Ez nem ovi, ez egy fertő!
2016. szeptember 15., csütörtök
Szép kis társaság
NEM hiszem el, hogy az én 14 hónapig szoptatott, biokaján nevelt, egy év immunerősítő bölcsin átesett kisfiam az ovi második hetében már beteg lesz!! Jaj, nem bírok én még ki még egy olyan évet, mint a tavalyi...
2016. szeptember 11., vasárnap
Micsoda felkészületlen egy konyhatündér!
Ki akartam volna próbálni valamelyik receptet ma az egyik új szakácskönyvemből, de miután lelkesen böngészni kezdtem, rájöttem, hogy nincs itthon:
- tahinipaszta,
- sem csillagánizs,
- sem bivalyricotta,
- sem gránátalmaszirup,
- sem turbolya,
- sem chilipehely,
- sem strozzapreti,
- sem pankomorzsa,
- sem pedig kardamonhüvely!
- Hogy a zöldségalapléről már ne is beszéljünk!
- tahinipaszta,
- sem csillagánizs,
- sem bivalyricotta,
- sem gránátalmaszirup,
- sem turbolya,
- sem chilipehely,
- sem strozzapreti,
- sem pankomorzsa,
- sem pedig kardamonhüvely!
- Hogy a zöldségalapléről már ne is beszéljünk!
Ja, és SZUMÁK sincs...!
2016. szeptember 9., péntek
Gááááz
Időpont: ma. Helyszín: a nappalink. Családi konfiguráció: Boni oviban, Z. nem dolgozik (itthon ügyintéz) én kivételesen szintén itthon vagyok, dolgozom, de annyira kevés a munka mennyisége, hogy én is beszállok az ügyintézésbe: egy belgiumi hivatallal levelezünk, papírokat kell bekérnünk egy francia hivatal számára, a történet szempontjából mindegy, hogy mit, a lényeg: a belga akcentus.
Na most nálunk úgy néz ki a múltkor is említett ff-női munkamegosztás, hogy Z. felel kb. az összes hivatalos papírokért és sztem tök ügyesen és kitartóan csinálja. Mappák, listák, telefonok, emailek: valahogy nem bonyolódik bele, nem adja föl, határidőre mindig minden megvan. Most is felhívta ezt a belga hatóságot, és noha én éltem Belgiumban, nekem kell a papír, ő beszél velük és ő kéri ki a hivatalos dokumentációt. Aztán közösen meg is írjuk az e-mailt, az én e-mail-címemről és az én aláírásommal (+mobilszámommal).
Ezek után elküldök még egy mh-i emailt, majd elvonulok zuhanyozni. Ami alatt csörög a mobiltelefonon, és Z, aki abban a hitben él, hogy a belga hatóság máris keres engem, fölveszi helyettem. Egy belga akcentussal beszélő illető Madame Tamkót kéri.
Csakhogy! Nem ám a belga halóság hívott, hanem a mh-i emailem folyamányaként egy brüsszeli kolléga (a benti telefonom a mobilomra van irányítva), de ez nem esik le a férjemnek, ezért tudjátok mit mondott neki? A nevemben, egy kollégának, akihez munkaügyben fordultam és akitől fontos választ várok?
– Nem tudom adni, épp zuhanyozik. De ne is vele beszéljen, ő írta ugyan az e-mailt, de én tartom kézben a dolgokat. Én diktáltam. A férje vagyok egyébként, jó napot!
Persze meghaltunk a röhögéstől, de annyira ciki. Utána egy száraz e-mail várt a kollégától: ha bármiben segíthetek, csak hívjam. Nem mertem hívni, e-mailt írtam, említést nem téve a bolond férjről, aki teljes őrületében úgy gondolja, hogy a felesége helyett is ő dolgozik (ráadásul magyarra fordít!). De az is lehet, hogy a kolléga azt hiszi, hogy én vagyok teljesen beszámíthatatlan, és családi segítségre szorulok, miközben munkaidőben zuhanyozom!
