Játékok

Hú, de hosszúak tudnak lenni azok a napok, amikor nem tudunk kimenni. Egyrészt Boni a korából adódóan mindennel tud még játszani, másrészt, pont a kora miatt még nem köti le sokáig semmi. Előfordul, hogy egy nap alatt az összes játékot végigjátszuk akár kétszer is. Játék neki a mosógép beindítása, a lábosokkal csörömpölés, játék a kulacsból vízivás. Újra divatba jött a kulcsozás (ké, ké! = clé franciául), a pelenkák ide-oda pakolása stb. stb. Ezeken túlmenően van pár olyan tevékenység, amit nagyon szeret csinálni, játékkal vagy anélkül.

1) Az összes megvásárolt játék közül ez az ábécés kirakó az abszolút favorit. Annyira szereti, hogy valszeg újra megvesszük, mert pár betű végleg és nyomtalanul eltűnt. Ez az, ami a legtovább leköti őt egyedül. Boni egyébként az időnek csak kb. 5%-ban játszik magában (hajajjjj), azt is leginkább ezzel. Csodálkozom is, amikor az örökké rohangáló kisfiú leül, és szépen, akkurátusan beteszi a betűket a helyükre, napjában többször.

2) A másik nagy kedvencet kaptuk, én még a létezéséről sem tudtam. Ez egy Duplo, a kerekek és az aljzat egybe van építve, erre teheti rá a gyerek az elemeket. Számtalan autót, traktort, vonatot stb. lehet így kirakni, majd egymással őket megversenyeztetni (a dobozban összesen három különálló aljzat van). Vagy az összes elemet egyetlen aljzatra fölépíteni és kipróbálni, tud-e így gurulni.

3) Ami a könyveket illeti, szűk az a metszet, ami neki is és nekem is tetszik. Ami úgy-ahogy leköti, az az Annipanni, mesélj nekem! és a Boribon autózik. Egész cuki ez a kis mackó, eddig nem ismertem. Z. egy francia mackós sorozatot szokott neki olvasni (Petit ours brun), na az a maci szerintem rondább. A lényeg Boninál egyébként az, hogy legyen a könyvben autó, akkor már sokkal könnyebb eladni neki bármit. Szereti még a Pipp és Polliból a Pipp rollerezik c. részt. Szokta nézegetni a Meseboltot is, a Vidám mesék sajnos teljesen kiesett a pixisből. A francia mesekönyvek egyébként zseniálisak. A kedvencem (és Boni is szereti) a Kididoc-sorozat (képen), amely több korosztályhoz (1–3; 2–4; 4–6 évesek) szóló interaktív, egy-egy témakört átfogó könyvek sorozata. Legszívesebben az összeset megvenném. Az 1–3 évesek számára olyan témákat dolgoztak fel, mint: színek, formák, járművek, testrészek, a kert, a Télapó, az erdő, az éjszaka stb. Pár oldal csak, pont elég az ilyen kicsiknek. Azt nem mondom, hogy elnyűhetetlen, de vastag a papírja, és minden oldalon van egy mozgatható, forgatható elem. Az utolsó oldalon megjelenik a könyvben szereplő összes tárgy, lehet ismételgetni a megtanult szavakat.

4) Nem kell hozzá sok minden, de imádja: a firkálgatást. Szól, hogy tóóó, papííííí (toll, papír), és már rakom is be az etetőszékbe, hogy rajzolgasson. Ügyesen húz (girbegurga) vonalakat, és pöttyöz. Sajnos csak golyóstollal hajlandó, olyannal, ami még az asztalról sem jön le, és halálra rémiszt, amikor hadonászik vele. A gyerekeknek szánt lemosható filctollakról hallani sem akar. Tök jó még ez a vízzel tölthető ceruza (képen), amivel a hozzá kapható anyagra lehet rajzolni, és máshol nem hagy nyomot. Nagy sláger még a matrica, olyannyira, hogy különleges alkalmakra tartogatjuk (utazás, orvosi rendelő), mert azzal egy fél (!!!) órára is le lehet foglalni. Ide-oda ragasztgatja, ha itthon matricázik, akkor még harmadnap is találunk belőle a papucsokon, könyveken, szőnyeg alatt.

5) Aztán ehhez már tényleg nem kell semmi: a futkározás. A folyosónk kb. 7-10 méter, ez a kifutópálya, onnan egyenesen az ágya mellett lévő matracra érkezik, ahol én ülök. Elkapom, hátra dőlök, a magasba emelem, csiklandozom, ő sikoltozik és nevetgél, majd fejjel előre leteszem. Van egy olyan gyanúm, hogy utána még bírkózni is szeretne... (én nem).

6) Az első évéből csináltam egy 120 fényképből, a másodikból egy 100 képből álló válogatást: ezeket az albumokat mindketten imádjuk nézegetni (otó, otó! - kéri (fotó)). Az is tök jó ebben, hogy így talán nem felejti el a ritkán látott családtagok arcát és életünk különböző színtereit. Tulajdonképpen mesekönyvként használjuk, amelynek ő a főszereplője (Manóboni - mondja saját magára, iszonyú cuki cérnahangon. Nem tudom honnan vette, sohasem hívom így).

Ami (egyelőre) nem vált be: garázs, nyomda, lábbal hajtható kerekes szerkezet, talicska, játékkonyha, az együtt sütés. Tervbe van véve még, hogy veszek egy diavetítőt. Nektek mi vált be kétévesetekkel?

