2013. október 18., péntek

Orvoslátogatások

A héten asszem rekordot döntöttem: összesen négy dokinál és két vérvételen voltam. Bevallom, ez kicsit már az én ingerküszöbömet is meghaladja! Hétfőn az altatóorvossal találkoztam (fiatal, román), aki elmondta, hogyan fog zajlani az epidurális érzéstelenítés. Semmi igazán újat nem tudtunk meg, de a konzultáció kötelező volt. Kedden a háziorvosomnál voltunk (hatvanas pasi, már 10 éve hozzá járok itt, szimpi, a babát is hozzá fogjuk vinni). Sajna nem adta be az influenzaoltást, a húzódozó nátha miatt, pedig most még pont időben lettünk volna ahhoz, hogy a gyerek is védve legyen. Szerdán ismét a kórházban voltunk, a reumatológián, de teljesen feleslegesen, mert a doki (ötvenes-hatvanas fura pasi, most láttam először) nem mondott semmit a szüléssel kapcsolatban - ami azért kicsit meg is nyugtatott.

A nőgyógyászhoz ma mentem (nagyon fiatal szimpi csaj), és végre úgy éreztem, valaki foglalkozik is a terhességemmel. Egyébként ez a kórház egy babagyár. Mindig rengetegen vannak, két ellenőrzésen is keresztül kell menni (betegfelvétel, titkárság), míg bejut az ember a váróterembe, szóval teljesen más, mint Brüsszelben. Egy halom papírt kellett kitöltenem, kezdve a saját betegségeimtől a baba utónevén keresztül (ide még nem írtunk semmit) Z. testmagasságáig. Kaptam egy rakás szórólapot, mintát, kiskönyvet, dossziét, a karom leszakadt, mire átmentem a vérvételre! (rendes esetben ennyi cuccal Z. nem hagy cipekedni, de nem tudott ott lenni: itthon várta az ikeát).

Két, kicsit aggasztó dolgot is mondott a nődoki: először is a méhszáj megrövidült, ami szerinte teljesen normális, én viszont nem szeretnék előbb szülni, még meg sem vettük a kiságyat! Amúgy is novemberi kisbabára kalibráltam magam. A másik pedig, hogy a reuma miatt esetleg meg kell röntgenezni a csípőmet, azaz ezzel együtt a babát is - Z. teljesen ki van akadva és fel van háborodva, de annyira, hogy ha hétfőn felírják a vizsgálatot, sztem el sem fogunk menni rá...

Nemcsak medikális ügyekben haladunk ennyit, a héten ikeáztunk is (te jó ég, mennyire elegem van már ebből), megvettük a babakocsit (végre!), nyitottunk egy közös bankszámlát és persze rengeteget pakoltunk, ami nem látszik ugyan a lakáson, de lassan azért helyére kerülnek a dolgok.

Én pedig... hát, eléggé fáradt szoktam lenni a nap végére. Nem vagyok hozzászokva, hogy gazdálkodnom kelljen az energiával, most pedig ha beleadok apait-anyait, egyszerűen nem győzöm szuflával. Kárpótol viszont a látvány, ha belenézek a tükörbe profilból: nagyon tetszik ez a nagy terheshas, még az sem zavar, hogy a mai mérés szerint már 61 kiló vagyok.

(36+5)

2013. október 14., hétfő

Sztereotípiák, külsőségek: a franciák

Végre elolvastam a Nem harap a spenót! című könyvet (Pamela Druckerman), amit már annyian ajánlottak és amelyről Isolde is írt. Sokáig nem vitt rá a lélek, elsősorban a címe miatt (ezt lejjebb mindjárt részletezem), másrészt pedig azért, mert általában hadilábon állok a mások által a franciákról megfogalmazott sztereotípiákkal. Ugyanis gyakran nem értek velük együtt. (Az egyetlen könyv, aminek a lényegével idáig azonosulni tudtam ebben a témában, az Lángh Júlia Párizs fű alatt című könyve volt.) Szóval attól tartottam, megint az „agresszív franciához” hasonló klisékbe fogok botlani, amiről annyit hall az ember, általában főleg olyanoktól, akik mondjuk egyszer jártak Franciaországban. (Nagyon szélsőséges példa: az unokatesómat egyszer egy reptéren majdnem fellökte egy francia (vagy belga) (vagy svájci) (vagy kanadai). Azóta széltében-hosszában hangoztatja, hogy milyen jó, hogy Z. nem olyan bunkó, mint a franciák általában!)