Na most nálunk úgy néz ki a múltkor is említett ff-női munkamegosztás, hogy Z. felel kb. az összes hivatalos papírokért és sztem tök ügyesen és kitartóan csinálja. Mappák, listák, telefonok, emailek: valahogy nem bonyolódik bele, nem adja föl, határidőre mindig minden megvan. Most is felhívta ezt a belga hatóságot, és noha én éltem Belgiumban, nekem kell a papír, ő beszél velük és ő kéri ki a hivatalos dokumentációt. Aztán közösen meg is írjuk az e-mailt, az én e-mail-címemről és az én aláírásommal (+mobilszámommal).
Ezek után elküldök még egy mh-i emailt, majd elvonulok zuhanyozni. Ami alatt csörög a mobiltelefonon, és Z, aki abban a hitben él, hogy a belga hatóság máris keres engem, fölveszi helyettem. Egy belga akcentussal beszélő illető Madame Tamkót kéri.
Csakhogy! Nem ám a belga halóság hívott, hanem a mh-i emailem folyamányaként egy brüsszeli kolléga (a benti telefonom a mobilomra van irányítva), de ez nem esik le a férjemnek, ezért tudjátok mit mondott neki? A nevemben, egy kollégának, akihez munkaügyben fordultam és akitől fontos választ várok?
– Nem tudom adni, épp zuhanyozik. De ne is vele beszéljen, ő írta ugyan az e-mailt, de én tartom kézben a dolgokat. Én diktáltam. A férje vagyok egyébként, jó napot!
Persze meghaltunk a röhögéstől, de annyira ciki. Utána egy száraz e-mail várt a kollégától: ha bármiben segíthetek, csak hívjam. Nem mertem hívni, e-mailt írtam, említést nem téve a bolond férjről, aki teljes őrületében úgy gondolja, hogy a felesége helyett is ő dolgozik (ráadásul magyarra fordít!). De az is lehet, hogy a kolléga azt hiszi, hogy én vagyok teljesen beszámíthatatlan, és családi segítségre szorulok, miközben munkaidőben zuhanyozom!
2016. szeptember 8., csütörtök
Óvoda: az első benyomások (2.)
(Alcím: bezzeg a bölcsiben!)
Nincs más összehasonlítási alapom, ezért az ovit csak a bölcsivel tudom összevetni. Sok kis hülyeség zavar, az egyik ilyen, hogy nincs babakocsitároló. Ez azt jelenti, hogy ha be kell mennem a mh-emre, akkor az ovi után még haza kell rohannom a babakocsival, hogy lerakjam VAGY babakocsi nélkül kell mennem, ami megint rengeteg plusz idő (Boni megáll minden fűcsomónál, nincs szívem noszogatni).
Aztán rémesen kicsi a folyosó és mivel fix időben kell otthagyni a gyerekeket, mindenki egyszerre jön, ami azt eredményezi, hogy szülők, gyerekek tolonganak a szűk helyiségekben. Ráadásul meleg is van, a kabátot (+laptoptáskát, ha mh-emre kell bemennem) nincs hová letenni, miközben az ember a wc-re kíséri a gyerekét (ez kötelező).
Itt a saját lábukon mennek be a gyerekek a terembe, nem a szülő adja át a pedagógusnak. Emiatt vagy guggolok Bonikám mellett és búcsúzkodunk VAGY felegyenesedek és az óvónénivel beszélek, de a kettő nem megy egyszerre. Amúgy nagyon keveslem a kontaktust az óvónővel: túl hiertelen volt a váltás. A bölcsiben volt 5x5 percünk (reggel-délután), amikor én elmondtam, hogy hogyan aludt a gyerek, milyen hangulatban (!) van, ők meg részletesen beszámoltak róla, hogy mit evett, mennyit aludt és mivel játszott. Itt meg semmi infónk nincs semmiről, én meg gyakran nem akarok a tizedik szülő lenni, aki arra vár, hogy két mondatot mondjon a ovónőnek. A bölcsiben oda kellett telefonálnunk, ha nem vittük be, itt ez senkit sem érdekel: egy papírra kell felírni a nevét, hogy megjött, mellette a megfelelő négyzetet beikszelni (menza, napközi). Gondolom ez az a híres papiros, amivel nyomon követik, hogy ki hová megy, jézusom, bele sem akarok gondolni. Egy fecniről van szó, a 21. században, a GPS és a mobiltelefonok világában!
