkinek ajánlom, akit érdekel a történelem és az orvostudomány. Az író klinikai onkológus, Indiában született és Amerikában él. Az egész könyvet áthatja az ún. amerikai szemlélet (vagyis amit én annak képzelek): az író elsősorban erre az országra összpontosít, másodsorban pedig szuperul ért ahhoz, hogy a(z amúgy rövid) fejezeteket mindig ott fejezze be, ahol a legizgalmasabb vagy ahol már épp kezd lankadni az olvasó figyelme, továbbá rengeteg anekdotával és személyes történettel fűszerezi a könyvet.

Az is tökre tetszett, hogy nem feltétlenül halad lineálisan a történet, legalábbis az elején nem. Tehát nem azzal kezdi, hogy már kétmillió (!) évvel ezelőtt is haltak meg ősemberek rákban, amire egy fennmaradt állkapocscsontból következtetünk, meg hogy Hippokratésztől származik maga a szó, hanem egyből a leukémia a téma. Egyébként azért, mert ezt a típusú rákos megbetegedést nem lehet „kiműteni”, mindenképpen találni kellett valami másfajta gyógymódot.

Olyan érdekességeket tudtam meg, hogy pl. a rákgyógyítás elején, főleg ezeken a leukémiás gyerekeken szó szerint kísérleteztek az orvosok. Vagy hogy Pierre et Marie Curie vödörben gyűjtötték, valahol Csehország területén, az ércet, amiből a rádiumot előállították. Baromi érdekes volt a statisztikákról szóló rész is; számításoktól függően egyszer az jött ki, hogy a rákkutatás nem haladt előre egy tapodtat sem, illetve hogy nagyon is sokat haladt és rengeteg életet mentett meg. Érthetően leírta, hogy miért nem tudtak kísérleti alanyokat toborozni egy bizonyos kettős vak vizsgálathoz: mert annyira hittek az emberek az adott gyógyszerben, hogy senki sem szeretett volna a kontrollcsoportba tartozni. A laboratóriumokban található rákos sejtek gyakran olyan emberekből származnak, akik már évtizedek óta halottak – mert a rákos sejt nem hal meg (?)! Ja, és volt szó egy orvosról, aki az általa koordinált kísérlet összes eredményét meghamisította! Meg az amerikai dohánylobbiról, ennek egy külön fejezetet szentelt, olyan volt, mint egy krimi (a tüdőrák gyakorisága 1500%-kal nőtt Angliában 1927 és 1947 között!!).

Az utolsó részek, amikor a molekuláris biológiáról volt szó, kicsit nehezek voltak, de még ezt is sikerül nem csak érthetően, de érdekfeszítően tálalnia (kis gyorstalpaló genetikáról, glosszárium stb.). A könyv nagyon vastag, 700 oldal, de gyorsan lehet vele haladni, és tartozik hozzá egy százoldalas bibliográfia. Irigykedve regisztráltam, hogy egy orvos, aki betegekeg gyógyít (meg asszem kutat is) ezt a rengeteg könyvet mind elolvasta. Szépirodalmi művekből is sokat idéz: Kafka, Szolzsenyicin. És szabadidejében megír egy ilyen best sellert!

Kuktúrsokk

Sokkoló látványban volt ma részem, még mindig nem tértem magamhoz: a botanikus kertben történt, amikor el kellett mennem pisilni a játszótér mellett lévő kávézó-fagyizó WC-jében. Úgy szoktam időzíteni, hogy ne kelljen, de most sajnos így jött ki. Felszerelkeztem egy PZS-vel és beálltam a sorba. Előttem cuki kisfiúk türelmetlenkedtek, hogy megtölthessék a vízipisztolyukat, plusz két kislány, akiknek, állításuk szerint pisilniük kellett. Egy idő után eluntam a várakozást (a kisfiúk már az ajtót döngették), visszaültem a padra Boni barátjának anyukájával beszélgetni. Visszamentem 5 perc múlva. A kisfiúk éppen jöttek kifelé, locsolták mindenfelé a vizet, cukik voltak, magyarázták, hogy végül is nem volt bent senki, csak az ajtó nem nyílt ki. Ahogy jöttek kifelé, benéztem a WC-be, és képzeljétek, azt láttam, hogy az egyik kislány, olyan 3–4 éves lehetett, épp a WC-n ÜLT!!

