Sulikezdés

Eddig az idei a legzökkenőmentesebb tanévkezdés valamennyi közül. Boni egy tanítóbácsihoz került, aki, mint utólag megtudtam, kvázi az iskola sztárja, és minden gyerek (de főleg minden kisfiú) hozzá akart kerülni. Amikor szeptember elsején megjelentek a kapura kifüggesztett listák az osztályok összetételéről, volt olyan gyerek, aki ugrált örömében! Az első benyomásom nekem is nagyon jó (laza, fiatal, mosolygós), és mint elmesélte szülőin, mérnökből képezte át magát tanítóvá, ami azért sok mindent elmond a motivációjáról és hivatástudatáról.

Az osztálytársak is jók, sok szimpatikus gyerekkel. Csodálkoztam viszont, hogy egyetlen osztályba sűrítettek három erős egyéniségű kiskakast (ezek közül kettőt hívnak Gabrielnek. Az osztályba amúgy három Gabrielt osztottak be. Lassan tíz Gabrielnél járunk.) Szóval hogy ez a három kisfiú hogyan fog együttműködni egymással, másokkal, milyen lesz az osztály dinamikája ennyi dudással egy csárdában, hogyan alakul majd az osztályközüösség – csóválgattam a fejem. Aztán az egyik szülőtől azt hallottam, hogy a háromból az egyik, egy sunyi, erőszakos kisfiú, akitől Boni is szívesen eltanul ilyen-olyan hülyeségeket, el fog menni az osztályból. Hát remélem, hogy így lesz.

Fura, hogy az iskolában Boni a nagyok közé tartozik. Reggel az udvaron kilóg a sok pici elsős-másodikos közül, akik kb. a válláig érnek. És noha Boni magasabb az átlagnál, az osztályában több gyerek még nála is magasabb! Olyan hatalmas (hosszú, széles, erős csontozatú) gyerekek is vannak az osztályában, mintha már kamaszodnának.

Házi az első napokban nem volt, legelőször egy keddi napon kaptak feladatot (a szerdák szünnapok) mégpedig ezt: 8475+20+365=?. Holott tavaly év végén már két- és háromjegyű számokat osztottak el írásban! Viszont az első napokban Boni nagyon lelkesen jött haza, hogy sokat kell majd olvasni, mert a tanító egy 150 könyvből álló listát javasolt nekik az idei tanévre, amelyből mindenki azt olvassa el, amit akar (és ahányat akar). Interneten lehet megnézni a listát, ahol kérdésekre is lehet válaszolni a tartalommal kapcsolatban. Van már viszont verstanulás, ahogy eddig szinte minden osztályban volt. Magyar szemmel érdekes, hogy nem ismert költők klasszikus műveit tanulják meg a gyerekek, hanem teljesen ismeretlen emberekét. Ugyanígy tavaly teljesen ledöbbentem, hogy miket énekelnek énekkaron: nem ám népdalokat, hanem... könnyűzenei darabokat.

Az idő és a tér elnevezezésű tantárgyakat ettől az évtől kezdve történelemnek és földrajznak hívják. A tanító egy pontozási rendszert alkalmaz (magaviselet alapján), aminek Boni nagyon örült, szereti ezt a rendszert. Viszont hittanra nem akar járni... nem a hittan miatt (ami egyébként nem nagyon hasonlít vallástörténetre, ahogy reméltem) hanem mert a hittanra nem járó gyerekek (mert ez fakultatív) abban az időben együtt játszanak, és ő ebből kimarad. Én úgy gondolom, hogy ha lehet választani a 1) bármit tanulunk vagy egy 2) lyukasóra között, akkor a bármit tanulunkot érdemes választani, ezért megegyeztünk, hogy az első négy alkalom után dönt: folytatja-e.

Annyi rosszat lehet hallani a francia közoktatásról akár a médiából, akár tanároktól (az összes tanárismerősünk folyton panaszkodik), hogy minden évben megállapítom: végül is nem is annyira rossz ez a francia suli. Lehetne mondjuk jobb is, például ha dolgozna mondjuk egy titkárnő is a suliban. Vagy ha nem lenne az egész rendszer ennyire merev, centralizált, túladminisztrált. Ez alatt azt értem, hogy nemcsak a program, de az időbeosztás sem függ az egyes iskoláktól. Vagy például: a tanár elmondta, hogy eddig a szülőkkel a gmailen és a WhatsAppon tartotta a kapcsoatot. Idéntől viszont ezt megtiltották, és mindenkinek a hivatalos minisztériumi honlapon (és e-mail-címen) kell kommunikálnia a tanári karral.