És akkor itt van még a tízórai-uzsonna, és eddig ez a legnagyobb gondom az egész ovival. A gyerekeknek maguknak kell vinniük, kis hátizsákokban (amúgy irtó édes reggel az a sok kisgyerek a kis hátizsákkal). Nyilván tök felesleges gyümölcsöt betenni, mert azt tök macera megenni, senki nem fogja ott neki meghámozni és/vagy kimagozni. Joghurt és kompót ugyanígy felejtős. Maradnak ezek a hülye bolti csokis kekszek: Franciaország egész kiskorú népessége ezt eszi. Még ha tudnék, sem adhatnék neki mást (egészségeset), hiszen a padtársai mind ezt fogják enni. Akkor üljön ott szegénykém egy mézes kenyérrel?
Pedig olyan jól leálltunk nyáron ezekkel az édességekkel. Elmagyaráztam neki, hogy Budapesten nem lesznek sütik és kekszek, csak gyümölcs és Túró Rudi – és nem is reklamálta őket. Erre most megint itthon állnak a szekrényben a csokik és társaik, és persze állandóan ezt enné, grrrr.
Oldalakat tudnék még megtölteni az ovival kapcsolatban és azzal, hogy milyen változásokat hoz ez nekünk is és Boninak is. Egy (francia) barátnőm szerint az ovikezdés a fölső tagozatba (collège) kerüléssel együtt a legjelentősebb momentuma a franciák életének!
Nincs más összehasonlítási alapom, ezért az ovit csak a bölcsivel tudom összevetni. Sok kis hülyeség zavar, az egyik ilyen, hogy nincs babakocsitároló. Ez azt jelenti, hogy ha be kell mennem a mh-emre, akkor az ovi után még haza kell rohannom a babakocsival, hogy lerakjam VAGY babakocsi nélkül kell mennem, ami megint rengeteg plusz idő (Boni megáll minden fűcsomónál, nincs szívem noszogatni).
Aztán rémesen kicsi a folyosó és mivel fix időben kell otthagyni a gyerekeket, mindenki egyszerre jön, ami azt eredményezi, hogy szülők, gyerekek tolonganak a szűk helyiségekben. Ráadásul meleg is van, a kabátot (+laptoptáskát, ha mh-emre kell bemennem) nincs hová letenni, miközben az ember a wc-re kíséri a gyerekét (ez kötelező).
Itt a saját lábukon mennek be a gyerekek a terembe, nem a szülő adja át a pedagógusnak. Emiatt vagy guggolok Bonikám mellett és búcsúzkodunk VAGY felegyenesedek és az óvónénivel beszélek, de a kettő nem megy egyszerre. Amúgy nagyon keveslem a kontaktust az óvónővel: túl hiertelen volt a váltás. A bölcsiben volt 5x5 percünk (reggel-délután), amikor én elmondtam, hogy hogyan aludt a gyerek, milyen hangulatban (!) van, ők meg részletesen beszámoltak róla, hogy mit evett, mennyit aludt és mivel játszott. Itt meg semmi infónk nincs semmiről, én meg gyakran nem akarok a tizedik szülő lenni, aki arra vár, hogy két mondatot mondjon a ovónőnek. A bölcsiben oda kellett telefonálnunk, ha nem vittük be, itt ez senkit sem érdekel: egy papírra kell felírni a nevét, hogy megjött, mellette a megfelelő négyzetet beikszelni (menza, napközi). Gondolom ez az a híres papiros, amivel nyomon követik, hogy ki hová megy, jézusom, bele sem akarok gondolni. Egy fecniről van szó, a 21. században, a GPS és a mobiltelefonok világában!