Ült! Egy közWC-n!! Rózsaszín pörgős kis szoknyácskája beborította az ülőkét, lábaival vígan harangozott. Teljes nyugalomban pisilt. Pár másodpec múlva megjelent az anyukája (normálisnak kinéző nő), és mivel elém kellett állnia, megmagyarázta, hogy jött segíteni a lányának. Láthatólag egyáltalán nem zavarta, hogy a kislánya egy

büdös, 

hányadék,

gusztustalan, 

összepisilt, sőt, összekakilt, 

mert aznap már legalább ezer ember által használt

ülőként csücsült! Komolyan, ilyet én még nem pipáltam. Egy ideje már tudom – de csak közvetett tapasztalásból, regényekből –, hogy bizonyos felnőttek munkahelyen is ráülnek az ülőkére. Nem olyan régen még azt hittem, hogy a Főszabály, mely szerint ismeretlen helyen, amelybe uszoda, vendégség, vonat és repülő is beleértendő, semmilyen körülmények között sem ül az ember rá a WC-re, mindenki számára egyértelmű. Hát nagyon nem, mint az időközben megtanultam!

És hogy ne legyen ez az egyetlen mai napi sokkoló élményem, a második kislány (szintén 4 év körüli), aki előttem várakozott, elmesélte, hogy pisilnie és kakilnia is kell. Udvariasan végighallgattam, vicces volt, ahogy mondta. Neki a nagymamája jelent meg színen kicsit később, megkérdeztem, elém akar-e állni, hogy segítsen az unokájának, de ő csak azt akarta tudni, hol van a kislány.

– El tudja intézni egyedül is! – mosolygott rám a nő, majd visszament a teraszra.

Ekkor megvilágosodtam: ezek a franciák talán túlzásba viszik a gyerekek autonómiáját, mert tényleg ez itt a mantra. Háromhónaposan egyedül elaludni, háromévesen egyedül felöltözni, hatévesen ottalvós táborba menni: ezek itt az értékek. És a sorba beletartozik, hogy egyedül mennek el a gyerekek WC-re. Ha máshogy nem megy, hát felülnek az ülőkére.

Most próbálom megemészteni a dolgot, mert nem akarok azok közé a magyarok közé felsorakozni, akik folyamatosan szidják annak az országnak a kultúráját és szokásait, ahol élnek. Ez nekem soha nem volt se nem szimpatikus, se nem célravezető hozzáállás, de most, bevallom, rezeg a léc... Végül is közös tányérból enni, evőszeköz nélkül (TRUE STORY) miért lenne elfogadhatóbb? (Bár, hozzá kell tenni, hogy Z. és a két további (francia) anyuka osztotta a (magyar) nézetemet.)

Angol

Boni a fejébe vette, hogy megnyeri a házi angolversenyt, egyrészt mert szerinte New York-i utat lehet nyerni vele (szerintem ez hülyeség, két euró volt a nevezési díj), másrészt mert lehet nyerni egy táblagépet is (ha nem veszünk neki, majd nyer magának ő, mondta), harmadrészt meg megígértük neki, hogy ha benne lesz az első tízben, akkor beleszámítjuk az év végi átlagába (ami, ha eléri a 19,35-öt, azzal fog járni, hogy telepítjük neki a Mindcraftot, jajaj).