Érzem én is, hogy vannak különbségek a franciák és a magyarok között, de minél többet éltem Franciaországban, annál kevésbé tudtam ezeket konkrétan megfogalmazni. Na, erre volt jó ez a könyv! A legjobban az tetszett benne, hogy érezhetően intelligens nő írta, aki mindennek utánajárt, nem hamarkodta el a megfigyeléseit, és nemcsak hogy tök jó példákat sorolt fel arra, hogy milyenek is a francia nők/gyerekek, összességében nézve: a társadalom, hanem utánajárt a miérteknek is.

(Most gyorsan leírom, hogy mivel nem értek egyet: ellentétben vele, szerintem a francia gyerekek nagyon válogatósak és finnyásak, és nem ülnek jól nevelten az étteremben amíg a felnőttek beszélgetnek. Amikor erről ír, olyan érzésem van, hogy más országban szereztük a tapasztalatainkat. Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy az amerikai gyerekekhez viszonyít – akkor viszont bele sem merek gondolni, mit ehetnek az amerikai babák!)

Viszont minden mást készségesen aláírok*. Tök sok aha-élményem volt olvasás közben. Amikor 21 évesen eljöttem Franciaországba, és mondjuk meg kellett volna neveznem a legszembeötlőbb francia jelenséget, valószínűleg ezt mondtam volna, hogy leginkább a franciák időbeosztása az, ami szokatlan. Míg pl. mi otthon teljesen változó időpontban ebédeltünk-vacsoráztunk, a franciáknál ezek az események tényleg kb. minden családban ugyanakkor zajlanak. Egyébként én azóta nem is tudnék visszaszokni a kötetlen idejű étkezésekre, és szinte zavar, hogy amikor Magyarországon vagyunk és megérkezünk a szüleimhez, akárhány óra legyen is, mindig készen áll az ebéd! 

A másik ilyen, időhöz köthető szokás a szabadságokat (vakációkat) érinti. A franciák szabadságtól-szabadságig terveznek. Amikor év elején a tanszéken kifüggesztették az órarendet, én mindig a tantárgyakat másoltam le először, míg a franciák a szüneteket jelölték be. (Meg is jegyezte egyszer egy csoporttársam, hogy látszik, hogy nem vagyok született francia!)  A franciáknál mindennek megvan a maga ideje, a munkának is, és a pihenésnek is. Szerintem ez nagyon egészséges hozzáállás egyébként. Amikor gyerekként unatkoztam, a mamám mindig azt mondta, hogy akkor „tegyél rendet az alsó fiókban” (azaz a kupis fiókban). Nálunk nem lehetett holt idő, valamit mindig produkálni kellett. Egy francia nő talán azt mondaná a kislányának, hogy olvass, menj játszani stb. most ennek van itt az ideje. Egyébként szeptember elején érkeztem meg Párizsba, és ami az első napokban feltűnt, az a la rentrée kifejezés volt, amit akkor gyakran hallottam. Nem csak tanévkezdést jelent, annál többet: az is jelöli, hogy vége a nyaralásnak, a párizsiak visszajöttek vidékről, újra dugók alakulnak ki az utakon, de azt is, hogy új filmek, könyvek jelennek meg, mert nyáron a fű sem nőtt sehol.

