Szakmai rangsor

Hétvégén olvastam egy interjút egy francia-brit kutatóval, aki egy nemzetközi kutatóintézetet vezet, szakterülete pedig a molekuláris biológia. A végén feltették neki a kérdést, hogy a tudományok iránti szeretet, azaz a tudományos beállítódás genetikus, epigenetikus vagy kulturális-e. A válasza az volt, hogy semmiképp sem epigenetikus (noha manapság mindenre ráhúzzák a szót), talán valamennyire genetikus, de inkább kulturális (azaz, nurture, így vettem ki a szavaiból).

De, mondta tovább, ez sem mindig van így. Az ő gyerekei sem a tudományok területén dolgoznak, holott a férje is és ő is mindketten kutatók. A lánya tananyagot állít össze hátrányos helyzetű személyeknek (pl. menekülteknek), a fia pedig hentes.

Na most nekem az egész cikkből ez volt a legérdekesebb és legelgondolkoztatóbb információ. Egy nemzetközi szaktekintély fia – hentes! Én most arra vagyok kiváncsi, hogy ezt az egészet hogyan zongorázták le a fiú gyerekkorában, hogyan zajlott le az egész, amíg ezt a szakmát kiválasztotta. Mert azt simán meg tudom érteni, hogy a kutatónő ma már büszke a hentes fiára, akinek talán több boltja is van, jól keres, gyerekei vannak, a hétvégéit értelmesen tölti, normális hobbival, lehet vele beszélgetni könyvekről, filmekről, politikáról. Ezt mind el tudom képzelni, még példákat is látok magam körül. Amúgy a nő maga is megjegyezte, hogy ha a tudományos beállítottságot nem adták is át a gyerekeiknek, de a munkaszenvedélyt, azt igen.

De hogy volt, amikor a fiú zsinórban hozta haza a rossz jegyeket matekból? Amikor sorban írta a rossz dolgozatokat? És amikor nem tudott leírni úgy egy mondatot, hogy az állítmányt rendesen passzintsa az alanyhoz? Vagy amikor nem egyeztette a jelzőt a jelzett szóval? És később, amikor nem akart gimibe felvételizni és helyette a hentesképzésre iratkozott be?

Mert úgy képzelem, hogy ez valahogy így történhetett, hiszen az egész társadalom, de főleg a közoktatás itt úgy van megalkotva, hogy ha valaki jól tanul, az magas presztízsű suliba megy és értelmiségi munkát végez, aki pedig rosszul tanul, az megy oda, ahova tud és ahova elég a pontja. Ez szinte automatikus*, és fordítva is igaz. Úgy gondolom, rengeteg sírás, veszekedés és aggódás volt abban a családban, különórákat és büntető feladatokat tudok még elképzelni, mert ebben a versenyszellemű országban a rossz tanulókat rengeteg kudarcélmény éri. 

Amikor erről beszélgettünk ebédnél, és Z. nevetett, miután teátrálisan kimondtam azt a prózai szót, hogy: HENTES!!, Boni, a nagy húsimádó, értetlenül meredt ránk. Azt jelentette az a nézés, hogy most mi a bajunk a hentesekkel, ő például informatikus és zongoristra lesz nagykorában (esetleg költő), de lehetne akár hentes is vagy állatorvos, miért ne? Hangot is adott felháborodásának:

– De mi van, ha neki ez a foglalkozás tetszett??

* Igaz, van egy olyan marginális jelenség is, hogy a mérnökök, fordítók stb. később átkonvertálják magukat pl. mezőgazdásszá. Sőt, Svájcban a kétkezi munkát jól megfizetik, ott teljesen más a státusza (gondolom) egy hentesnek (ennek ellenére pl. a liberális** beállítódású svájci barátnőm gyerekei épp most felvételiztek egy zürichi gimibe, amihez hetekig előkészítőre jártak).

** És politikailag sokkal korrektebb, mint én!