Amúgy tök érdekes, mert azok a gyerekek nem vehettek részt a versenyen, akiknek az angol az egyik anyanyelvük. Na mármost szeretném azt látni, hogyan és milyen kritériumok alapján dönti el egy intézmény azt, hogy egy francia gyereknek melyik a másik anyanyelve. Ha mondjuk angol vagy ír az egyik szülő? Ez még nem garancia semmire, a német barátnőm kislánya például soha nem szólal meg németül. És mi van, ha rokon él Angliában, és a gyerek rendszeresen látogatja? Értelemszerűen előnyben lenne a többi gyerekkel szemben, de ki kellene zárni ezért? Milyen rendszerességű látogatások esetén? És mi van azzal a kisfiúval, akinek az anyja orosz, de nem tud franciául, ezért a szülők közös nyelve az angol, amit nem tudom, milyen szinten beszélnek? Boni szerint ez a gyerek sem vehetett részt a versenyen, érdekes. És vegyük azt a hipotetikus, de nem lehetetlen (viszont eléggé idétlen) helyzetet, ha mondjuk két francia szülő angolul beszél a gyerekéhez?

Boni nem tudta, hogyan kell felkészülni a versenyre, ezért csak lelkesen Duolingózott (már amikor odaadtuk neki) és angolul olvassa a Harry Potter első részét, amit szerintem csak azért ért, mert már kívülről tudja a franciát. Sajnos nem volt rá felkészülve, hogy lesznek országismereti kérdések, és noha Amerikát egy icipicit ismeri, Angliában még soha nem járt. Úgyhogy kétlem, hogy akár csak az első tízben is benne lenne, mert arra a kérdésre, hogy ki lakik a Downing streeten, kizárásos alapon azt válaszolta, hogy a Paddington maci.

Durrdefekt és húsevés

• Hétvégén kiszakadtam egy kicsit a mókuskerékből, és találkoztam ezzel a barátnőmmel egy németországi városban. A helyszínt úgy választottuk ki, hogy ráböktünk a térképre kábé ott, ahol a félutat sejtettük. Mint aztán kiderült, én nem tudtam vonattal eljutni oda, ezért autóval mentem, teljesen idegesen, mert Z. az előző héten durrdefektet kapott az autópályán. Szerencsére megőrizte a hidegvérét és sikerült megállnia baleset nélkül. De borzasztó belegondolni, hogy ha az előző héten nem kellett volna elutaznia (nem volt betervezve), akkor az a kerék akkor durrant volna ki, amikor ezen a hétvégén Németországba megyek! Én megúsztam volna vajon? Na, ezzel a tudattal vezettem le az 500 km-t.
• Pont ezen a hétvégén lett volna szüksége Z-nek az autóra Bonit szolfézsvizsgára (szombat) és szülinapra (vasárnap) furikázni. Az uszodán kívül SOHA nem kell itt a városban az autó, annyira rövidek a távolságok. Most viszont mindkét helyszín tök messze volt, így úgy csinálták, mint mi gyerekkorunkban: gyalogoltak!
• Kathrinnal tök sok mindenben megegyezik az ízlésünk, elsősorban öltözködésben, lakberendezésben és kajákban. Ezért egész hétvégén istenieket ettünk, főleg ázsiait. Este nem átallottunk sorban állni egy koreai étterem előtt, de mindketten úgy ítéltük meg, hogy megérte!
• Gyereknevelésileg viszont teljesen eltérő állásponton vagyunk, úgyhogy érdeklődve hallgattam mindent, amit a svájci mindennapokról és az oktatási rendszerről mesélt. Neki szoktam elküldeni Boni németházijait javításra, és most mondta, hogy alig bírja a francia folyóírást elolvasni (Svájcban nem tanulnak folyóírással írni a gyerekek). Szuper könyv- és társasjáték-ajánlást kaptam tőle, remélem, neki is bejönnek majd az én ajánlóim.
  