És még egy: ha engem valami titokzatos erő letenne egy magyar vagy francia játszótéren, fél perc alatt be tudnám azonosítani, hol vagyok, Franciaországban vagy otthon. A francia gyerekek (vagy legalábbis a párizsiak) egyrészt általában kivételesen jól vannak öltöztetve, de ha biztosra akarunk menni, a két végükről lehet őket felismerni: a cipőről és a hajukról. Míg otthon bokáig érő, vastag talpú, vastag pántú szandálok a divatosak, a francia gyerekek cipellői finomak, lábra simulósak. De ha a cipőteszt nem működik, csak meg kell nézni a kisfiúk haját: a magyar gyerekekét általában tüsire vágják, a franciáké loboncosak.

(Jaj, és nagyon tetszett még a könyvben az is – ezt fel is olvastam Z-nek -, hogy amikor megszülettek az ikrei, a nő mindkettőt Raoul-nak akarta elnevezni, annyira tetszett neki ez a név. Nekem volt pár halvány kísérletem arra, hogy a babát majd Raoul-nak kereszteljük, szerintem szép és ritka név. Sajna ezen általában minden francia csak mosolyog, vagy egyenesen röhög, valaki még azt is megkockáztatta, hogy majd 18 évesen biztos pert akaszt a nyakamba a gyerek, amiért ilyen idétlen és régimódi nevet választottam. A szülésznőnek a Raoul névről egy bűnöző ugrik be. És amikor azt kérdezem, hogy akkor hogy lehet, hogy a Házibuliban az egyik főszereplő neve Raoul, arra csak azt válaszolják, hogy biztos hiba csúszott a forgatókönyvbe!)

­*Sőt, teszteltem is egy francia barátnőmön. Amikor azt kérdeztem, mit csinál, ha a majdnem egy éves kislánya felsír éjszaka, azt felelte: nem kelek fel hozzá rögtön. Pont, mint ahogy a könyvben írtja a nő!


2013. október 10., csütörtök

Az a jó a költözésben,

hogy elveszettnek hitt dolgok kerülnek elő mindenféle fiókokból. Most pl. az a kábel, amivel a telefont össze tudom kötni a számítógéppel. Így le tudom tölteni a felmosórongyról készült fotót, amit már napokkal ezelőtt körbehorgoltam és felpomponoztam - így már sokkal babatakarósabb, ugye?

A végeredményhez Eszter és Sz. ötleteit használtam fel

Holnaptól életemben először fogok a) nem fővárosban b) kertes házban, és c) Z-vel lakni. Olyan izgi!

2013. október 9., szerda

A finisben. Már!

A torokfájás orrfújássá, majd köhögőrohammá fajult, nem is részletezem. Még jó, hogy a doki azt mondta, csak köhögni ne köhögjek... péntek óta itthon vagyok, ma pedig a reggeli terhesgondozáson János kiírt a szülésig. Így végül is egy héttel előbb kezdem a szülési szabit, mint terveztem. Nem így akartam, de most mit lehet tenni. Be szerettem volna még fejezni a munkáimat, összepakolni az irodát, elköszönni stb. de főleg begyakorolni az új IT-programokat, mert az évtized nagy váltása történik épp bent: fokozatosan újakra cserélik a régi programokat, amelyekkel dolgozunk, és kellett volna még egy kis idő, amíg megszokom őket. Na mindegy!

A babával szerencsére minden oké, és a köhögés ellenére a méhszáj még szinte teljesen zárt (így mondta). Bár iszonyú lelkiismeretfurdalásom van, hogy állandóan fel kell ébrednie a gyereknek, mert az anyja nem képes abbahagyni a köhögést. Már majdnem 3 kiló - csak tudnám, hogyan fér el odabent, mert kívülről még mindig nem óriási a hasam. A feje továbbra is lent van, de portrét most nem kaptam, mert a keze eltakarta a kis arcát. A doki úgy tippelte, 3,5 kilósan születik majd meg. És olyan fura, tegnap jöttem rá, hogy hetek óta elszámolom magam, és egy héttel kevesebbnek hiszem a terhesség korát. Ki gondolta volna az elején (amikor még napokban is számoltuk), hogy ilyen könnyedén fogom venni a végére! Az orvos kinyomtatta a dossziémat, majd sok sikert (+kellemes szülést?) kívánt és szélnek eresztett: ez volt az utolsó konzultációm vele (kár, mert nagyon bírtam).

