A Nagy Téli Zoknirejtély (vagy Nagy Télizokni-rejtély)

Amikor télen repülök, mindig nagyon meglepődöm a biztonsági ellenőrzéskor.

Csak én vagyok ilyen lábfázós?!

Mindezt egyszerre

Örülök: mert úgy néz ki, megkapjuk a lakást.
Aggódom: is egy picit, mert a másikat már ugyan lemondtuk, de ezzel még nem kötöttük meg a szerződést, máshogy nem lehetett megszervezni a távolság miatt. Ez a helyzet viszont baromira nem kellemes.
Izgulok: mert hétvégére hazamegyek, Boni nélkül három teljes napra.
Lelkiismeret-furdalásom van: mert Z. három napig egyes-egyedül lesz a gyerekkel.
Rádöbbentem: hogy ennyi ideig még én sem voltam teljesen egyedül Bonival!
Csodálkozom: hogy milyen flottul meg tudtam szervezni az otthon töltendő rövid időt, és bele tudtam passzírozni egy gázóra-leolvasást, egy kaputelefon-szerelést, megbeszélést két bútorossal, egy ügyvédi konzultációt, és talán még egy Rókatündér és egy Zeller is belefér.
Alig hiszem: hogy az egyik asztalos előleg nélkül elvállalná a könyvszekrény elkészítését! Most már összesen hat bútorossal beszéltem, általában mindegyik hülyének néz, ha elmondom nekik, hogy előleget nem szeretnék fizetni, a rossz tapasztalataim miatt. Még az ügyvédi letétbehelyezés gondolatára is kiröhögnek. Erre most itt van ez az illető, aki azt állítja, megcsinálja nekem és fizessek a végén!
Alig várom: a vasárnapi programomat. Hiába a sok kimenő és a számos shoppingolási, mozibajárási és egyéb lehetőség, amit Z. biztosít nekem, ilyen még nem történt, mióta Boni megszületett: délig fogok aludni!
Köszönöm: Ilonkának, hogy lekoppinthattam az ötletét!

Boni nem csak a szerszámokat szereti

Hanem a puha papucsokat is!

A túlbonyolítás művészete (szakértői beszámoló)

Miután megegyeztünk az ingatlanossal, hogy kivesszük a lakást, megvettem március közepére a repjegyem haza és elégedetten hátradőltünk. Másnap kaptam egy e-mail értesítést (még nem mondtam le) egy újabb lakáshirdetésről. Rákattintottam, és rögtön láttam, hogy ez a Tökéletes Lakás. Van benne vendégszoba, két wc, két fürdőszoba - szóval pont olyan, mint amilyet kerestünk. Csak ezért a lakásért megtettük a hat órás utat. Megnéztük, nos, közelről nem olyan tökéletes, de még mindig szuper.

Na most mi legyen?

Van először is ez az első lakás (nevezzük mondjuk Pasteur utcainak), amibe én beleszerettem, amit már majdnem kivettünk. Tágas, nagy belmagasságú, teljesen felújított, de csak egy fürdőszobája van (benne a wc). Nincs ugyan vendégszoba, de a nappali kettéosztható. Miután megnéztük a másik lakást, visszamentünk ide, tébláboltunk egy kicsit előtte, hátha ott vannak a festők (az ingatlanos nem vette fel a telefont), és rájöttünk, hogy az utca bizony nagyon forgalmas. Cserébe viszont délután besüt a nap.

Aztán van ez az új (legyen mondjuk Mozart), ami nem szerelem. Viszont nagy. Tele van beépített szekrényekkel, egy darab PAX-ot sem kellene vennünk (igaz, drágább is; 9 hónap alatt behozza az árát a másik). Az utca csendes, egyirányú, a lakás pedig a másodikon van (lift nélkül, szemben a Pasteur-rel, ami a harmadikon van lift nélkül). Viszont nem süt be soha a nap - ezt láttuk is: az előtte lévő nagy épület pont eltakarja a napot. Ennek ellenére nem sötét, a nappalin pl. négy ablak van, de még az egyik fürdőszobán is van ablak (és erkély!). Viszont 4 perccel tovább tart az út a vonatig - ez nem tűnik így soknak, de amikor reggel felébredek, bizony szörnyű a gondolat, hogy 11 perc, míg a hidegben, szélben, esőben eljutok a pályaudvarig.

