Vakcina

Olyan érdekes, hogy hetek, hónapok óta nem az a kérdés, hogy lesz-e vakcina, hanem hogy 1) mikor lesz vakcina, 2) hány különböző oltóanyag készül el, 3) milyen lesz azoknak a hatásfoka és 4) mennyi ideig nyújtanak védelmet. Továbbá logisztikáról, árakról, prioritási csoportokról, oltási stratégiáról (katonaság vagy háziorvosok?) beszélnek. Az egész narratíva olyan, mintha egy új széria Renault-t kellene megtervezni, legyártani és értékesíteni.

Pedig az ember azt gondolná, hogy egy ekkora jelentőségű oltóanyag kidolgozásához (hiszen az életünk fog visszaváltozni, remélhetőleg) egy Pasteur, egy Fleming vagy egy Semmelweis agyából kipattant isteni szikra lenne szükséges! Ezzel ellentétben úgy tűnik, idő és erőforrások kérdése az egész.

Értékek

Mostanában azon gondolkodom, hogy menyire tudja egy szülő objektíven megítélni a gyereke értékeit, jellemét és teljesítményeit, illetve kell-e egyáltalán tárgyilagosságra törekedni a témában. Mint már többször is írtam, Bonival sok a gond, ellenben vannak olyan területek, amelyekben egész jól teljesít, ahol otthonosan és szívesen mozog. Barátnőim szerint egy „kreatív csodapók”, színes egyéniség, aki fantasztikus és egyedülálló dolgokat „alkot”, és arra kell törekednünk, hogy e tehetsége révén, mintegy arra támaszkodva, azt segítségül hívva túljusson a problémákon.

Leszögezem egyébként, hogy én sem látok persze más megoldást, mint azt, hogy elfogadom a hibáit, és erősítem abban, amiben jó. De kétségeim vannak a módszerrel kapcsolatban; kezdve mindjárt azzal, hogy nem tudom, más gyerekekhez képest hol helyezkedik el a skálán, úgyhogy teljes szívvel én nem tudom neki azt mondani (sugallni), hogy ő valamiben a legjobb, vagy akár csak kiváló lenne. Én nem látom benne a zsenit. Látom, hogy csomó mindenben ügyes, de az én megítélésem szerint messze van a géniusztól.

Amúgy is irtózom azoktól a szülőktől, akik el vannak hasalva a gyereküktől. A múltkor egy olyan apuka mellé keveredtem a játszótéren, aki folyamatosan zengte az ódákat a kislányáról, a gyomrom forgott: hogy minden kisfiú szerelmes belé, rengeteget olvas, saját könyvet is ír, széles az érdeklődési köre, matekban is kiváló stb. stb. Én egy teljesen átlagos kislányt láttam, és csak az ismeretségi körömben legalább ötöt fel tudok sorolni, akire ez mind igaz. Nem szeretnék olyan szülő lenni, aki a hétéves gyerekének ákombákom rajzaira és (amúgy tényleg érdekes) kérdésfelvetéseire hisztérikusan lángészt kiállt. Amúgy meg, ha tényleg zseni az adott gyerek, akkor az úgysem szülői elmesélésből fog kiderülni, hanem majd az élet bebizonyítja.

Másrészt pedig úgy érzem: Boni nem hülye, szerintem ha én nem is, de ő be tudja kábéra lőni a tehetségét. Nem fogom tudni neki azt beadni, hogy szép „alkotásokkal” ellentételezheti a más téren jelentkező fogyatékosságait (mert sajnos ebben én magam sem hiszek, pedig jobban tenném). Harmadrészt: ha minden szülő ezt a tanácsot kapja, az azt jelenti, hogy minden gyerek kiváló valamiben. Ha pedig mindenkiben van valami fantasztikus (hm, ebben sem vagyok biztos, de munkahipotézisnek jó lesz), akkor viszont milyen alapon szeretném a tehetségével kiemelni a többiek közül?  Negyedrész: beskatulyázni sem szeretném, ráaggatni azt a jelzőt, hogy ő a „kreatív” gyerek (ezt egyébként Z. családjában veszem észre leginkább, ahol rengeteg a gyerek; mindenkinek vagy egy ilyen eposzi jelzője: a zenekedvelő, a konok, az építő, a jószívű stb.)