És akkor itt van még a tízórai-uzsonna, és eddig ez a legnagyobb gondom az egész ovival. A gyerekeknek maguknak kell vinniük, kis hátizsákokban (amúgy irtó édes reggel az a sok kisgyerek a kis hátizsákkal). Nyilván tök felesleges gyümölcsöt betenni, mert azt tök macera megenni, senki nem fogja ott neki meghámozni és/vagy kimagozni. Joghurt és kompót ugyanígy felejtős. Maradnak ezek a hülye bolti csokis kekszek: Franciaország egész kiskorú népessége ezt eszi. Még ha tudnék, sem adhatnék neki mást (egészségeset), hiszen a padtársai mind ezt fogják enni. Akkor üljön ott szegénykém egy mézes kenyérrel?
Pedig olyan jól leálltunk nyáron ezekkel az édességekkel. Elmagyaráztam neki, hogy Budapesten nem lesznek sütik és kekszek, csak gyümölcs és Túró Rudi – és nem is reklamálta őket. Erre most megint itthon állnak a szekrényben a csokik és társaik, és persze állandóan ezt enné, grrrr.
Oldalakat tudnék még megtölteni az ovival kapcsolatban és azzal, hogy milyen változásokat hoz ez nekünk is és Boninak is. Egy (francia) barátnőm szerint az ovikezdés a fölső tagozatba (collège) kerüléssel együtt a legjelentősebb momentuma a franciák életének!
2016. szeptember 7., szerda
Óvoda: az első benyomások (1.)
El tudok képzelni jobb rendszert is, de mivel nincs más választásunk, tökmindegy. Az ovibajárás itt igen bonyolult dolog. Z. szerintem – lassan 1 hét elteltével – még mindig nem tudja, mikor kell vinni/hozni Bonit.
Kedden és csütörtökön Boni egésznapos, azaz a következőképpen néz ki a napja: 8.45–11.45 között óvodai foglalkozás, 12–13 óra között ebéd a szomszédos épületben (kiviszik őket a forgalmas utcára, úgy mennek át, ez a rész számomra a rémálom!), 13:30 és 15:45 között ismét óvoda, de nincsenek már foglalkozások, hanem csak alvás, pisilés, ilyenek. 15:45-kor vége az állami ovinak, ennyi volt, csókolom. Akikért nem tudnak jönni a szülei ilyen korán (mint pl. mi) azok a gyerekek napközibe járhatnak: ezeket a napköziket már nem az Oktatásügyi Minisztérium szervezi, hanem különböző szervezetek, három is van belőlük. Mi a helyszínt vettük figyelembe a beiratkozásnál, mert nem akartuk, hogy télen megint föl kelljen venni a kabátját, hogy buszoztassák stb. úgyhogy oda írattuk be, ami az óvoda épületében, a legfelső emeleten működik. 16:45-től lehet értük menni, de egészen 18:45-ig maradhatnak a gyerekek (mi 17:45-ig fizettük be).
A szerda speciális nap: az ovi akkor csak 9 és 12 óra között működik, ma pl. figyelmeztetett az óvónő, hogy pontban délben bezárják a kapukataztán akiért nem jöttek, az úgy járt. Nincs se napközi, se menza (a menzát megint egy másik szereplő, az önkormányzat működteti), gyakran a francia nők nem is dolgoznak szerda délutánonként, én sem fogok.
Hétfőnként annyiban változik a felállás, hogy ebédre haza tudom hozni Bonit, de alvásra és a délutáni napközire visszaviszem. Pénteken meg, mivel Z. akkor nem dolgozik, csak a délelőtti foglalkozásra fogjuk járatni.
Szerintem elég sűrű ez így, sok a helyszín- és csoportváltás (a napköziben összevont csoportok vannak). A hosszú napokon három különböző szervezet (ovi, önkormányzat, napközi) felel egymás után ugyanazokért a gyerekekért; a gyerekek átadása pl. szerintem egy külön kis logisztikai bravúr, és persze magában rejti annak a lehetőségét, hogy ha valaki hibázik, akkor rossz helyre visznek egy gyereket – belegondolni is félelmetes. Főleg, hogy Bonikám csoportjában 29 gyerek jár, rájuk jut két felnőtt: az óvónő, akinek ilyen irányú képzettsége van, meg egy kisegítő óvónő*.