Az elején egyértelmű volt, hogy melyiket szeretném. Z. viszont pont a másikat akarta. Aztán gondolkodtam, és rájöttem, hogy Z-nek igaza van. De ekkorra már meggyőztem, és meggondolta magát. Utána listát írtunk a két lakás pozitívumairól és negatívumairól, de ez sem segített: hogyan lehet összehasonlítani egy csendes utcát (Mozart) egy parkettázott előszobával (Pasteur)?  Vagy a ronda kilátást (Mozart) az egyetlen wc-vel (Pasteur)? Felhívtam a barátnőmet, a szüleimet, na nem mintha véleményük segített volna a döntésben.

Aztán nagy nehezen körvonalazódott, hogy melyiket szeretnénk. Kitaláljátok?

Teljesen felesleges számomra választási lehetőséget biztosítani

KÉPTELEN vagyok dönteni

További problémák

Szerintem minden családnak államilag ki kellene utalni egy házi megmondóembert, aki a vitás esetekben megmondaná, kinek van igaza. Biztos csökkenne a válások száma. Mi pl. rengeteget vitatkozunk, mióta Boni megszületett, és éppen a gyereket éríntő kérdésekben nem tudunk gyakran egyetérteni. Nem ám nagy dolgokról van szó, a fő csapásirányban megegyezünk, de a részletek kifognak rajtunk.

Több napja tart a következő vita, amely már ajtócsapkodást és Boni előtti veszekedést (tök gáz.... de én mostanában nem vagyok jó formában) is eredményezett: játszhat-e a gyerek az alábbi tárgyakkal?

Szerintem igen. Sőt, én örülök is, ha ezekkel molyol, én addig tudom csinálni a dolgaimat, főzök, telefonálok, még le is szoktam rajzolni. Persze mindig figyelek, nehogy szerszámokkal a szájában elessen - de a veszély, ebben egyetértek, megvan. Viszont! Ha ezeket a kincseket eldugom előle, Boni a kanapén köt ki, a karfán egyensúlyoz, és akkor mindig ott kell lennem mellette: simán leeshet (mostanában szerintem a legveszélyesebb tárgyunk a kanapé). Z. szerint a játékaival kellene játszania. Oké, de nem játszik. Nem érdeklik a könyvek, lebagózza a legót, a kirakót, a formabedobót. Ő a telefonnal és annak tartójával szeret formabedobózni, illetve a képen látható kulcsot illeszti a zárba, vagy a bébiőrt csatlakoztatja a kábellal. Ráadásul olyan örömmel és izgatottan veszi kézbe ezeket a tárgyakat, hogy még szívem sincs nemet mondani. Most akkor mi legyen?

Ezért várom már a bölcsit (remélve, hogy kapunk helyet): hiába lesz nekem szörnyű otthagyni valahol, majdnem biztos vagyok benne, hogy ő élvezni fogja az új játékokat, az új helyzetet.

(a lámpából kicsavartam a körtét)

Válság

Ahogy válik egyre kézzelfoghatóvá a költözés (jövő héten Z. megy aláírni a szerződést), úgy vagyok egyre nyomottabb. Azóta nem voltam ilyen rossz kedvű, mióta Bonival terhes lettem. Minden percben rámtör a szomorúság. Nem jó semmi, nem elég semmi, máshogy kellene, máshol - legszívesebben elmenekülnék. (Bonival, nyilván). Persze jól tudom, hogy mi áll a háttérben: a költözés, az új város és a munka. Egyikhez sincs kedvem, és hiába tudom, hogy egyszerűen nincs más választásunk (vagy az mindig van? Mit is mond erről Coelho?), állandóan és folyamatosan azon agyalok, hogy mi lenne ha... meg: mi lett volna ha és hogy milyen de milyen nehéz lesz már ezek után az életünk.

Legutoljára 6 éve költöztem új városba, és nagyon-nagyon sok időbe (évekbe) telt míg megszoktam, míg lettek ismerőseim, kapcsolataim. Soha nem szerettem Brüsszelt, és most mégis az jár a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha oda mehettünk volna vissza. (Ez is nyomaszt: hogyan és miért szeretnék visszamenni egy olyan városba, amit az elején utáltam és még a végén is csak épp hogy elfogadtam?)

Rémes, hogy nem vagyok egy picit erősebb és pozitívabb alkat. Nem is tudom, hogyan fogok kikeveredni ebből a napok óta tartó, de hosszúnak igérkező rosszkedvből. Ráadásul nem nyavalyoghatok senkinek, hiszen mire föl? Mindenkinek a maga keresztje, ugye: a munka soha nem sétagalopp, ha pedig nem lesznek barátaink az új városunkban, az csak rajtunk áll, hogy egy idő múlva legyenek. Na de összefoglalva: olyan érzésem van, mint amikor kihúzzák az ember alól a talajt.