Kép és vers

Mégiscsak felteszem ide Emmanuelle Riva időskori képét, hozzá meg ezt az Ady-verset, még ha Endre nem is Blogfalu népszerű költője. De milyen jól illusztrálja a fotó a verset, illetve fordítva.

Az előző bejegyzésben ráncokról, hervadásról és kontúrok elmosódásáról írtam. Tudom persze, hogy az idősödést más szempontból is lehet (kell) értelmezni: az ember bölcsebb lesz, jobb esetben derűsebb is, amiből az a bizonyos belső szépség és tartás fakad... Na de álljon itt egy harmadik olvasat, mert ma ilyen téli rossz kedvem van: az öregedés, mint folyamatos félelem az elmúlástól, de főleg szeretteink halálától.

Ady Endre: Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

„Szép volt és szép is maradt”

Hát nem is gondoltam volna, hogy ennyien fogtok jelentkezni! Kicsit úgy érzem most magam, mint egy menyasszony a saját esküvőjén: legszívesebben minden kommentelővel és e-mail íróval elbeszélgetnék jó hosszan és velősen, de sajna be kell érnem egy-egy rövid üzenettel – amit viszont kárpótolt az, hogy ilyen sokan írtatok (hozzáteszem, hogy nem voltam még soha menyasszony, de valahogy ilyen elnagyoltnak képzelem az esküvőket). Minden egyes kommentnek és e-mailnek nagyon örültem, köszönöm, hogy meséltetek magatokról, az olvasmányaitokról, a hétvégétekről.  Örültem a jó kívánságoknak, drukkoknak, és a blogom is köszöni a kedves szavakat! 

Most, hogy így magunk között vagyunk, elmesélem, hogyan világosodtam meg egy Facebook-bejegyzésnek köszönhetően. A megvilágosodásom tárgya az öregedés, pontosabban a vénülés, szóval az a folyamat, amiről 35 évig csak elméleti tudásom volt, és ami két éve hirtelen kézzelfogható közelségbe került. Most nem arról a drámáról beszélek, hogy az ember (a nő) terméketlenné válik, vagy hogy idővel előjönnek a mindenféle nyavalyák és betegségek, sem pedig arról az elképesztő tapasztalásról, hogy a kisgyerekek, akikre baby sitterként vigyáztam anno (tegnap), most végzik az egyetemet és most ők bulizzák szét magukat, nem pedig én (szerencsére, teszem hozzá).

Az arcra gondolok. Arra, hogy egy női arc mondjuk 20 évig nem változik túl sokat, vagy ha változik is, csak pozitív irányban (egyénibb frizura, jobban eltalált smink stb.), és amikor az ember már jól hozzászokott saját magához, eljön a hanyatlás ideje. Nem a ráncokról beszélek, mert az semmi a petyhüdt és színtelen bőrhöz, a fénytelen szemhez, a beesett ajkakhoz, a piros foltokhoz és az elpulykásodott nyakhoz képest. Szóval eljön (gondolom) az az idő, amikor az ember reggelente belenéz a tükörbe, és arra gondol, hogy te jó ég, ez nem én vagyok. Persze, lesz időnk hozzászokni, de vajon milyen érzés lesz?

Ez a FB-bejegyzés is ebben a témában született. Valaki kiposztolta Emmanuelle Riva* 20 éves, illetve 80 éves arcképét. Mindkét kép ugyanabból a szemszögből ábrázolja: egy férfi fogja tenyerébe az arcát. Felismerhető ugyan, hogy a két kép ugyanarról a nőről készült, de a különbség… hát, sírnivaló, komolyan. Nem is teszem ide, képzeljétek inkább el: a fiatalkori képről egy üde, friss és mosolygós lány néz vissza, feszes bőr, melegen csillogó szemek, gömbölyű áll. Az időskori képen viszont egy elgyötört anyóka látható, ráncon ránc, az elkenődött vonások mögé csak akkor gondolható oda az egykori szép nő,  ha valakinek nagyon jó a vizuális képzelőereje.

A napomat is elrontotta volna a montázs, ha nem áll alatta (egy ismeretlen nőtől) a következő kommentár: Szép volt és szép is maradt.

És akkor belegondoltam, hogy igen, ezt a fájdalmas transzformációt csak úgy lehet majd épp ésszel túlélni, hogy saját magunkat is becsapjuk. Mert Emmanuelle Riva azon a képen tényleg csak akkor nevezhető szépnek, ha a 80+ nők átlagához viszonyítjuk. Hazudni kell majd magunknak! El kell hitetni magunkkal, hogy szépek vagyunk („ennyi idősen”), hogy öregedni is lehet jól meg rosszul, és mi majd a jót választjuk, meg a barátnőink is, és a jól öregedés egyenlő lesz a szépnek maradni-val és azt mondjuk majd egymásról, hogy mi szerencsére szépek maradtunk. **
Minden a fejben dől el, szokták mondani, nem igaz?

