Akcentusokról

A suli bejáratában minden órában áll valaki, hogy ki- és beengedje a gyerekeket, és ellenőrizze a belépőkártyájukat. Reggel 8-kor mindig az igazgatónő és a pedellus (CPE) áll a kapuban, különben a négy felügyelő közül mindig más és más. Most már jól ismerjük őket, általában kedvesek, mosolygósak. Van egy nő, akinek idegen akcentusa van, Z. arra tippel, hogy spanyol, és inkább arra, hogy román.

Ma reggel Z. elment szólni, hogy Boni nem megy suliba (csak két órája volt, de napok óta alig alszik a melegtől) és ha már ott volt, megkérdezte a nőt, hogy hová valósi, milyen akcentussal beszél (utólag már nem emlékezett jól, hogy pontosan mit kérdezett tőle, de valami ilyesmit: származás, akcentus). Majd hanyatt esett a nő válaszától, mert ezt mondta:

– Ezt nem mondhatom meg.

Úgy értve, hogy nincs joga megmondani (konkrétan azt válaszolta: je n'ai pas le droit de le dire). Első hallásra arra gondoltam, hogy ez nem igazán lep meg a francia közoktatástól, beleillik a képbe. Annyira ügyelnek az egyenlőségre (vagy annak látszatára), annyira érzékeny téma az identitás és a nemzeti hovatartozás, hogy talán már beszélni sem lehet róla. Z. is meglepődött, el is mesélte neki, hogy én magyar vagyok, szó szót követett, és a nő kijelentette, hogy vallásról nem szabad az iskolában beszélni.

Ez már viszont kezdett paranoiába hajlani. Mennyi köze van az állampolgárságnak a valláshoz? Kevés. Egy marokkói állampolgár lehet zsidó, egy német pedig muzulmán, még ha nem is ez a leginkább jellemző felállás. Az tény, hogy soha, sehol nem kérdezik meg Franciaországban az ember vallását, ez az ember legmélyebb magánügye, tartanak a prozelitizmustól, a szeparatizmustól – de hát Z. sem a vallást kérdezte.

Oda lyukadtunk ki, hogy nem tudjuk elképzelni – legyen is a francia gondolkodás bármilyen rugalmatlan ebben a tekintetben* –, hogy a nőnek megtiltották, hogy elmondja: hová valósi. Szerintünk a nő vagy szégyelli a származását, vagy úgy gondolja, problémái lennének belőle, ha kitudódik. Mi másért nem mondaná el? Nehéz dolga van, mert az akcentusa rögtön elárulja. Illetve nem is tudom, hogy az akcentus árulja-e el, vagy a vétett hibák. Engem például még soha nem javítottak ki annyian, mint az elmúlt évek alatt Boni: az akcentusomat is javítja (kisebb részben), de főleg az zavarja, hogy folyton tévesztek a hím- és a nőnemben. Nem győz kijavítani, és a múltkor nevetve mondta, hogy amikor valakivel beszéltünk, emlékszem-e, hogy többször is kimondtam azt a szót, hogy LE porte, pedig az LA porte! Nem érti, hogy ha egyszer ismerem egy szó nemét, miért tévesztek mégis, amikor beszélek? Amúgy én sem értem. De azt válaszoltam neki, hogy én ezt már soha nem fogom tudni megtanulni. Az akcentuson és a tévesztésen már soha nem fogok tudni változtatni, maximum egy kicsit javítani (ha odafigyelek), a bélyeg rajtam van („NEM SZÜLETETT FRANCIA”), csak ki kell nyitnom a számat. Engem nem zavar (kivéve adminisztratív ügyintézés) és az sem zavar, hogy Boni akcentussal és hibásan beszéli a magyart („Mámá, ébén á kálápbá hogyán fésték ki?” – kérdezte a múltkor).

Visszatérve a nőre, persze beindult a fantáziánk. Honnan jöhet? Miért nem mondja el? Milyen fájdalmas tapasztalatok vagy szerencsétlen félreértések sorozata állhat az egésznek a hátterében?

* Holott a toleranciát hirdeti

 Kánikula