Ellentmondás

A múltkor egy egész honlapot fordítottam környezettudatosság témájában: információkat a globális felmelegedésről, az éghajlatváltozásról; ötleteket, tanácsokat arról, hogyan védhetjük bolygónkat (energiafogyasztás, közlekedés, táplálkozás, hulladékhasznosítás), hogyan számolhatjuk ki a szénlábnyomunkat, továbbá statisztikákat, kimutatásokat, előrejelzéseket, fenyegetéseket.

Ma ugyanennek a cégnek, ugyanarra a honlapra fordítottam egy másik vaskos dossziét az EU kereskedelmi megállapodásairól. Mint kiderült, számos kétoldalú megállapodás van érvényben például az amerikai kontinens országaival, amelynek köszönhetően preferenciális vámtarifákkal kereskedhetünk velük. Az Unió országai például előszeretettel (és a politikai döntéshozók explicit beleegyezésével) importálnak Kolumbiából vágott virágot.

Egy elmérgesedett viszony

Minden oké volt? – kérdeztem ma reggel Z-től, miután elkísérte Bonit a suliba és hazajött. NEM! – dörögte, én pedig meglepve kaptam föl a fejem, mert erre a sablonkérdésre (szeptember óta ő viszi Bonit) eddig mindig igenlő választ adott. Mind kiderült, összeszólalkozott egy anyukával a suli előtt!! Ez az a nő, akinek a kisfiát tavaly Bonikám állítólagosan „zaklatta”. Ezt a szülők nem is nekünk, hanem egyenesen az igazgatónőnek címzett levélben jelentették ki, pont egy éve. Amikor erre valahogy rájöttünk, megkérdeztük az akkori tanítónőt, aki elintézte annyival az ügyet, hogy 1) nincs a gyerekek között semmi probléma (a biztonság kedvéért elültette őket egymástól), és hogy 2) ezek a szülők folyton ilyen levéllel bombázzák a tanárokat, már ovi óta.

Amúgy simán el tudom képzelni, hogy Boni undok (volt?) ezzel a kisfiúval, mert sajna tényleg tud undok és udvariatlan lenni, a kisfiú pedig az a típus, aki még pár hete is bepisilt az osztályban („Bonikám, ugye biztos nem nevetted ki?!” - kérdeztem aggódva, ismervén a történteket és a gyerek szüleit). De ezek a gyerekek, basszus, folyton együtt játszanak, legalábbis amennyire meg tudom állapítani a kerítésen kívülről. Konkrét problémáról tehát mi hivatalosan nem tudunk semmit: se a szülők, se a tanítónők (tavalyi vagy az idei) nem szóltak, hogy lenne itt ez vagy az, amit meg kellene beszélnünk.

A klán az apukából, az anyukából és a nagymamából áll, ez utóbbi hozza-viszi a kisfiút. Ez a nő már tavaly óta (a levél óta) tüntetőleg nem köszön nekünk, sőt, elfordul, ha egymás mellé keveredünk, pedig előtte még beszélgettünk is vele. A kisfiú viszont tök aranyos, Z. neki mindig szokott köszönni, és ez váltotta ki a ma reggeli vitát is. Az anyukája ugyanis felháborodottan rendreutasította Z-t:

– Megtiltom, hogy a fiamhoz szóljon!!

Ez a mondat annyira kívül esik a mi valóságunkon, ízlésünkön és értékeinken, hogy azt sem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Inkább sírni van kedvem: hogyan kerültünk mi ebbe a jelenetbe, ezekkel a borzalmas emberekkel? Azt, hogy Boni esetleg bántotta a fiukat, még el is tudom képzelni, ugyanakkor bizonyítást, tényeket várok. A problémát (ha beigazolódott volna, hogy létezik) nagyon szívesen és konstruktívan kezeltem volna, de ehhez az kell, hogy tudjunk róla és megbeszéljük (ne pedig leveleket küldözgessenek). És ha tegyük fel, nem sikerült volna megoldást találni, és Boni időnként elfogadhatatlan az ő gyerekükkel (sajnos ez a szcenárió is lehetséges), akkor ez igazolná-e ezt a durva, fenyegető és civilizálatlan felszólítást, hogy ne is köszönjünk neki? (nem) Vagy, tovább menve az elvi kérdések költői feszegetésében: mi lehet az a vétek, bűn (és mekkora), ami miatt valaki jogosan nem fogadhatja valaki köszönését?