Minden pénzt megér

Az otthonról, pizsamában intézhető, házhoz szállítós online NAGYBEVÁSÁRLÁS!

A munkámról

Lehet, hogy ellustultam, meg közönyössé váltam, de én így 40 körül egyáltalán nem akarok szakmát váltani. Mert úgy figyeltem meg, hogy ebben a korban szeretnek az emberek valami újba fogni: a természetgyógyászatot, a coach-ingot, a fotózást stb. már olyan magas szinten űzik, hogy abból már megélhetést vagy legalábbis mellék-keresetet is szeretnének kovácsolni maguknak. Ekkor vágnak bele az emberek másod- meg harmaddiplomába, és álmodoznak arról, hogy a hobbijukat a szakmájukká teszik.

Pár éve még én is azt mondtam volna, mint a kollégáim többsége, hogy nem szeretnék fordítóként megöregedni nyugdíjba vonulni. Most meg már úgy képzelem, hogy a fennmaradó 25 (?) évet simán lehúzom ugyanitt. Oké, egyrészt fogalmam sincs, mi mást tudnék csinálni ugyanilyen színvonalon és ugyanilyen jó körülmények között, de nem is ez a lényeg: hanem hogy megszerettem a munkámat!

Ilyen csak az első két évben volt, akkor voltam ennyire motivált, mint most. Kihívásnak tekintek minden egyes anyagot, és komolyan örömmel ülök le reggel (sőt, még ebéd után is) a gép elé. Rájöttem, hogy iszonyú nagy mázli, sőt, luxus!, hogy noha külföldön élek, magyarok a kollégáim és a magyar nyelvvel foglalkozom.

Egy kis csapatban dolgozom, maximalista, szófukar, néha ingerült és igazságtalan kollégákkal. Hát képzeljétek, én valami olyan magy melegséggel gondolok ezekre a drága emberekre, akik furák ugyan, de megbízhatók, nem személyeskednek és olyan gondosan-tüzetesen vizsgálják meg a fordításaimat, hogy... hogy az nem szőrszálhasogatás, meg kukacoskodás, ahogy régebben hittem, hanem professzionalista alaposság.

Persze lehet, hogy közrejátszik a dologban az, hogy egyáltalán nem volt biztos a helyem, miután visszamentem (de szerencsére ugyanazt csinálom, mint előtte), meg hogy egyelőre csak 3 napot dolgozok a héten, azt is gyakorlatilag itthonról.

Megjött a tél

És előkerültek ruhatáram legszexisebb (nem!) darabjai...

Mert mély a táskám!

Boldog gyerekkor

Buzgón végzem azóta is saját kis közvélemény-kutatásomat, azaz hogy ki melyik életkort választaná: a sajátját (40 körül), a 12 vagy a 67 évet. Reprezentatívnak nem mondható ugyan a mintám, de azért elmesélem, mit tapasztalok.

Először is a NAGY többség nem változtatna semmit. Én, aki soha nem fogok kibékülni sem az öregedéssel, sem a megváltoztathatatlansággal, sem pedig az elmúlással, ezen – és ez eufemizmus! – minden egyes alkalommal elhűlök. Néha kételkedem is. Néha arra gyanakszom, nem gondolják végig, mintegy elviccelik a kérdést. Picit örülök is, mert ez azt jelenti, hogy esetleg egy napon majd én is belenyugszom abba, amibe belegondolni sem szeretek.

Na de lépjünk túl. Ennél még megdöbbentőbb tanulság az, hogy a megkérdezettek szintén nagy hányadának rossz gyerekkora volt. Sokan erre hivatkozva nem lennének 12 évesek. Nem akarnak a szüleiktől függni. Ott az a rengeteg tanulnivaló. Egy normális, külsőre szimpatikus család (szülők mai napig együtt vannak) egyik tagja egyenesen azt mondta nekem: - Úristen, dehogy lennék én még egyszer 12 éves. (gondolkodott, majd:) Tulajdonképpen nem is értem, miért akartak a szüleim gyerekeket. Főleg egy harmadikat.

Elgondolkodtató, hogy mindenki milyen komoly sérelmeket ró fel a szüleire. Például ez a fenti kritika... van-e ennél szomorúbb illusztrálása a gyerek-szülő kapcsolatnak? Tudom, hogy nincs recept, és a megfelelő anyagi, családi háttér, sőt, asszem talán még a szeretet sem garancia semmire. Mindenki csinálja a legjobb tudása szerint, bizonyos hibákat tudatosan elkerülve – másokba viszont teljesen tudatlanul belelépve – aztán lehet, hogy a gyerek jelleméhez az éppen pont passzol. Vagy éppen pont nem, és akkor mindent teljesen másképpen kellett volna csinálni. Valamilyen szinten ez kicsit megkönnyebbülés is számomra, mert ez azt is jelenti: bármilyen helyzetben biztosíthatunk boldog gyerekkort a gyerekünknek. Annak a két illetőnek pl., aki a felmérésemben csodálatos gyerekkorról számolt be, józanul és kívülállóként szemlélve semmiféle különleges élete nem volt.

Utólag persze majd megtudjuk, mit és hogyan kellett volna csinálni.

Én már senkinek sem tudok újat mondani...