Az egyik legviccesebb dolog mostanában...

... amikor Bonival Activity-zünk!

 Képtelenség kitalálni, hogy mit mutogat, cserébe dőlünk a röhögéstől!

Szemelvények magyarországi mondatgyűjteményemből

 

Faszán működik, zsírozottan, csak néha vannak gebaszok – kaptam el egyszer Budapesten ezt a mondatot egy pasinak a szájából, amint valakinek magyarázott. Mentem is tovább, nem tudom, miről lehetett szó. De utólag – enyhe sarkítással és nagy adag pátosszal – kedvem lenne azt írni, hogy akkor, azon a helyen pontosan éreztem: otthon vagyok. Egy ilyen mondatot én csak magyarul értek meg teljesen. Lehet, hogy kis (sok) gyakorlással franciául (angolul) is megérteném, de nem érezném igazán. Magyarul hiba nélkül be tudom azonosítani, hogy ki mondhat egy ilyen mondatot, kinek, és milyen helyzetben, sőt, még azt is meg tudom tippelni, mennyi idősek a beszélők és miről lehet szó. Ha ez a teljesítmény franciául is sikerülne, az tanulás eredménye lenne, nem pedig az anyanyelvnek köszönhető, ösztönös tudásé (anyanyelvi cinkosságé, Márai szavaival). Ennyire nem mindegy, hogy az első egy-másfél évtizedben milyen nyelven (országban) szocializálódott az ember. Ezért (is) fűznek Magyarországhoz (és lakosaihoz) eltéphetetlen kötelékek, függetlenül a hatalmon lévő aktuális kormánytól.

***

Bonikám, mit mászkálsz itt folyton össze-vissza! – ez meg a papám szájából hangzott el, és noha így leírva nem hangzik olyan vészesen, nekem borzasztóan rosszul esett, mert igazságtalannak tartottam. Délután történt, amikor hoztam Boninak egy láthatósági mellényt, és emiatt Boni bicajozás előtt még gyorsan visszaszaladt a tükörhöz, hogy megnézze (reménykedve), eléggé hasonlít-e így egy rendőrhöz: feltépte az ajtót (amit nem csukott vissza), hármasával szedve a lépcsőket felrohant a nappaliba, közben kurjongatva, hogy várjuk meg, átcsörtetett a nappalin egészen a fürdőszobáig – azaz a nyolcéves kisfiúk szokásos módján: féktelenül, zajosan. Aznap már mondjuk tizenötödszörre. És ez volt az utolsó csepp a pohárban. A nappaliban hűsülő papám ezt már nem bírta cérnával, és úgy rámordult, ahogy a kutyára is ritkán szoktak szólni. De hát honnan tudná a gyerek, hogy tizennégyszer lehet valamit csinálni (átmenni a nappalin a fürdőszobáig), és tizenötödszörre meg kitör a balhé? Mindenesetre jó lecke volt ez nekem, ha esetleg elfelejteném: nem, a szüleimnek nincs türelmük a gyerekemhez. És ha úgy tűnik is néha, hogy van, akkor sincs, mert az csak magukra erőltetett szerep, amit kis erőfeszítéssel ideig-óráig el tudnak játszani, azután lehull az álarc. (Ja, és velem szemben sincs türelmük. A mamám reakciója, amikor egy rossz pillanatban csalamádét kértem a főzelékhez: Lányom, meg vagy te húzatva! Hathetes otthoni tartózkodás után asszem megalkottam a család definícióját: a család az a formáció, ahol az ember olyasmiket tesz meg, amit máshol nem, lásd hetekre vendégül lát egy nyolcéves gyereket és szüleit, a kánikulában főz öt emberre minden nap, DE adott esetben jól beszól nekik.)