Amúgy meg szétaggódtam magam, hogy túl kicsi még Bonikám ehhez a rendszerhez, sajnálkoztam, hogy itt nincs halasztás, izgultam, hogy be fog pisilni/kakilni (nemrég lett szobatiszta), meg úgy egyáltalán: megszakadt a szívem, hogy oviba kell járnia. Ehhez képest ő sokkal könnyedébben veszi az egészet. Simán tudomásul vette, hogy nem jár többet a bölcsibe, büszkén mondogatja, hogy ő már „nátyfiú”, és eddig még nem sírt reggelente sem (bár ma rezgett a léc). Amit nem is értek egyébként, mert a bölcsiben ő volt az egyetlen, aki még augusztusban is sírt – igaz, kizárólag akkor, ha én vittem.
* Franciául: Atsem (betűszó; A franciák odáig vannak a betűszavas rövidítésekért!). Jól illusztrálja ez az előző posztot: ez is egy olyan kifejezés, amire vagy találok magyar megfelelőt, vagy használom a francia kifejezést a magyar mondatban, de akkor az meg hogy néz ki?
Kedden és csütörtökön Boni egésznapos, azaz a következőképpen néz ki a napja: 8.45–11.45 között óvodai foglalkozás, 12–13 óra között ebéd a szomszédos épületben (kiviszik őket a forgalmas utcára, úgy mennek át, ez a rész számomra a rémálom!), 13:30 és 15:45 között ismét óvoda, de nincsenek már foglalkozások, hanem csak alvás, pisilés, ilyenek. 15:45-kor vége az állami ovinak, ennyi volt, csókolom. Akikért nem tudnak jönni a szülei ilyen korán (mint pl. mi) azok a gyerekek napközibe járhatnak: ezeket a napköziket már nem az Oktatásügyi Minisztérium szervezi, hanem különböző szervezetek, három is van belőlük. Mi a helyszínt vettük figyelembe a beiratkozásnál, mert nem akartuk, hogy télen megint föl kelljen venni a kabátját, hogy buszoztassák stb. úgyhogy oda írattuk be, ami az óvoda épületében, a legfelső emeleten működik. 16:45-től lehet értük menni, de egészen 18:45-ig maradhatnak a gyerekek (mi 17:45-ig fizettük be).
A szerda speciális nap: az ovi akkor csak 9 és 12 óra között működik, ma pl. figyelmeztetett az óvónő, hogy pontban délben bezárják a kapukat
Hétfőnként annyiban változik a felállás, hogy ebédre haza tudom hozni Bonit, de alvásra és a délutáni napközire visszaviszem. Pénteken meg, mivel Z. akkor nem dolgozik, csak a délelőtti foglalkozásra fogjuk járatni.
Szerintem elég sűrű ez így, sok a helyszín- és csoportváltás (a napköziben összevont csoportok vannak). A hosszú napokon három különböző szervezet (ovi, önkormányzat, napközi) felel egymás után ugyanazokért a gyerekekért; a gyerekek átadása pl. szerintem egy külön kis logisztikai bravúr, és persze magában rejti annak a lehetőségét, hogy ha valaki hibázik, akkor rossz helyre visznek egy gyereket – belegondolni is félelmetes. Főleg, hogy Bonikám csoportjában 29 gyerek jár, rájuk jut két felnőtt: az óvónő, akinek ilyen irányú képzettsége van, meg egy kisegítő óvónő*.
Amúgy meg szétaggódtam magam, hogy túl kicsi még Bonikám ehhez a rendszerhez, sajnálkoztam, hogy itt nincs halasztás, izgultam, hogy be fog pisilni/kakilni (nemrég lett szobatiszta), meg úgy egyáltalán: megszakadt a szívem, hogy oviba kell járnia. Ehhez képest ő sokkal könnyedébben veszi az egészet. Simán tudomásul vette, hogy nem jár többet a bölcsibe, büszkén mondogatja, hogy ő már „nátyfiú”, és eddig még nem sírt reggelente sem (bár ma rezgett a léc). Amit nem is értek egyébként, mert a bölcsiben ő volt az egyetlen, aki még augusztusban is sírt – igaz, kizárólag akkor, ha én vittem.
