Rendetlen

Kerestem egy könyvet a könyveim között (nem találtam meg) és akkor eszembe jutott, hogy most már tényleg rendet kéne rakni a könyvespolcaimon. Évek óta húzom-halasztom a dolgot, csak itt-ott rendezgetek ezt-azt, tűzoltásszerűen, de alapokat megrengető, rendszerszintű, strukturált könyvpakolásra már tíz éve nem került sor.

Nincs olyan rendszer, amely megfelelne, azért.

Az alapfeltevésem az, hogy legyenek külön a magyar nyelvű és a francia nyelvű könyvek. Lehet, hogy már ez a vezérelv is rossz, mert így nem lehet egymás mellé tenni eredetit és fordítást, sőt, Ámosz Oz (vagy Mark Twain) könyvei is két csoportra oszlanak attól függően, hogy milyen nyelven vannak meg. Mindegy, mégis innen indulok el: középen vannak a magyar nyelvű könyvek, jobb oldalon a francia nyelvűek, bal oldalra (a fenti elvvel totálisan szembe menve) pedig az útikönyveket, a szakácskönyveket, a képregényeket, az albumokat és az „egyéb” kategóriát tettem, nyelvtől függetlenül. A francia rész egyébként sokkal jobban néz ki, mert gyakran ugyanattól a kiadótól veszem a könyveket, így azok színben és méretben egyformák – noha ez tényleg a legeslegutolsó szempont. Bár mégiscsak szempont, mert időnként felmerül a gondolat, hogy nem lenne-e célravezetőbb kiadó és kollekció alapján rendezni bizonyos könyveket. De ez mellékszál.

Ezt a felosztást később tovább bontottam azzal, hogy fölülre raktam az elolvasatlan, alulra (zárt rész) a már elolvasott könyveket. Így azok vannak szem elöl, amelyek várják a sorukat az olvasásra (néha évtizedek óta). Egy idő után ez a rendszer kezdett nem tetszeni, mert száműzni kellett lassan az összes kiolvasott Esterházy-, Kertész, Thomas Mann-, Proust- és Nádas-köteteimet, pedig azokat is olyan jó volt nézegetni. Így egyszer előszedtem az ún. kedvenceimet, azzal a felkiáltással, hogy még úgyis el fogom őket olvasni egyszer. (Mikor?!)

És akkor az évek során vásárolt vs. kiolvasott könyvek így vándorolgatnak föntől le, lentről föl. Időnként nagy buzgalmamban egymáshoz közelítettem egy-egy szerző összes könyvét (így lett pl. egy sor a Márai-naplókból, pedig egy részüket olvastam, más részüket nem). Később nyitottam egy újabb fejezetet is, új könyvespolccal a dolgozószobámban: átköltöztettem oda a puhafedeles franciák egy részét és a nyelvészeti könyveket.

Mondanom sem kell, Boni könyvei is elkezdtek átvándorolni az én könyvespolcomra (Z. könyvei teljesen máshol vannak, vele ritkán közösködünk), mert nála sem fért már el semmi. Ennek egy idő után véget vetettem, vettünk egy újabb könyvespolcot neki, és nálam csak azokat engedélyeztem, amit belátható időn belül nem fog önállóan elolvasni (Fekete István stb.).

Kérdezhetnétek, hogy mi bajom a sima ábécésorrenddel. Hát az, hogy olyan sok könyvem nincs, hogy releváns legyen. Ugyanígy az „egyéb” kategória sem áll olyan sok könyvből, hogy érdemes lenne téma szerint szociológiára, filozófiára, vallásra vagy orvosi könyvekre szétosztani.

És akkor még nem beszéltem két problémáról: az egyik a Túl Nagy könyvek – ugye nem is kell részletezni, így kerül az egyik Camus és a Boni szörnyekről szóló keményfedelű könyve egymás mellé!, a másik a lakásban épülő könyvkupacok: az éjjeliszekrényen azok, amiket sürgősen előre kell vennem az olvasásban (5–6 kötet), az íróasztalomon azok, amiket már elolvastam de még nem jegyzeteltem ki, és egy másik asztalon azok, amelyeket most hoztam haza Magyarországról, és azt várják, hogy a fenti logika szerint besoroljam-e őket egyenként valahova, vagy inkább (hiszen most már tök mindegy) rakjam-e be őket ide-oda, ahol épp helyet találok, függőlegesen, vagy vízszintesen, és majd egyszer úgyis elpakolom őket rendesen.