Valaki mesélte, hogy a lánya (20 éves) már nagyon bánja, hogy gyerekkorában elkomolytalankodta a szolfézst és a gitárt, és hogy pár óra után abbahagyta az egészet és ezért soha nem tanult meg gitározni. Azt vágta az anyja fejéhez, hogy
– Kötelezővé kellett volna tenned! Számonkérhettél volna!
Ez a lány ismeretlenül és akaratlanul is igazolja a nevelési elveimet, azaz hogy egy gyerektől (legalábbis attól a típustól, mint Boni) mindent: zongorát, matekot, angolt, magyart, könyörtelenül számon kell kérni, augusztusban is, nyaralás alatt is, a legnagyobb melegben is. Ott kell állni a háta mögött és ha ellinkeskedi, ha a megúszásra játszik, ha még rendesen elolvasni is lusta a feladatot/kottát – megcsináltatni és gyakoroltatni kell vele újból, sokszor, egészen addig, amíg rendesen nem megy neki az adott feladat.
Egyszer még megköszöni!
Ez a kategorikus és megmásíthatatlan véleményem a gyerek tanulmányaival kapcsolatban (figyelemve véve pluszban, hogy a francia suli mennyire laza), és soha, egy pillanatra nem inogtam meg benne. Az apja már nem ilyen kemény, ő gyakran hagyja, hogy az események elsodorják, és hiába hozunk magunkkal több gyakorlófüzetet, kottát, zongorát, ha rábíznám, Boni napokig nem csinálna semmit. Pedig háromszor-négyszer tíz percnek bele kell férnie egy olyan napba, ami amúgy csupa kertben csatangolásról, uszodából, tollaslabdából, biciklizésből, kártyázásból, olvasásból, TV-nézésből és táblagépen játszásból áll (pedig szívem szerint ezt is betiltanám, de már így is én vagyok a kegyetlen zsarnok állítólag).
Persze sajnáltatja magát rendesen, lázadozik, kiabál (!!), türelmetlenkedik stb. Elmeséltem neki az ismerősöm lányának az esetét, sőt, persze rá sem bagózott. Én meg csak megelégedve mosolyogtam a bajszom alatt, mindt aki tudja a tutit – térjünk vissza a kérdésre húsz év múlva, bebizonyítom a világnak, hogy igazam van.
Mennyi mindent véghezvittem volna az életben, ha az én szüleim is így álltak volna hozzá a tanulmányaimhoz (ők mindent ránk hagytak, nem volt idejük, elveik sem)! Nem egy kihalásra ítélt szakma utolsó képviselője lennék, hanem... izé, azt nem tudom, de legalább rendesen zongoráznék.
Még korai, amivel egykor rávettem saját fiamat a tanulásra. Azt mondtam neki (már gimibe járt): tőlem játszhatsz, amennyit akarsz, de gondold meg, hogy egyszer egy családot kell abból eltartanod, ami tudást most összeszedsz. MInt utóbb elmondta, ez hatott. Összekapta magát, tanult, s most eltartja családját (négy gyerekük van).
VálaszTörlésFérjednek is lehet igazsága: Az esetek jó részében addig-addig forgolódik az ember, amíg a tehetségének megfelelő munkahelyen nem köt ki. Magam is így jártam. Kereskedelmi főiskolától a szerkesztőségig tartott az utam. Jó messzire vannak ezek a területek egymástól.
Szerintem nagyon jól csinálod, én nagyon sok mindent köszönhetek a szüleim következetességének - főleg a nyelvtudásomat! Az iskolai tanulmányokban én született 'szorgalmas' voltam, de még így is sajnálom, hogy nem tanultam és főleg nem sportoltam többet!
VálaszTörlésViszont a való életben velem nagyon sokszor van, hogy ráhagyok emberekre dolgokat (mert 'nincs kedvem vitatkozni'), és ezeket nagyon sokszor megbántam, illetve volt, aki évekkel később szólt is, hogy kár volt, hogy nem cseszegettem jobban valamiért (a férjem!).
Jaj, istenem, ezek a férjek :))))
TörlésEhhez megfelelő alany is kell. Mármint hogy - tiltakozva bár - de mégiscsak hajlandó leülni tanulni, pláne szünetben.
VálaszTörlésBocsánat még akartam írni, csak rengeteget dolgozom én is mint egy kihalásra ítélt szakma egyik utolsó képviselője. Én nem értek egyet. Szerintem sokkal inkább ambíció és szerencsés körülmények összjátéka az hogy az ember mire viszi. Nyilván vannak kivételek. De oylasmikre gondolok, hogy pl jó tanár fel tudja kelteni az érdeklődést. Nekem a 12 év közoktatás alatt, egy ilyen tanárom volt egy évig. Az is irodalomból, ötödik osztályban. Volt még jópár kedves, emberséges, jóindulatú tanárom is, de sem megszerettetni nem tudták velem az adott tantárgyat, vagy esetleg megértetni (fizika, kémia), vagy nem tudtak úgymond hozzátenni semmit ahhoz ami a tankönyvben volt (tantárgyak jó része, történelem, földrajz pl). Másik dolog az ambíció. Hányszor de hányszor határoztam el hogy megtanulok németül. Csak hát a kemény munka ugye. Nem foghatom a szüleimre. OK, semmilyen különórára nem volt pénzük, de húszonévesen meg tudtam volna oldani, volt pénzem tanfolyamra, csak ugye a házifeladat meg a szótanulás. Az valahogy mindig áldozatává vált a regényolvasásnak, henyélésnek, tévézésnek... Rengeteg ilyen példát modnhatnék a saját életemből.
VálaszTörlésTe hogy érzed, mi lehettél volna ha a szüleid jobban kikövetelik hogy tanulj (mindent, vagy jobban)?
A 22 éves lányom januárban végez az egyetemen azt tanulja, amit választott, nem hagyott beleszólást, most azonban a szememre veti, hogy miért hagytam, hogy azt a szakot válassza, miért nem erőltettem jobban az elképzelésemet mármint, hogy azt tanulja ami szerintem neki való? Olyan mintha most neheztelne rám ezért. Mindemellett ő az a gyerekem, aki mindig is a saját feje után ment ... Egyébként mindig mondom neki, hogy lehetősége lesz majd rá, ha szülő lesz, hogy nálam sokkal jobban csinálja:)) (mesélő)
VálaszTörlés