* Ő jatszik Jean-Louis Trintignant-nal az Amour c. filmben, otthon is megy asszem.
** Ebből az állításból az a pökhendi kijelentés is levonható, hogy jelenleg is szépek vagyunk. De ahogy egy baratnőm anyukája mondta mindig (akkor nem értettem, most már igen) (noha azért van benne némi túlzás): minden fiatal lany szép.

Szolgálati közlemény kíváncsi bloggertől

Egyre több olyan embertől kapok kommenteket, akiknek nincs blogja. A rövid eszemmel így nagyon nehezen tudok visszaemlékezni minden egyes névre, történetre, és bonyolult megkülönböztetni az egyes Névteleneket is. Arra gondoltam, hogy akinek van kedve, írhatna pár sort magáról röviden (vagy hosszan is akár!) kommentben vagy e-mailben (tamkosk@gmail.com), az Ismerjük meg egymást! kampány keretében, hogy tudjam valamihez kapcsolni az egyes felhasználóneveket.

Rólam sok minden kiderül a blogból. De rólatok semmi! Városban élsz vagy faluban? Mit olvasol épp? Mi a foglalkozásod? És miért pont az? Téged is érint(ett) a meddőség? Mit fogsz csinálni a hétvégén? stb, stb.

Itt az alkalom, hogy a nem kommentelő olvasók is előbújjanak! A blog statisztikai adatai szerint ugyanis több az olvasó, mint a kommentelő... de kik vagytok? Hogy találtatok ide?

Tudom, hamar meg fogok öregedni...

Félmegoldás

Nem tudom hová pozicionáljam magam ebben az inzulinrezisztenciás világértelmezési vitában. Napok óta tapossák bennem egymást az ellentétes gondolatok és folyamatosan a következő kérdéseken gondolkodtam: létezik-e egyáltalán inzulinrezisztencia? Egyetlen rossz értékkel és semmilyen más panasszal IR-es vagyok-e? Ha mondjuk az vagyok, ez az oka-e annak, hogy nem esem teherbe?

Nagyon rákaptam a témára, pedig amúgy nem hiszek az étkezésekkel kapcsolatos hókuszpókuszokban (méregtelenítés, immunerősítés). Na de tegyük fel, hogy van IR (és a terheléses teszttel mérhető is), különben nem tudnék miről írni, ugye. És mégiscsak egy kórházban végezték el a vizsgálatot.

Beszéltem tegnap a dokival, aki szerint az, hogy a 120 perces értékem 24 helyett 48 lett, nem jelent semmit. Szerinte nem kell diétáznom, se gyógyszert szednem, és mehetnek tovább a fagyasztott beültetések: nem vagyok IR-es. Szóval le is zárhatnám itt a témát… ha nem lennék fogamzási idegbajos, ugye. De annyira elegem van abból, hogy a sorozatos kudarcok után a dokik csak meghúzzák a vállukat, és a szerencsére meg az égi rendelésre hivatkoznak. Kellene valami konkrétum, ok, más fogalmazásban: megfejtés, hogy miért nem maradt meg az öt embrióból egy sem. A véletlen vagy a rossz szerencse erre már nem lehet magyarázat!

Ezt az értelmezési űrt tökéletesen betöltené tehát az inzulinrezisztencia, A befolyásolható énem könnyen kapható lenne arra, hogy bármit megegyen/bevegyen/megvegyen, csak hogy végre terhes legyek.

A józan eszem ilyenkor viszont mindig közbelép. A higgadt Tamko azt vallja, hogy kizárt, hogy az étkezés ekkora közvetlen hatással lenne egy olyan emberre, aki amúgy tök egészségesen táplálkozik és odafigyel. Ezt egyébként onnan (is) gondolom, hogy a reumára is ráfogják bizonyos iskolák, hogy a gluténtól és a laktóztól van. Na e akkor hogyan magyarázhatók az időnként felbukkanó kríziseim, tudván, hogy az év nagy részében általában mindig ugyanazokat az ételeket eszem? És miért nincsenek összefüggések a krízisek és a magyarországi látogatásaink között? Az utóbbiak ugyanis azok az alkalmak, amikor a szokásostól teljesen eltérően étkezünk (rántott cuccok, savanyúságok, kevesebb zöldség).