Összefoglalva: Nem, én nem érzem ezt járható útnak, megoldásnak, hogy koncentráljunk az erősségeire, és akkor azzal majd önbizalmat szerez, és esetleg más területen is jobban teljesít. Legalábbis eddig még nem vált be. Nem tudom, melyek a (valódi) erősségei, nem tudom, hogy ezzel lehet-e kompenzálni, és nem vagyok elvakult szülő. Bátorítjuk persze, amiben csak tudjuk, de ez sejtésem szerint nem fog megoldani semmit.

A világ haladásáról

Ma akkorát nevettem a játszótéren, amikor meghallván, hogy Boni idegen nyelven beszél hozzám, egy kisfiú érdeklődve megkérdezte tőlem:

Amit hallottam: egy hibátlan, logikus francia kérdőmondat. Amit láttam: egy kedves kisfiú, akinek a 80-as évek Magyarországán (amikor én voltam gyerek) én tehettem volna fel ugyanezt a kérdést.

Ha karantén, akkor jó idő

Milyen szerencse, hogy ez a gyönyörű (és népszerű! mindenki fotózza) páfrányfenyő még pont beleesik az engedélyezett egy kilométeres körzetbe. 

Micsoda idők

Már az utcára sincs kedve kimenni az embernek Franciaországban. Megint terrortámadás történt, két héten belül már másodszor. Az első borzalmasan megrázta a közvéleményt, a lefejezett tanár állami kitüntetést kapott, ünnepélyesen temették el, napokig másról sem szólt a rádió, az óvodákban és az iskolákban állítólag a szünet után (hétfőn) meg is fognak emlékezni róla. Képzelhetitek, mi van most, amikor egy ámokfutó megint embereket ölt. Ráadásul egy szomorú múltú városban, ahol még siratják a 2016. évi támadás halottjait. Macron a terrofenyegetettségi készültséget a maximálisra emelte, és különös figyelemmel fogják védeni a temlomokat, zsinagógákat, iskolákat (!!). Basszus, vajon hány ilyen őrült járkál szabadon ma az országban? A Covid szinte elfelejtette velünk az iszlamizmust.

És mivel a koronavírusos betegek száma minden előrejelzést meghaladó mértékben emelkedik, ma éjféltől ismét kijárási korlátozásokat vezetnek be. Minket ez annyiban érint (hiszen amúgy sem megyünk sehova), hogy Boninak is maszkot kell majd hordania a suliban, mert az iskolákat most nem zárják be. A zenesuliról, a játszótérről és a teniszről nem tudunk még egyelőre semmit. Az üzletek és az éttermek bezárnak. Hatalmas veszteség lesz ez nekik pont most, a karácsonyi periódusban (különösen a tőlünk nem messzire lévő, újonnan megnyílt szimpi ki könyvesboltot sajnálom – szegények, már zárhatnak is be!). Még jó, hogy nem kell semmi konkrétat vásárolnunk, állhattam volna sorba ma. Állítólag a bevásárlóközpontok és az éttermek is dugig voltak, az autópályákról nem is beszélve.

Tartok attól, hogy Boni hazahozza a vírust; egyáltalán nem tudja korrektül viselni a maszkot (ma kipróbáltuk), ugyanakkor pedig valószínűleg nagyon nehezen bírtam volna elviselni egy hetekig tartó újabb összezártságot. Bár minden jel arra mutat, hogy most könnyebb lesz: Z. már beletörődött abba, hogy járunk boltokba, és levonva a következtetést a tavaszi karanténból, amikor folyton veszekedett a gyerekkel (és utólag nagyon bánta). Érdekes az is, hogy egész tavasszal azt hajtogattam, micsoda mázli, hogy gyönyörű napos időnk volt végig, legalább annyival könnyebb dolgunk volt – most pedig, hogy ősz van és jön a hideg, egyáltalán nem érzem ezt rossznak. Tulajdonképpen tényleg nem vágyom sehová. Áldom az előrelátásomat, hogy nyáron elutaztunk.