***

Nekem több szeretet kell, mint amennyit megérdemlek – nyáron elolvastam Franz Kafka magyarul kiadott naplóit és leveleit (nyolcszáz oldal, de sajna csak válogatás), abban találtam ezt az öndiagnózist. Bonikám jutott róla az eszembe, aki annyira ellenséges kis sündisznó tud lenni a külvilággal szemben, annyira agresszívan és visszautasítóan viselkedik, ha valami bántja. És noha persze minden gyerek méltó a szeretetre, azért mégis csak vannak szeretetreméltó gyerekek, és olyanok, akiket nehéz ki- és megismerni, elfogadni és megszeretni. Az ilyen gyerekek (és felnőttek) értelemszerűen kevesebb szeretetet kapnak a környezetüktől, pedig lehet, hogy pont nekik van több adagra szükségük ahhoz, hogy annak melegében sütkérezve megnyíljanak a külvilágnak (ördögi kör). Ha próbálok vele beszélgetni ilyenekről, becsukja fülét-farkát, és indulatosan védekező állásba vonul (mintha támadnám); remélem, ha az oktatás nem is, de a körülötte lévő jó példák majd arra sarkallják, hogy változtasson a hozzáállásán (ha tud).

 

 

Mérgében egyszer cetlit hagyott az asztalomon: „Nem szeretsz? Ne is számíts rá, hogy viszontlátsz!”

Családon belüli megnevezések és -szólítások

Olyan hülyén érzem magam, amikor Boninak azt mondom: papa, miközben a férjemről beszélek! Pedig nem látok más megoldást. Mondhatnám azt is, hogy az apád, de az én fülemnek az nagyon rideg. Vagy emlegethetném az utónevén, de az meg végképp távolságtartó lenne, ráadásul nem is tudom hibátlanul kiejteni franciául.

De minden egyes alkalommal, amikor így kell Z-re hivatkoznom Boni előtt, kicsit nevetségesen és kényelmetlenül érzem magam: mintha a közös papánkról lenne szó!

És minden egyes alkalommal, amikor engem emlegetve Z. azt mondja Boninak: maman, elfog valami halvány rossz érzés: én nem vagyok Z. anyja!

Pedig lassan már kilenc éve, és mégis.

Boni viszont előszeretettel aggatja ránk a legkülönfélébb beceneveket. Nem is tudom, honnan veszi őket, de egyre csak bővül a megszólítások köre, amelyeket elsősorban a maman és a papa szavakból képez, eltorzítva őket. De előfordul, hogy a vezeték- és utónevünkön szólít minket, az apját gyakran a használaton kívüli második nevén. Sőt, olyan is van, hogy teljesen új szavakat talál ki, engem például néha Dilnának hív (ne kérdezzétek, miért). Kisebb korában is csinált olyat, hogy elnevezte a tárgyakat: nevet adott pl. a szobájának, amit azóta már mi is ezzel a szóval illetünk.

Gyorsúszás

Világ életemben mellúszásban úsztam, mert az iskolai úszásoktatáson (a valamilyen borzasztó unszimpatikus, magát sztároló 'bá-tól) nem tudtam megtanulni a gyorsúszást. Azután időnként tettem kísérleteket, hogy elsajátítsam, még egy magántanárhoz is elmentem. A technika már megvolt (hittem én), időnként gyakoroltam is, de mindig az volt a problémám, hogy az ötvenméteres táv felénél kifulladtam.

Most télen elhatároztam, hogy nyárra megtanulom. Télen kb. 23–25 métert tudtam egyhuzamban gyorsban úszni, utána jött a kifulladás, át kellett váltanom mellbe. Júniusban világossá vált, hogy ebből nem lesz gyorsúszás a nyári szünetre, mert még mindig csak 25–26 méternél tartottam – egyszerűen nem tudtam többet úszni.

Nem baj, gondoltam, nem hajt a tatár, majd akkor jövő nyárra. Úgy okoskodtam, hogy a gyakorlás úgyis meghozza majd az eredményét, és szépen, lassan, méterről méterre le tudom majd úszni először az 50, majd a 100, aztán a 200 stb. métert.

Kis kitérő arról, hogy mennyire hiszek a gyakorlás és az ismétlés erejében, meg az ún. tízezer órában. Ezért tartom teljesen feleslegesnek a gyerekek beskatulyázását a jó, illetve rossz tanulók közé. Elképedve hallgatom, amikor svájci barátnőm meséli, hogy milyen korán szétválasztják a gyerekeket két csoportra: azokra, akik továbbtanulhatnak, és azokra, akik nem. Szerintem a legtöbb ember képes lenne majdnem mindent megtanulni egy teljesen elfogadható szinten (kínaiul beszélni, trombitálni, császármetszést végezni, repülőt vezetni stb.), vagy ha nem, akkor nem gyakorolta eleget. Szóval arra gondoltam, lehet, hogy nekem húszezer óra kell majd a gyorsúszáshoz, de akkor is megcsinálom.