Nem lehet normális, hogy az ember szénhidrátokat számolgasson nap mint nap. A hétvégén itt volt Mari barárnőm, aki a világ legnehezebb esete kajaügyben. Eddig Candida-diétát tartott, most ételintolerancia miatt eszik olyan bonyolultan, hogy egyrészt az beavatatlan emberek számára követhetetlen, másrészt pedig rengeteg időt és energiát felemészt. És iszonyúan antiszociális tevékenység. Nem azért létezik az a sok finomság a világon, hogy azokat csak úgy ukmukkfukk megbélyegezzük, nem?!

Na de mikor ezt így szépen végiggondolom, eszembe jut, hogy azért a cukorbetegeknek tényleg diétát kell tartaniuk. A köszvényre is van állítólag valami spéci étrend. Hogy a koleszterinről már ne is beszéljünk. És mi van, ha ez az IR-ügy tényleg annyira gyerekcipőben jár még, hogy a kapcsolatát a meddőséggel még nem fedezték fel? Mi van, ha ebben az obskúrus vallásban betegségben mégis van valami?

Na, de száz szónak is egy a vége: végül oda konkludáltam, hogy személyre szabott IR-diétát csinálok, noha nem lépek be a szektába nem definiálom magam IR-esnek. Megpróbálom csökkenteni a desszertet, a csokit, elhagyni a reggeli müzlit, de nem számolgatok mennyiségeket. A tejet mindig is szerettem, az továbbra sem fogom mellőzni. A fehér lisztet (kenyeret) kerülöm, de nem fogok szívbajt kapni, ha mégiscsak lecsúszik egy-egy szelet. Eszter javaslata alapján vettem egy Benelux-ban használatos spéci ízesítőt, a sütiket majd azzal csinálom. Gyümölcs-zöldséget mindig is sokat ettem (a franciák a csodájára járnak!), úgyhogy azzal nincs további teendő. Maradok nemvegetáriánus. Amúgy mostanában sikeresen leszoktam a reggeli kávéról, és délután iszom. Két hónap kihagyás után újrakezdtem az úszást, sőt, egy éves kihagyás után az Avivát is.

Aztán a következő transzfer után meglátjuk.

Társadalmi célú figyelmeztetés

A héten az iskolai zaklatásról fordítottam. Meglepve láttam, hogy mennyi reklám létezik (főleg Amerikában), hogy felhívják a figyelmet az agresszió ennek a formájára. Szeretem ezeket a társadalmi célú hirdetéseket. Szerintem tök jó módja ez az emberek gondolkodásmódjának megváltoztatásának, nemrég láttam óriásplakátokon pl. Down-kóros gyerekeket és felnőtteket azzal a felirattal: Down-kóros vagyok. És akkor mi van? Franciaországban a gyümölcs- és zöldségevésért, valamint a tejivásért is szoktak kampányolni, sőt, a rádióban még a szellőztetés fontosságáért is síkra szállnak.

Kitaláltam én is egy ilyen reklámot. Olyat, ami ha létezett volna 10 éve, talán most nem tartanék itt. Valahogy így képzeltem:

*****

Vidám és jól öltözött, 30 körüli csajokat látunk messziről egy kávézóban beszélgetni. Trendi környezet, spagettipánt, latte macchiato, utcazaj. A kamera közelít. Halljuk a beszélgetésüket. Az egyik lány azt magyarázza:

– Még várunk. Előbb léptessenek előre, költözzünk el, meg tudjátok, először el akarunk még utazni Thaiföldre...

A többi lány helyesel.

Vágás. A képernyő fokozatosan elsötétül és óra ketyegését halljuk. Nagybetűs felirat: NE VÁRJ A GYEREKVÁLLALÁSSAL!  Új kép: ugyanaz a csini csaj WC-n ül és negatív teszt felett sír. Drámai zene. A háttérben lesújtott ábrázatú pasi szomorkodik.

Narrátor: 35 év fölött a teherbeesés valószínűsége X%-kal csökken, a terhességi komplikációk viszont Y%-kal növekednek. *

Új kép: A pár meddőségi központban ül, nőgyógyász lombikról magyaráz. A kamera közelít az arcokra, amelyet gondterheltek. Narrátor: Az életkorral a nők termékenysége romlik. 40 év fölött a terhesség legnagyobb kockázata az, hogy létre sem jön.

*****

Így elsőre felesleges rémítgetésnek tűnhet. De nem az! Még karácsony előtt beszéltem az egyik irodaszomszédommal (36), akik elmondása szerint még várnak, mielőtt belevágnak. De mire? Amíg nem próbálta, nem tudhatja, hol helyezkedik el a termékeny-nem termékeny skálán. És hány nőtől hallom, hogy ne izguljak, mert ma már 40 felett mindennapos szülni, sőt, a mai modern világban ez magától értetődő, már-már normális. Megváltozott a társadalom, mondják, de arra nem gondol senki, hogy a női test nem változott semmit. Szerintem a fogamzásgátlás és az abortusz könnyen elérhető volta miatt gondolják az sokan (én is anno), hogy a teherbeesés is füttyszóra megy.