Pénteken költözöm, ez pedig egy másik történet. Annyi a tennivaló hetek óta, hogy minden reggel készítek egy listát az elintézendő dolgokról, majd este felülvizsgálom és újat írok. Van, hogy napközben részlistákat gyártok, csak kerüljön elém egy post-it meg egy toll. De valahogy minden kihúzott tétel után keletkezik két másik új feladat, nem is értem.

(35+3)

2013. október 4., péntek

Egy torokgyulladásról...

... mit lehet írni? Mindent leírtak már a szerencsétlen előttem járók. Csak azt remélem, a baba nem érez az egészből semmit! (doki szerint a köhögés az, ami nem tesz jót neki) Szóval inkább álljon itt egy rajz arról, hogy kb. hogy érzem magam.

(34+5)

2013. október 1., kedd

Egy pszichoterápia vége

Nem tudom, a nő hibája-e vagy a módszeré, de úgy összességében nem gondolom, hogy sokat használt volna ez a 3 és fél éves pszichoterápia, aminek ma lett vége*. A nő szimpi - nem is tudtam volna olyanhoz járni, aki nem az, noha párszor úgy éreztem, hogy a problémáimat túlságosan leredukálja, leegyszerűsíti, coelho-i mederbe tereli („Soha nem késő…”). Szerepe szerint (asszem) nem szabadott volna tanácsokat adnia, a valóságban viszont majdnem mindig tudtam, hogy mit gondol bizonyos dolgokról. Sőt, azt is éreztem néha, hogy emiatt be akarok nála vágódni, a vége felé már (ez az én hibám) szerintem kevésbé voltam őszinte. Voltak témák, amiket, úgy éreztem, kifejezetten kedvel, más témákhoz viszont szinte alig szólt hozzá. Az elején bőszen jegyzetelt (de vajon mit? egyszer azt álmodtam, hogy körbe-körbe virágokat rajzol a füzetébe), az utolsó egy-másfél évben viszont már nem.

A módszer pedig… úgy tűnik nekem, nem is igazán volt módszer. Leginkább egy hosszú, egyoldalú beszélgetésre hasonlított az egész, amit minden kedden ott folytattuk, ahol előző kedden abbahagytuk, vég és cél nélkül. Ez hogyan lehet hatásos amúgy? Nem láttam igazán, merre haladunk, az utolsó évben (de főleg mióta terhes vagyok) már néha kellemetlenül is éreztem magam, amiért tulajdonképpen egy tökéletes idegennek kiteregetem az életemet. Ebben a három és fél évben persze én is, és a körülményeim sokat változtam (változtak). Voltak dolgok, amiket magamtól megoldottam, és azt hiszem, csak közvetetten köszönhetem a pozitív változásokat a pszichoterápiának.

Jó kérdés, hogy akkor miért is jártam ennyi ideig. Hát mindezek ellenére szerettem ezeket az alkalmakat, beilleszkedtek a hetembe. Miért hagynék ki az életemből heti 45 perces beszélgetést egy intelligens és szimpi nővel, amikor időm és pénzem is van rá? (a biztosító térít) Volt a dolognak valamiféle addiktív jellege is, aztán persze érdekes volt látni, hogy egy teljesen külső szemlélő hogyan reagál azokra a dolgokra, amelyek foglalkoztatnak. Jó volt magamnak is megfogalmazni az érzéseimet, rájöttem összefüggésekre is (de megoldásokra már kevésbé). Nem utolsó sorban pedig egyszerűen nem tudtam, milyen apropóból hagyjam abba, és persze mindig is reméltem, hogy egy terhesség pont jó lesz arra, hogy lezárjam ezt a fejezetet.