* Franciául: Atsem (betűszó; A franciák odáig vannak a betűszavas rövidítésekért!). Jól illusztrálja ez az előző posztot: ez is egy olyan kifejezés, amire vagy találok magyar megfelelőt, vagy használom a francia kifejezést a magyar mondatban, de akkor az meg hogy néz ki?
Szerintem az lehet, hogy nagyon tetszi neki a terem. ODÁIG volt az új játékokért, az első nap kb. levegőnek nézett minket, amikor még ott voltunk vele, és azt sem vette észre, hogy elmentünk.
2016. szeptember 5., hétfő
Nyelvi kínlódások
Attól tartok, Bonhomme hamarosan nekem fogja szegezni a kérdést, hogy dehát mama, miért szenvedünk mi itt ketten ezzel a magyar nyelvvel?!
Tök jogos, hiszen nemcsak hogy mindent megértek franciául, de gyakran könnyebben is jön a számra a francia – pl. sokat szenvedek most azzal, hogy ovinak hívjam az ovit, amikor itt mindennki iskolázza (école). Hogy a rémesen hangzó toldalékolt francia tulajdonnevekről ne is beszéljünk, (Reims-be, Hugo-val stb.), és akkor még ott vannak a speckó francia jelenségek is, úgymint pain au chocolat: most mit mondjak? Csokis péksütemény? (vagy chouquette, madeleine stb.)
Aztán az is probléma, hogy csomó mindent nekem kétszer kell elmondanom: egyszer magyarul Boninak, egyszer franciául a férjemnek, mert ő mindig mindent szeretne tudni és semmiből sem akar kimaradni, ezért folyamatosan nekem szegezi a kérdést, hogy mit mondtál, mit mondtál? Rosszabb az, amikor Boni mond nekem valamit magyarul, és Z. kétségbeesett döbbenettel kérdezi, hogy mit mondott a gyerek? Ez tök idegesítő ebben a kétnyelvű létben, nem bírok már ennyit beszélni állandóan, nem vagyok én tolmács!
Olyan is van, hogy mondjuk Z-vel beszélgetünk franciául, és Bonhomme odajön érdeklődni, és tőlem kérdezi meg, hogy miről van szó, mit mondtam? Milyen vonatról és milyen hátizsákról beszélgetek itt a papával? Ilyenkor, mivel még mindig magyarul szólok hozzá, az egész beszélgetést kivonatolnom kell magyarul – hát ilyen, felvételi vizsgának is beillő performaszra (upsz...teljesítményre) egy rohanós, dolgozós nap után nem mindig vagyok képes.
Persze felelhetem majd neki azt (és biztos ezt fogom tenni), hogy azért szenvedünk mi a magyarral, mert ő félig magyar, és fontos, hogy megtanulja a nagyszülei, nagynénje, unokatesója stb. nyelvét, hogy tudjon majd beszélgetni velük. Meg hogy a magyar kultúra és történelem megismerése sokkal könnyebb, ha ért és beszél magyarul. Illetve hogy egy második nyelv ismerete serkenti bizonyos agyterületek működését.
De szerintem sántít ez a magyarázat: a beszéd célja elsősorban a kommunikáció, nem pedig mindenféle flancos elvek betartása vagy egészségügyi meggondolásokból fakadó agyedzés. Na mindegy, nem tudom, hogyan lehetne ezt jól (természetesebben) csinálni, miközben csupán egyetlen más magyar kontaktunk van a környéken, aki viszont ugyanezekkel a gondokkal küzd (több ideje, több gyerekkel).
Talán az esti mese az, ami még szuperul és könnyen működik: mostanában azt kéri, hogy magyar könyvekből meséljek neki és már az egyre hosszabb mesék is lekötik. Sőt, az apjával is a magyar meséket mesélteti, és Z., aki nem ismeri a történeteket, kénytelen improvizálni és mindenféle kitalációkat kanyarítani a magyar nyelvű könyvekhez – így a francia változatban a Graffaló pl. egy kis orrszarvú, aki barátjával, az egérkével kedélyesen végigsétál az erdőn.
Amúgy Boni tök cuki, ahogy keveri a két nyelvet, ilyeneket mond, hogy „Mi s'appelle?”, „C'est mi?", „Je peux pas néz!”, „Donner valami!”