Csak el ne kapjuk. Csak el ne kapjuk egyszerre.

Ütemterv

Miután túlestem ezen az altatásos beavatkozáson, voltam a háziorvosomnál influenzaoltásért. Ő felírt D-vitamint is, a március óta tartó fáradságom miatt – meg is ittam, párhuzamosan a vassal, amit vashiány miatt szedek néha, és amihez a felszívódás miatt C-vitamin is jár. Amikor ezt abbahagyom (havonta csak pár napig szedem) majd elkezdem a magnéziumot, amit viszont a patikus javasolt a fáradtságra. Ma volt a rendes heti reumainjekcióm napja is, és ideje lenne egy új mammográfiát csináltatni. Nőgyógyászati rákszűrésen pont a karantén előtti napon voltam, pár hete mentem el az eredményért. Szemészhez novemberre van időpontom. Kellene egy bőrgyógyászt is találni (éves csekkolás), plusz új időpontot kérni a fogorvostól, akihez a karantén első hetén kellett volna mennem. Mihez kezdenék én a nyugati orvoslás nélkül?!

Karanénhatás (3) – Párizs

Ez is csak a karantén meg a bezártság miatt történhetett: a kórházi tartózkodásomat már hetek óta türelmetlenül és izgatottan vártam, mert ehhez Párizsba kellett utaznom (a beavatkozást ugyanis csak ott lehetett a megfelelő időben elvégezni). Méghozzá kétszer utaztam: egyszer egy aneszteziológiai kozultációra, majd a műtét idejére, ami összesen három nap volt (két kórházban töltött éjszakával). Ki gondolta volna valaha, hogy a kórház egyszer szinonimája lesz a mindennapokból való kiszakadás és az utazás luxusának, mondhatni: örömének. Bár ismerem azt az érzést régebbről is, amikor az embernek annyi a munkája, hogy titokban szinte abban reménykedik, hátha leteríti egy kis infuenza, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül fetrenghessen az ágyban napokig. Ez a mostani érzés is ilyesmi volt, csak szorozva tízzel: önként és dalolva mentem a kés alá feküdni, egy zöld zónából az egyik legvörösebb zónába, csak hogy végre egyedül lehessek egy picit, és úgy tölthessek el időt, hogy ne legyen folyton valami tennivalóm, úgymint házimunka, fordítás vagy Bonival játszás. Még az is megfordult a fejemben, de ez később teljesen hibás reménynek bizonyult, hogy az egész dolgot akár szanatóriumnak, wellnessnek is felfoghatom! (nem volt jó a kaja, rosszul aludtam, borzasztóan fájt a fejem, túl hamar kiolvastam a könyvemet, ami nem is tetszett ráadásul stb.)

Az egynapos utam pont megelőzte azt a napot, amikor a bárokat bezárták, de már hetek (hónapok?) óta maszkkötelezettség volt érvényben Párizs utcáin. Utoljára – egy barátnőmmel való találkozás miatt – tavaly decemberben voltam Párizsban, amikor az a bizonyos denevér, amelynek egy barlang mélyén kellett volna leélnie az életét, egy kínai piacon már megfertőzte az első embert az új koronavírussal; talán volt is pár beteg. Ezt akkor csak pár tudós találta aggasztónak, az emberiség többi tagja mit sem sejtett arról, hogy márciusban fenekesül felfordul a világ.