A méltatlan vita valahogy úgy folytatódott, hogy a férjem megkérdezte a nőt, hogy ugyan már miért ne köszönhetne a gyereknek, a nő pedig azt felelte, hogy mert Boni bántotta. Szó szót követett, és a vita egészen a minősíthetetlen vádaskodásig fajujt (Nő: Maga hazudik!, Z: A maga fejével van a probléma!). Mintha nem lenne ezekben a hónapokban az embernek elég problémája... most itt állunk egy felhergelt és unszimpatikus családdal, akikkel napjában négyszer (!) összefutunk.

A sztorinak gondolom itt nincs vége, Z. őrjöng. Ő az, aki amúgy is nagyon kényes az udvariasságra, a jólnevelt viselkedésre, a megbízhatóságra, a transzparenciára, és hát elég hiú is ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy a suli előtt a földbe döngölni (sajnos viszont nagyon rosszul érvel, mint a fenti mondatából is kiderül). Délelőtt beszélt a suli igazgatónőjével, aki állítólag nagyon szimpi volt, de itt most ennél többre lesz szükség: talán egy többoldalú párbeszédre a mostani tanítónő jelenlétében. Bár biztos tudjátok, hogy nekem az a véleményem, hogy hülyékkel nem szabad (és nem is lehet) vitatkozni, úgyhogy kétségeim vannak az eredménnyel kapcsolatban, de legalább azt jó lenne megtudni, hogy mi váltott ki belőlük ilyen mértékű gyűlöletet. Addig is azt beszéltük meg Z-vel, hogy – nem akarunk olajat önteni a tűzre, és még jobban elmérgesíteni a helyzetet – ezentúl nem köszönünk a kisfiúnak.

“...szép lassan, lépésről lépésre, ahogy az ősember a vadonban, intelligensen megkülönböztetve az elakadásjelző háromszöget a kocsiemelőtől, megoldottuk a problémát“

Egy fájóan mély piaci résre találtunk ma Bonival megoldást: hogy hova rakjuk tabletet, amikor videocseten szeretnénk társasjátékozni Budapesttel:

A kottatartó hátuljára celluxszal odaragasztottuk az iPadet! Így mi teljesen benne vagyunk a képben (ha a szőnyegen játszunk), jól látjuk a harmadik, budapesti résztvevőt, aki a táblát is figyelemmel tudja kísérni (mondjuk kicsit megfájdult a nyakam). Felfedeztük az online játékot!

Az évek futása, rohanása, nyargalása, száguldása...

Egy barátom átküldött egy fekete-fehét aktfotót. Amint megnyitottam az e-mailt és megláttam, arra gondoltam: jéé, hát anno mégiscsak elkészültek azok a meztelen képek rólam? Már nem is emlékeztem. Gimisek voltunk. Szóval több mint huszonöt éve. Basz-szus. De honnan túrta most ezt föl? Megvolt neki, beszkennelte? Elolvastam az e-mailjét és rájöttem: azon a fotón nem én vagyok. Azt írta, hogy véletlenül akadt erre a képre a neten, és rögtön arra gondolt, hogy ha elkészültek volna azok az aktképek, akkor az egyik biztosan így nézett volna ki.