Tök jogos, hiszen nemcsak hogy mindent megértek franciául, de gyakran könnyebben is jön a számra a francia – pl. sokat szenvedek most azzal, hogy ovinak hívjam az ovit, amikor itt mindennki iskolázza (école). Hogy a rémesen hangzó toldalékolt francia tulajdonnevekről ne is beszéljünk, (Reims-be, Hugo-val stb.), és akkor még ott vannak a speckó francia jelenségek is, úgymint pain au chocolat: most mit mondjak? Csokis péksütemény? (vagy chouquette, madeleine stb.)
Aztán az is probléma, hogy csomó mindent nekem kétszer kell elmondanom: egyszer magyarul Boninak, egyszer franciául a férjemnek, mert ő mindig mindent szeretne tudni és semmiből sem akar kimaradni, ezért folyamatosan nekem szegezi a kérdést, hogy mit mondtál, mit mondtál? Rosszabb az, amikor Boni mond nekem valamit magyarul, és Z. kétségbeesett döbbenettel kérdezi, hogy mit mondott a gyerek? Ez tök idegesítő ebben a kétnyelvű létben, nem bírok már ennyit beszélni állandóan, nem vagyok én tolmács!
Olyan is van, hogy mondjuk Z-vel beszélgetünk franciául, és Bonhomme odajön érdeklődni, és tőlem kérdezi meg, hogy miről van szó, mit mondtam? Milyen vonatról és milyen hátizsákról beszélgetek itt a papával? Ilyenkor, mivel még mindig magyarul szólok hozzá, az egész beszélgetést kivonatolnom kell magyarul – hát ilyen, felvételi vizsgának is beillő performaszra (upsz...teljesítményre) egy rohanós, dolgozós nap után nem mindig vagyok képes.
Persze felelhetem majd neki azt (és biztos ezt fogom tenni), hogy azért szenvedünk mi a magyarral, mert ő félig magyar, és fontos, hogy megtanulja a nagyszülei, nagynénje, unokatesója stb. nyelvét, hogy tudjon majd beszélgetni velük. Meg hogy a magyar kultúra és történelem megismerése sokkal könnyebb, ha ért és beszél magyarul. Illetve hogy egy második nyelv ismerete serkenti bizonyos agyterületek működését.
De szerintem sántít ez a magyarázat: a beszéd célja elsősorban a kommunikáció, nem pedig mindenféle flancos elvek betartása vagy egészségügyi meggondolásokból fakadó agyedzés. Na mindegy, nem tudom, hogyan lehetne ezt jól (természetesebben) csinálni, miközben csupán egyetlen más magyar kontaktunk van a környéken, aki viszont ugyanezekkel a gondokkal küzd (több ideje, több gyerekkel).
Talán az esti mese az, ami még szuperul és könnyen működik: mostanában azt kéri, hogy magyar könyvekből meséljek neki és már az egyre hosszabb mesék is lekötik. Sőt, az apjával is a magyar meséket mesélteti, és Z., aki nem ismeri a történeteket, kénytelen improvizálni és mindenféle kitalációkat kanyarítani a magyar nyelvű könyvekhez – így a francia változatban a Graffaló pl. egy kis orrszarvú, aki barátjával, az egérkével kedélyesen végigsétál az erdőn.
Amúgy Boni tök cuki, ahogy keveri a két nyelvet, ilyeneket mond, hogy „Mi s'appelle?”, „C'est mi?", „Je peux pas néz!”, „Donner valami!”
2016. szeptember 1., csütörtök
Hivatásmúzeum és hajdanvolt szóereklyék
színidirektor
segédhivatali aligazgató
finánc
prókátor
fregattkapitány
főszolgabíró
vikárius
obsitos
komorna
kormányfőtanácsos
kalmár
táblabíró
úrvezető
vármegyei alispán
segédhivatali aligazgató
finánc
prókátor
fregattkapitány
főszolgabíró
vikárius
obsitos
komorna
kormányfőtanácsos
kalmár
táblabíró
úrvezető
vármegyei alispán
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)