Végül tökre nem így történt. Mo-on elmentem párszor úszni Boni nélkül. Szokás szerint megint megpróbáltam a gyorsúszást, persze megint kifulladtam. Egyszer rápillantottam a mellettem (gyors)úszó pasi lábára, és beugrott egy tavaszi rádióműsor, amit az úszás témakörében hallgattam. (Olyan változatos és színvonalas műsorok vannak a framcia rádióban!) Ott azt mondták, hogy a gyorsúszás tudatos emberi találmány, szemben a mellúszással, ami ösztönösebb, természetesebb. Ezt egyébként én mindig is így éreztem – sokkal logikusabb előrefelé nézni úszás közben, mint le, a medence aljára. A lábnak tulajdonképpen nincs is szerepe, csak lebeg az ember után – mondták.

Ez egybevágott a látvánnyal, amit éppen a víz alatt bámultam. Kipróbáltam. Alig mozgattam a lábamat, koncentráltam a karra – és basszus, nemhogy ötvenet, de százötven métert sikerült megtennem simán, egyhuzamban, fulladás nélkül, elsőre. 

Azóta a szokásos két kilométernek negyedét-harmadát gyorsban úszom, és se nem megterhelő, se nem fullasztó. Tulajdonképpen végig rossz technikával próbálkoztam: a levegővételre és a karmozgásra összpontosítottam, a lábammal meg vertem a szökőkútnyi vizet magam után. Holott a titka az a gyorsnak, hogy az erőt nem a lábbal kell kifejteni, az inkább csak amolyan mellékszereplő.

Érdekes élmény volt, hogy egyetlen nézőpontváltással, egyik pillanatról a másikra úgymond, sikerült elérnem azt, amit hónapok óta próbáltam megcsinálni. Azt hittem, hogy méterről méterre fogok majd haladni, közben pedig elég volt egy felismerés.

Boni egyszer le is videózott, mert megkértem rá, hogy kívülről is tudjam tökéletesíteni a technikámat. Vicces, mert olyan, mintha lassított felvételt csinált volna: gyorsúszásban úszom ugyanis lassabban (nem is tudom, van-e olyan nyelv a magyaron kívül, ahol gyorsnak hívják).

Greenwashing

Rácsörögtem tegnap a barátnőmre. Felvette a telefont:

– De jó hogy hívsz! Akkor zuhanyzás helyett inkább fürdök egyet, és közben dumáljunk, jó?

– Jajaj! – vicceltem – Akkor az én lelkemen fog száradni a környezeti lábnyomod!

– Hát megérdemlem ezt a fürdést, egész nap dolgoztam – válaszolta azonnal ingerülten. – Amúgy szerintem az nem igaz, hogy a zuhanyzás kevesebb vizet fogyaszt.

– Jóvan, na, csak vicceltem... persze, hogy megérdemled. Csak pont láttam Luxembourgan egy ilyen hirdetést. Ki van plakátolva az egész városban, hogy zuhanyozni energiatakarékosabb, mint fürödni...

– Tudod, mennyire környezettudatos vagyok – válaszolta kissé sértődötten a barátnőm. – Rövid távon már be sem kapcsolom a klímát az autóban!

 

(Erre nem tudtam mondani semmit, mert elakadt a szavam)

 

– Jó, hát erre mondhatnád azt, hogy miért nem megyek gyalog vagy biciklivel.. – tette hozzá a barátnőm, aki nem idióta amúgy, csak valamiért azt képzeli magáról, hogy Nyugat-Európa közepén, három gyerekkel, négy autóval, ötszobás házban, egy folyamatosan üzleti úton lévő férjjel ő környezetkímélő életmódot folytat.

– Figyi, ezt nem is mertem mondani, hehe! – nevettem, majd engedékenyen hozzátettem – Nekem is nagyon fura, hogy ebben a gazdag városban, ahol annyi Mercedes meg BMW száguldozik, ilyeneket plakatíroznak ki, hogy inkább teregessük ki a kimosott ruhákat, mint hogy bekapcsoljuk a szárítógépet..