A fényképen egy fiatal, rövidhajú csaj ül egy ablak mellett, nincs rajta ruha. A bal combját fölhúzza, és a két karjára támaszkodva kicsit hátradől. Kifelé néz az ablakon. Igazából csak a melle látszik jól, mert minden mást eltakar a combja, a feje pedig el van fordulva, még a profilja sem látszik teljesen. A kép hangulata békés, egyáltalán nem megbotránkoztató, vagy ilyesmi. Első, második, sőt harmadik vizsgálatra is teljesen úgy néz ki, mintha én lennék a fotón tizenhét-tizennyolc évesen. Oké, jobban megnézve a melle kicsit nagyobb, a combja picit vékonyabb, de basszus, a hasonlóság elképesztő. Nem is raktom ide ki, mert az a csaj akár én is lehetnék. Z-nek meg sem mutattam (még).

Gimisként sokat fotóztam, fotótáborokba jártam, napokat töltöttem mindenféle kultútközpontok sötétkamrájában fényképek előhívása közben (később a saját fürdőszobánkat használtam erre a célra, amikor a szüleim a „telken” voltak). Most így visszagondolva (és Peti e-mailjét elolvasva) már beugrott, hogy valami fotóstárs tényleg szeretett volna aktfotókat készíteni rólam (ahogy egyszer a Széchenyi fürdőben pedig leszólított egy pasi, hogy nem lenne-e kedvem az artistaképzőbe járni... fogalma sem volt róla, hogy én az Írók Könyvesboltjában sem tudtam A-betűs szerzőktől vásárolni, mert szédültem a létrán....), de végül meztelen művészképek nem készültek (asszem másmilyenek igen, valami pántos ruha rémlik).

Mióta megkaptam Peti e-mailjét, azon gondolkodom, hogy milyen elképesztően naív is voltam tizenhét évesen...! Művészetről, meg önkifejezésről, meg fényekről-árnyékokról beszélgettünk naphosszat, és én egy pillanatig nem gondoltam, hogy ezeknek a fiúknak a fejében bármi más is megfordulhatott volna; például, hogy egyikük huszonöt év múlva, háromgyerekes apukaként még mindig emlékszik arra, hogy szerinte hogyan nézhettem ki meztelenül (tudomásom szerint soha nem láthatott, legalábbis ha jól emlékszem, de rémes, hogy az ember mennyi fontos dolgot elfelejt, amint azt az ábra is mutatja).

Aztán meg basszus... most már tökre bánom. Azoknak a képeknek el kellett volna készülniük! Az ember mennyi mindent megbán utólag, főleg, amiket elmulasztott/nem élt át/nem valósított meg, azaz ami: kimaradt. Én amúgy is hajlamos vagyok a nosztalgiára a nosztalgia foglya vagyok, vágyódom a fiatalságom, frissességem és naivitásom után, és sajnálom, hogy nem voltam vagányabb. (Bár, ha Peti most azt írta volna, hogy nézd, csatolok egy régi emléket, akkor most abban a hitben ülnék itt, hogy fiatalkoromban készült rólam egy jó aktkép...)

Vakcina

Olyan érdekes, hogy hetek, hónapok óta nem az a kérdés, hogy lesz-e vakcina, hanem hogy 1) mikor lesz vakcina, 2) hány különböző oltóanyag készül el, 3) milyen lesz azoknak a hatásfoka és 4) mennyi ideig nyújtanak védelmet. Továbbá logisztikáról, árakról, prioritási csoportokról, oltási stratégiáról (katonaság vagy háziorvosok?) beszélnek. Az egész narratíva olyan, mintha egy új széria Renault-t kellene megtervezni, legyártani és értékesíteni.

Pedig az ember azt gondolná, hogy egy ekkora jelentőségű oltóanyag kidolgozásához (hiszen az életünk fog visszaváltozni, remélhetőleg) egy Pasteur, egy Fleming vagy egy Semmelweis agyából kipattant isteni szikra lenne szükséges! Ezzel ellentétben úgy tűnik, idő és erőforrások kérdése az egész.