Ezzel a kisfilmmel talán el lehetne érni, hogy a meddőségi központokba picit kevesebb utolsó pillanatos nők járjanak. Mert a valóság az, hogy én ott fiatallal alig szoktam találkozni. A legutóbb a kórházi felvételkor egy olyan pár várakozott előttünk, akikről biztosan nem gondoltam volna, hogy azután egy osztályra kerülünk, hiszen mindketten jócskán benne voltak a 40-es éveikben.

Harmincas, boldog párkapcsolatban** élő lányok! Ne várjatok!


* Az adatokat meg kell valami komoly forrásból szerezni
** Akik későn találkoztak a nagy Ő-vel, azokra ez az egész persze nem vonatkozik.

Tuti tipp utcai ismerkedéshez (télvíz idején)

Azért történt a múlt héten egy vicces dolog is: egy idegennel majdnem egymás nyakába ugrottunk, az utolsó pillanatban derült ki, hogy valójában nem is ismerjük egymást. Az történt, hogy annyira hideg volt (de gondolom ezzel nem mondok újat), hogy az emberek bebugyolálkozva jártak, mit jártak, rohantak! az utcán. Ennek a fickónak konkrétan csak a két szeme látszott ki, de ismerősnek tűnt, és gondolom én is neki, már amennyire a kapucni alól látszódtam.. Mert ő elkezdett integetni, szóval én is így tettem. Már volt egy tippem is, ki lehetett... de amikor lehámoztuk magunkról a sapkát-sálat, és ott álltunk egymástól egy méterre, mosolyogva és integetve, bizony, mindketten jól meglepődtünk. Ő a feje búbjáig piros lett, én pedig nagyon talpraesetten egy világnyelven (magyarul) tettem fel azt a költői kérdést, hogy ugye mi nem ismerjük egymást?

Illusztráció

Más: ma voltam azon a híres terheléses teszten. Összesen négyszer vettek vért a 0., a 30., a 60. és a 120. percben. Az elején megkérdeztem, hogy tehetek-e a löttybe citromot (direkt vittem egyet), erre ők megkérdezték, hogy miért, citromos ízesítéssel szeretném? Mert akkor azt adnak.

Rossz a közérzet, fájós a benső

Hát, nem is tudom, hogy kezdjem. Meg hogy hogyan folytassam. Negatív. Olyan fura, hogy napok óta nem is vártam mást, már emiatt is bűntudatom volt, hogy mennyire negatív vagyok, erre ma valahogy mégis elkezdtem reménykedni. Nem reggel csináltam, mert akkor nem tudtam volna éjjel aludni, plusz nem akartam elrontani a szerdámat, mert több emberrel is kellett találkoznom és sok munkám is volt. A mai napomra ezért az izgatott várakozás határtalan burája borult, és ez valahogy átcsapott optimizmusba (plusz a nap is sütött), végül már nagyobb volt a bizakodásom, mint az aggodalmam. Na mindegy, negatív, nincs is mit hozzátenni ehhez, a rossz szerencse műve-e vagy mi csak ilyen rossz minőségű embriókat tudunk létrehozni, nem tudom.

Z.-nek nem is mondtam, mert ellenzi a teszteléseket, ami tök hülyeség, mert tényleg nagyobb lett volna a csalódás hétfőn. Ezért Petra barátnőmet kértem meg tegnap, hogy ha negatív lesz a teszt, mára találjon ki valami okosat, amivel lelket tud önteni belém. Nem is rossz, amit mondott: Nick Vujicic-ről mesélt, tudjátok, a végtagok nélkül született emberről. Nem nagyon tudok én sem többet róla, az jött le a pár You Tube-os kisfilmról, hogy iszonyú nagy lelkierővel és élniakarással és nulla önsajnálattal elérte, hogy boldog és kiegyensúlyozott életet él. Hát akkor nincs nagyon okom panaszra, nem? Fegyelmezetten végig kell szenvedni ezt a pár napot, és megvárni, amíg kimúlik az elcsüggedt szomorúság, ugye?

Pont úgy alakult, hogy holnap reggel kell elmennem leadni az örökbefogadási kérvényhez a papírokat. Ehhez korán kell felkelnem, a város másik végébe kell metróznom – eddig elborzadva gondoltam erre a reggelre, most viszont motiváltan fogok fölkelni. Végre valami konkrét, valami, amivel az egy helyben toporgás helyett előrébb jutunk.

Amúgy pedig minden reménységem az inzulinrezisztenciában van!