– Jaj, jó hogy mondod! Elfelejtettem átpakolni a mogógépből a szárítógépbe a cuccokat. Köszi!...

Amikor a beszélgetések idegesítő fordulatot vesznek

A mamám mesélte, hogy már nem is szokott együtt sétálni a szomszéd házaspárral, mert a pasinak van egy olyan idegesítő szokása, hogy egy amúgy érdekes történet elmesélésekor leragad egy-egy adatnál, és mindenáron tisztázni szeretné annak pontosságát. A mamám mondjuk könnyen lesz ingerült bármilyen apróság miatt, de olyan viccesen elmesélte, ahogy a pasi – a rokonsági és ismertségi viszonyok kibogozása céljából – megállni kénytelen a mesélésben, majd a hallgatóság és a történet szempontjában teljesen irreleváns nyomozásba kezd:

– ... és akkor a Pista azt mondja... na várj, nem is a Pista volt az, hanem a Jóska! A Pista öccse! Vagyis.. nem, az nem lehet, mert ő ott sem volt... hetvenkettőbenben nem is lehetett ott... nem, mégiscsak a Pista mondta, hogy... mert a Pista megitta ám a pertut a Jolánnal! Szóval azt mondta a Békési Pista... ha csak nem a Tóth Laci volt az... mert ő is ott volt, szemben lakott velük. A Jóskával és a Pistával. Lábszomszédok voltak. A Tóth Laci, a bajai Tóth kisebbik fia! Vagy a nagyobbik...

És ez így megy a végtelenségig, amíg az eredeti sztori már nem is érdekli a mamámat, mivel az egyik szereplőt sem ismeri. Már csak menekülni szeretne!

Ekkor eszembe jutott, hogy Z-nek is van ilyen tikkje, de ő a számokkal csinálja ugyanezt. Soha nem mond olyat röviden, velősen, hogy mondjuk ötszáz kilométerre van valami, vagy három éve történt ez vagy az. Mindig méterre és napra pontosan, aggályosan kiszámolja, szintén megakasztva ezzel a társalgást – holott nem tök-min-degy???

És akkor nekibuzdultunk, és összeszedtük a legidegesítőbb ilyen típusú beszélgetéseket:

Van az a társalgás, amelyik teljesen elcsúszik a közúti információk és a városrendezés témájának az irányába. Pedig csak azt kérdeztük, hogy hol volt az illető moziban, de erre egy elbeszélés kerekedik ki arról, hogy hol kellett balra kanyarodni, mely utcákat zárták le, hol volt régebben a cukrászda, és azzal szemben most mi épült stb.

Vagy vannak azok az emberek, akik elkezdenek mesélni egy viccet vagy történetet, de már az elején szólunk nekik, hogy ismerjük a sztorit. Erre ők: végigmondják. Mintha már nem lehetne kikapcsolni a gombot! Ugyanez történik fordítva, amikor egy filmet vagy könyvet mesélnek el, és szólunk, nehogy elárulják a végét, mert tervezzük megnézni/elolvasni. Erre ők: akkor is végigmondják!

Z. lányával pedig lehetetlen ételről beszélgetni, mert mindenáron meg akarja adni a receptjét. Bármi kajás kérdést teszek fel neki (pl. mit ettél karácsonykor X-éknél), azon kapom magam, hogy udvariasan bólogatok, ő pedig hosszasan sorolja a hozzávalókat és az elkészítés lépéseit (ugyanezt csinálja a kozmetikumokkal is, amióta saját magának készíti a dezodorjait és krémjeit).

Mások (és asszem én is ilyen vagyok!) minden mellékes infóra rákérdeznek, olyan formán, hogy ha valaki azt meséli, hogy a kozmetikusnál hallott egy hihetetlen sztorit a régi osztálytársáról, akkor az első kérdése az lesz: jéé, te jársz kozmetikushoz?!

Bizonyos típusú emberek még messzebbre mennek a huszadrangú információk alapos kikutatása terén, és bármilyen tényszerű infó, adat, tudnivaló merül fel a társalgásban, rögtön veszik is elő a telefont és hangosan olvassák fel a Wikipédiát (közben kommentálva: nem nyílik meg... á, most... nem találom.. na, itt van... azt írja, hogy...!)