Ugyanabban az étteremben (!) ebédeltem (!!), ahol decemberben, majd, hogy ne kelljen metróra szállnom, elgyalogoltam a kórházig (oda-vissza 18 km). Gyönyörű meleg, napos idő volt. Amikor nem a könyvemet olvastam (vonat, étterem), akkor rádióműsorokat hallgattam (előzőleg gondosan szelektáltam közöttük, letöltöttem őket), telefonáltam, és kirakatokat bámultam. Az utcai kötelező maszkviselet eléggé ellentmondásos, nem vonatkozik a biciklisekre és a teraszokon kvetarkázó tömegre, de vajon mi a helyzet az utcán sétáló és almát eszegető (vagy bagózó?) emberekkel? 

A többéjszakás ottlétem első napja arra a napra esett, amikor Macron bejelentette az éjszakai kijárási tilalmat (az adást a kórházból néztem végig*), és akkor ért véget, amikor ez hatályba is lépett. Szintén gyönyörű októberi idő volt, megint gyalog mentem a kórházba. Most elkanyarodtam a régi lakásom felé, átmentem a Pere Lachaise temetőn (igyekeztem nem előjelnek venni a sok sírt és mauzóleumot). Visszafelé metróra kellett szállnom, de nem is bántam. Nem hiszem, hogy a Covid alatt valaha még Párizsba fogok utazni, ezért gondolom először és utoljára részesültem abban a döbbenetes látványban, hogy a metrón tömegek utaznak maszkban.

Hazafelé leállt a vonatforgalom, két órát szobroztam a pályaudvaron, a hidegben és tömegben. Ha a párizsiak 10%-a fertőzött, akkor én ott tuti összeakadtam olyanokkal, akiktől megkaphattam a vírust, ezért úgy döntöttünk Z-vel, hogy karanténba vonulok. Ez azt jelentette, hogy három napig fölosztottuk egymás között a lakást, a kabátomat-táskámat stb. egy szemeteszsákba zártam, maszkban voltam végig, folyamatosan szellőztettünk, és még puszit sem adtam Boninak. Azért három napig, mert tegnap voltam ismét tesztelni, aminek az eredménye ma meg is jött (negatív), szóval vagy szerencsém volt, vagy pedig az óvintézkedések tényleg hatékonyak és el lehet velük kerülni a betegséget (vagy pedig, mint Z. állítja, többet kellett volna várnunk a teszttel, esetleg az eredmény hamis).

Tisztában vagyok vele, hogy rendes körülmények között egyetlen épeszű ember sem veszti el annyira az arányérzékét, hogy egy orvosi beavatkozás kapcsán, amely ráadásul országon belül zajlott, képes legyen olyan hosszan lelkendezni holmi másfél órás utazásokról és párnapos ott-tartózkodásokról, mintha életében először járt volna a tengeren túlon. De basszus, olyan jó volt. Tényleg nincs más magyarázatom (menstégem) rá, mint a járvány.

* Általában túl szájbarágósnak és általánosnak találom a beszédeit, de most a végén szerintem kimondta a Covid-idők kategorikus imperatívuszát, még részletezhette is volna jobban, mert sokan nem értik: azaz, hogy nem, nincs döntési szabadág abban a kérdésben, hogy az egyén megfertőződhet-e önként a koronavírussal, hiszen ha mindenki így tenne, egy-kettőre tele lenne velük a kórház. Lehet (sőt, valószínű), hogy nem halnának meg (mert biztos nem rizikócsoportos emberek szeretnének mihamarabb túlesni rajta), meghalna viszont sok más ember – és nem  (csak) a Covidban, hanem vakbélgyulladásban, meg más, gyógyítható betegségben, mivel nem lenne elég kórházi kapacitás. Így még az is elképzelhető, hogy az az ember, aki megelégeli a hónapokig tartó óvatoskodást („unom már a koronavírust”, „túl nagy a felhajtás egy kis nátha miatt”) és inkább bevállalja, hogy átesik rajta, és tegyük fel tényleg megússza két tüsszentéssel, nos, simán lehet hogy ugyanez az ember a rákövetkező héten belehal egy gyulladt fog okozta szövődménybe, mert a sok covidos beteg miatt – egy részüket ő fertőzte meg a felelőtlen viselkedésével – nem lesz szájsebész, nem lesz orvosság stb.