Értékek

Mostanában azon gondolkodom, hogy menyire tudja egy szülő objektíven megítélni a gyereke értékeit, jellemét és teljesítményeit, illetve kell-e egyáltalán tárgyilagosságra törekedni a témában. Mint már többször is írtam, Bonival sok a gond, ellenben vannak olyan területek, amelyekben egész jól teljesít, ahol otthonosan és szívesen mozog. Barátnőim szerint egy „kreatív csodapók”, színes egyéniség, aki fantasztikus és egyedülálló dolgokat „alkot”, és arra kell törekednünk, hogy e tehetsége révén, mintegy arra támaszkodva, azt segítségül hívva túljusson a problémákon.

Leszögezem egyébként, hogy én sem látok persze más megoldást, mint azt, hogy elfogadom a hibáit, és erősítem abban, amiben jó. De kétségeim vannak a módszerrel kapcsolatban; kezdve mindjárt azzal, hogy nem tudom, más gyerekekhez képest hol helyezkedik el a skálán, úgyhogy teljes szívvel én nem tudom neki azt mondani (sugallni), hogy ő valamiben a legjobb, vagy akár csak kiváló lenne. Én nem látom benne a zsenit. Látom, hogy csomó mindenben ügyes, de az én megítélésem szerint messze van a géniusztól.

Amúgy is irtózom azoktól a szülőktől, akik el vannak hasalva a gyereküktől. A múltkor egy olyan apuka mellé keveredtem a játszótéren, aki folyamatosan zengte az ódákat a kislányáról, a gyomrom forgott: hogy minden kisfiú szerelmes belé, rengeteget olvas, saját könyvet is ír, széles az érdeklődési köre, matekban is kiváló stb. stb. Én egy teljesen átlagos kislányt láttam, és csak az ismeretségi körömben legalább ötöt fel tudok sorolni, akire ez mind igaz. Nem szeretnék olyan szülő lenni, aki a hétéves gyerekének ákombákom rajzaira és (amúgy tényleg érdekes) kérdésfelvetéseire hisztérikusan lángészt kiállt. Amúgy meg, ha tényleg zseni az adott gyerek, akkor az úgysem szülői elmesélésből fog kiderülni, hanem majd az élet bebizonyítja.

Másrészt pedig úgy érzem: Boni nem hülye, szerintem ha én nem is, de ő be tudja kábéra lőni a tehetségét. Nem fogom tudni neki azt beadni, hogy szép „alkotásokkal” ellentételezheti a más téren jelentkező fogyatékosságait (mert sajnos ebben én magam sem hiszek, pedig jobban tenném). Harmadrészt: ha minden szülő ezt a tanácsot kapja, az azt jelenti, hogy minden gyerek kiváló valamiben. Ha pedig mindenkiben van valami fantasztikus (hm, ebben sem vagyok biztos, de munkahipotézisnek jó lesz), akkor viszont milyen alapon szeretném a tehetségével kiemelni a többiek közül?  Negyedrész: beskatulyázni sem szeretném, ráaggatni azt a jelzőt, hogy ő a „kreatív” gyerek (ezt egyébként Z. családjában veszem észre leginkább, ahol rengeteg a gyerek; mindenkinek vagy egy ilyen eposzi jelzője: a zenekedvelő, a konok, az építő, a jószívű stb.)

Összefoglalva: Nem, én nem érzem ezt járható útnak, megoldásnak, hogy koncentráljunk az erősségeire, és akkor azzal majd önbizalmat szerez, és esetleg más területen is jobban teljesít. Legalábbis eddig még nem vált be. Nem tudom, melyek a (valódi) erősségei, nem tudom, hogy ezzel lehet-e kompenzálni, és nem vagyok elvakult szülő. Bátorítjuk persze, amiben csak tudjuk, de ez sejtésem szerint nem fog megoldani semmit.

A világ haladásáról

Ma akkorát nevettem a játszótéren, amikor meghallván, hogy Boni idegen nyelven beszél hozzám, egy kisfiú érdeklődve megkérdezte tőlem:

Amit hallottam: egy hibátlan, logikus francia kérdőmondat. Amit láttam: egy kedves kisfiú, akinek a 80-as évek Magyarországán (amikor én voltam gyerek) én tehettem volna fel ugyanezt a kérdést.