• Mesélte, hogy ismer egy vegetáriánus családot, ahol se az anyuka, se az apuka, se pedig a fiuk (13 év) nem eszik húst. Az egyetlen húsevő családtag a farkaskutyájuk! Amúgy Kathrin kislánya (szintén 13) is vegetáriánus, és amikor ezt itthon meséltem ezt Boninak, csak a fejét csóválta: milyen csodabogarakat hord a hátán a Föld! Csak egyetérteni tudok vele, ha a húsevő farkaskutyára és a vegetáriánus gazdáira gondolok.
  
• Képzeljétek, hazajöttem, és amikor le akartam ellenőrizni Boni földrajzháziját láttam, hogy az egyik feladatban Freibourg im Breisgrau-t adta fel a tanárnő! (már több órája az intelligens városokat tanulják, szegény Boni, nagyon szenved, unja, teljesen megértem). Én ebben az intelligens városrészben nem jártam, csak az óvárost és az egyik parkot néztük meg Kathrinnal. Regensburgra emlékeztetett nagyon az egész, pedig az jóval arrébb van. Számomra a német városok nagyon egzotikusak, inkább Magyarországra hasonlítanak (biztos a sok Müller meg DM miatt), mint Franciaországra, kis belga beütéssel (biciklik!).
  

Van egy lány

Van egy lány. Az alattunk lakó család kb. 14–15 éves kislánya. Évekig egy iskolába járt Bonival, gyakran találkoztunk vele és az anyukájával a suliba menet vagy jövet. Szép kislány volt, magas, sok hajú, értelmes tekintetű, vidám, rengeteg barátnővel körülvéve.

Ez a kislány az elmúlt években úgy megváltozott, hogy alig ismerünk rá. Hirtelen még jobban megnőtt: most már magasabb az anyukájánál. Még mindig szép haja van, de az arcát a felismerhetetlenségig sminkeli (nevethetnékem van, ha látom). Nulla fokban is kint van a dereka és folyton a telefonján lóg. Ezt látjuk.

Hallani viszont sok minden mást is hallunk: iszonyú, borzalmas, elképesztő hisztirohamokat esténként. Olyan ajtócsapkodás, állati üvöltés, tébolyodott sírás és lábdobogás hallatszik fel hozzánk időnként (mondjuk hetente kétszer), hogy beleremeg a ház. Néha, ha nem ismerném őket (tök szimpi család!) azt hinném, hogy ölik egymást alattunk. Így, hogy a szemünk előtt változott át a kislány (gyerekből – kamasszá), olyan érzésem van, hogy amikor rájönnek ezek a hisztirohamok, épp most bolondul meg.

Ilyenkor felkapjuk a fejünket, hegyezzük a fülünket, és megjegyezzük Bonival, hogy a Julie megint hisztizik, hallod?

Annyira sajnálom a szülőket!! Először is azért, mert egy ilyen sárkánnyal kell együtt élniük. Régebben a pasit azért sajnáltam, mert még a Covid alatt is be kellett járnia a munkahelyére – most már szerintem szívesen tölti bent az idejét a nyugiban. Szerintem minden reggel megkönnyebbülten lép ki az ajtón, és minden este félve megy haza. Az anyuka viszont főállásban van otthon, és ezzel kell megküzdenie nap mint nap, szegény, borzasztó lehet.

Ráadásul jól tudom – saját tapasztalat –, hogy mindenki a szülőket hibáztatja. Szerintem az egész ház azt gondolja (rajtam kívül), hogy a szülők nem tudják megneveli ezt az akaratos, elkényeztetett hisztérikát. Pedig van egy nagyobb fiuk is, annak a hangját sem halljuk. Néha szokta mondani a nő amúgy, hogy a Julie jár pszichológushoz, de semmi konkrétabbat nem mondott még ezekkel a rohamokkal kapcsolatban. Szívesen megkérdezném tőle, hogy amikor elmúlnak a rohamok, vajon amúgy Julie normális és kedves, vagy folyamatosan ilyen hisztipók?