Ha valaha újra szükségét érezném, hogy pszichoterápiára járjak, akkor konkrét elvárásokkal mennék oda: legyen az egésznek egy idő- és tartalombeli kerete. Előre meghatározott számú beszélgetésből álljon, és kézzelfogható dolgokra keresünk megoldást.


* Aztán az is lehet, hogy igazságtalan vagyok és most annyira oké minden, hogy csak így utólag látom feleslegesnek a három és fél évet.

2013. szeptember 28., szombat

Két (költői) kérdés

Nem kell sokszor figyelmeztetnem magam arra, hogy valószínűleg ez életem egyik legboldogabb periódusa. Ha valamikor, hát most jól értem, mit jelent a mának élni kifejezés. Kismamának lenni szuper, reuma ide, aranyér oda. Gyakran kérdezik, hogy ugye nagyon várom-e már, hogy megszülessen. Várom, de nem sürgetem az időt, az úgyis olyan gyorsan megy. A hátralévő másfél hónap minden másodpercét ki szeretném még élvezni!

Félmunkaidőben dolgozni isteni, sokkal hatékonyabb és motiváltabb vagyok, mint amikor 8 órát ülök a gép előtt (ami egyébként nem emberi, komolyan). Jó érzés abba is belegondolni, hogy nemsokára mással leszek elfoglalva egy ideig, távol a napi munkahelyi csatározásoktól, ami így négy órában még élvezetes is amúgy. A múltkori 7 órás ikeázás utáni időszakot leszámítva teljesen kipihent vagyok. A nőgyógyászom folyton csupa jókat mond, állítólag minden mindig oké, szerdán már 2 kiló 20 deka volt a baba, kész gyerek! Azt hittem régebben, hogy a 24. héttől kezdve rettegni fogok a koraszüléstől, de fura módon nem félek (noha azért megkönnyebbültem, amikor betöltöttem a 32. hetet). Aztán itt van az is, hogy Z. végre felújította a házát, ami évek óta csak terv volt, nemsokára költözöm, tök izgi az egész.

És mióta jól látszik az állapotom, mindenki iszonyúan kedves. Átadják a helyet a villamoson, átengednek a zebrán (közben mosolyogva intenek), olyan emberek kérdezgetnek a hogylétem felől, akikkel még egy szót sem váltottam. A múltkor egy olyan kolléganőmtől kaptam egy kis babaágy-szerűséget (nem tudom, hogy hívják, amiben napközben elvan a baba), akit szinte nem is ismerek. A menzán érdeklődnek, hogy immunis vagyok-e a toxoplazmózisra. Az utcán ismeretlen nők kérdezgetnek a babáról (és mesélik a saját szülésüket, vicces). A legelképesztőbb eset pedig a héten történt: épp a boltban vásároltam, amikor odajött hozzám egy nő, megnézte a hasamat, majd jól a szemembe nézett és azt mondta: Maga gyönyörű!


Még a kocsit is simán leműszakiztattam

Eddig tartott a Hogyan dicsekedjünk ildomosan? című  rovat. Most jön az, hogy Miért nem vagyok normális? Néha ugyanis egy kis árnyék suhan át a boldogságomon. Semmi komoly, csak éppen ha a megelőző lombikok sorára gondolok (nem szoktam gyakran), akkor azért rossz kedvem lesz.  A héten egy olyan ismerős lány jött át vacsorázni, aki kimerítette az összes támogatott lombikos lehetőséget, túllépte az engedélyezett korhatárt és a végén nem lett babája. Szinte végig erről beszélgettünk, láttam rajta, hogy magát okolja (kellett volna vitamint szednie mégis, nem kellett volna kirándulni menni a beültetés után stb., stb.) és közben két dolog járt fejemben: lehet, hogy egy hajszál választott el ettől a fent illusztrált nagy boldogságtól, és hogy ez egy megismételhetetlen, utolsó alkalom. Na ekkor mindig szomorú szoktam lenni.

(33+5)