Mert Bonira is rá szokott jönni ilyen kiabálós-ajtócsapkodós ötperc, de ezek rövid ideg tartanak szerencsére, és előtte és utána is kedves, együttműködö. Csak azt a pár percet kell kibírnunk, amíg nekünkront és megharap és lekiabálja a fejünket (Mama, nagyon rossz anyuka vagy! Nem szeretlek!), de amint kiadja magából a mérgét visszaváltozik cuki kisfiúvá (Mama, imádlak! Te vagy a legjobb anyuka a világon!). Vajon Julie is ilyen? Vagy, ami rémes lehet, folyton morog és kritizál, és időnként üvölt?

(Erről eszembe jutott, hogy írnom kell egy posztot „Van egy fiú” címmel is, mert már olyan régen el akarom mesélni Boni egyik kis osztálytársát!)

A nyelv, amelyen gondolkodunk

Fel szokták tenni a kétnyelvűeknek a kérdést, hogy milyen nyelven gondolkodnak (álmodnak). Én erre a kérdésre nem igazán tudok válaszolni, azt hiszem, nem szavakkal gondolkodom, hanem érzésekkel, képekkel. A gondolataimnak nincs nyelve.

Ezt az elméletet jól megcáfoltam tegnap. Tök érdekes dolog történt: vasárnap meghallgattam egy francia nyelvű műsort egy írónővel. Az egész interjú tök érdekes volt, de különösen egy konkrét mondat ragadta meg a figyelmemet. Arra gondoltam, hogy jól meg is jegyzem, mert frappáns összefoglalása az írónő mondanivalójának (amivel szinte teljesen egyet tudtam érteni). 

Másnap idézni akartam a konkrét mondatot Z-nek, és képzeljétek, magyarul jutott eszembe. Holott franciául hallottam. Másodpercekig gondolkodtam, amíg eszembe jutott az eredeti. Mikor fordította le az agyam a francia mondatot magyarra? Fogalmam sincs róla. De tény, hogy a magyar szó: megfosztani, jóval előbb jutott eszembe, mint a francia eredetije: priver. Sőt, amikor franciául akartam mondani, a déposséder igét akartam használni, az meg eleve benne sem volt a mondatban. Az valahogy megint az én agyam tekervényeiből jött elő.

Lehet, hogy így történt: meghallottam a francia mondatot (ige: priver) → megjegyeztem magyarul (ige: megfoszt) → azt visszafordítottam franciára (ige: déposséder).

Az eredeti mondat amúgy így hangzott: on ne peut pas priver les opprimés de l'histoire de leur oppression. Magyarul: nem szabad megfosztanunk az elnyomottakat az elnyomás történetétől. Arra a szintén elterjedt kérdésre válaszolva, hogy érdemes-e utólag kiszedni a klasszikus irodalmi műalkotásokból az antiszemita, rasszista, gyarmatosítóbarát stb. mondatokat. Van az a nézet, ami mögé én is szívesen felsorakozom, hogy ne másítsuk meg a múltat, inkább helyezzük kontextusba a szöveget. De érdekes, hogy pont emiatt tettem le arról, hogy felolvassam Boninak a Tíz kicsi négert esti mese gyanánt. Elkezdtem az elejét, mielőtt felolvastam volna neki, és annyira poros, régimódi volt a szöveg (legalábbis a magyar fordítás), tele antiszenimta és patriarchális utalásokkal, hogy teljesen elment tőle a kedvem. Nem akartam minden mondat után magyarázkodni. Majd elolvassa később, és kontextusba helyezi ő maga. Viszont ha lenne gyerekeknek szóló, megszelídített és kilúgozott változat (fordítás), talán azt elolvastam volna neki (ami ellentmond az előbbi elvnek)

Egyetértek az írónővel: ha egy klasszikus a mai szemmel rasszista, nőgyűlölő, homofób stb. – akkor még mindig megtehetjük, hogy nem olvassuk.